Vakrandi, először

A szó hangzása  számomra riasztó, agresszív; használatát értelmetlennek tartom. (Nyugdíjba vágja szegény jó zsákbamacska szavunkat...)
Igaz, hogy mindkettő képes kifejezés, könnyen hozzáképzelhetünk valami értelmeset, de azért mégis…
Idők s divatok…

A csíkszeredai könyvtár a vakrandit részesítette előnyben. S akárcsak tavaly, az idén is megrendezte közkedvelt akcióját: Vakrandi egy könyvvel.
S megérezvén az új, még sosem látott könyvcímek szagát, miként a tavaly, magam is beneveztem. 

A játékszabályok szerint a könyvtár csupa új szerzeményt borítékolt felismerhetetlenné, barna csomagolópapírba göngyölve, s csak a műfajáról árultak el valamit egy fityegő cédulán, hogy mégse borítsák teljesen titok sötétjébe az olvasásra szánt zsákbamacskát. 

Magam sem értem, mi vett rá arra, hogy benevezzek, hiszen csak úgy roskadozik a szolgálatos karosszékem az elolvasatlan könyvek terhe alatt.

Mi ez a bennem gerjedő, szűnni nem akaró játékszenvedély? Talán nem volt részem az életben amúgy éppen elég zsákbamacskából?
Tudom, a borítékolt sorsjegy mindig kedvesebb a heti nyilvános lottócédulánál: helyben megtudhatjuk, hogyan is állunk a szerencsével.

Ráadásul az idei választást még csak nem is saját kezűleg bonyolítottam le, hanem megkértem egy könyvtáros barátomat, válasszon helyettem az előkészített halomból egy borítékolt könyvet, lehetőleg a dokumentarista próza (tényirodalom) műfajából.
Megtette, s most köszönöm neki. Ezúton is.
Mert a vakrandi a vártnál is jobban sikerült.
Vajon miért?

Következik:

Vakrandi, másodszor