Vakrandi, harmadszor

Zsidó bolt, a kristályéjszaka után

Annak, aki nem vette volna még kezébe a könyvet, eligazítóul: a kis regény tizenkét fejezetre oszlik, hosszúságuk szeszélyesen változó, mindig a benne felvázolt élethelyzet és a benne feszülő párbeszédek súlyának függvényében.
Ezúttal az első fejezetet merítjük ki, mint olyant, amely beindítja a cselekmény lendkerekét, s ráhelyezi a főszereplő Otto Silbermannt arra a kényszerpályára, melyen a könyv utolsó oldaláig mozognia kénytelen. Hogy a megtett út mennyire nem az ő döntése, kiderül mindjárt az első oldalakból, amelyeken emberünk, a jómódú zsidó kereskedő egyezkedni próbál az üzletét az árjásítás során átvevő, hazárdjátékos munkatársával, hogy lehetőleg ne herdálja el a vagyonát a játékasztal mellett, merthogy minden kidobott márkáért kár…
Az ebből kiindult, barátságos köntösbe öltöztetett vitában kapja Otto az első csárdás pofont is…

„Becker széles, jóindulatú arca, ami az imént egy pillanatra indignált ráncokba rendeződött, most ismét felderült.
- Egymás előtt igazán nem kell megjátszanunk magunkat, Ottó - jelentette ki bizalmasan. - Ha veszítek, természetesen a te pénzedet veszítem el, mert hát sajátom, az nincsen - mondta kuncogva.
- Társak vagyunk - ismételte meg Silbermann nyomatékkal.
- Természetesen - felelte Becker, ismét komolyra váltva. - És akkor miért beszélsz velem úgy, mintha még mindig az alkalmazottad volnék?
- Csak nem bántottalak meg? - kérdezte Silbermann. A kissé ironikus hangnembe enyhe ijedtség vegyült.
- Ugyan, marhaság - vette hízelgősre mindjárt Becker. - Olyan régi barátok, mint mi! Három év a nyugati fronton, húsz év együttműködés és összetartás — apám, te nem tudsz megbántani engem, legfeljebb kicsit felbosszantani.
Megint átkarolta Ottó vállát.
- Ottó — jelentette ki erélyes hangon. — Az ilyen bizonytalan időkben, az ilyen zavaros világban csak egyben lehet megbízni: a barátságban, az igaz féríibarátságban! Hadd mondjam meg neked, öregem, az én szememben remek ember vagy — remek német, nem is zsidó.
- De, de, zsidó vagyok - erősködött Silbermann, aki tudta, hogy Becker inkább a velős szavak embere...”

Otto Silbermann tehát pillanatig sem tagadja meg zsidóságát. Tagadja viszont, hogy emiatt kitaszítottként kellene meghúznia magát bárki előtt. Viszont eredendően félénk ember, igyekszik kikerülni mindenfajta szembenállást, szembe feszülést. A végsőkig elmenően bízik a józan észben – a másokéban is. Hogy bármi történjék is a jövőben, észszerűtlen, emberietlen döntések teljességgel kizárva. Csakhogy történetesen a kristályéjszaka előestéjén járunk, amikor otthonukból kirángatják és elhurcolják a zsidókat. Látva az idők alakulását, Silbermann megpróbálja pénzzé tenni a lakását, hogy vagyonának legalább töredékét átmenthesse egy új életbe. Hogy hol? Azt még maga sem tudja. Egyelőre otthon van és Theo Findler árja üzletemberrel alkudozik a lakás árára. Előtte már, a lépcsőházban idős szomszédasszonyától, Frau Zänkel titkos tanácsosnétól megkapja a magáét: 

„– Hogy van? — kérdezte az asszony barátságosan.
- Alapjában véve jól. Hát a nagyságos asszony?
- Köszönöm, meglehetősen. Már ahogyan ebben a korban az ember lehet.
Búcsúzóul kezet nyújtott Silbermann-nak.
- Biztosan nehéz idők ezek önnek - tette még hozzá sajnálkozva az asszony -, szörnyű idők...
Silbermann beérte egy kis figyelmes mosollyal, egyszerre óvatossal és elmélázóval, se nem egyetértővel, se nem elutasítóval. - Sajátságos szerepet osztottak ki ránk, alapjában véve... - mondta aztán végül.
- De azért egyszersmind nagy idők is ezek — vigasztalta az asszony. - Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértőn kell gondolkodnia.”

A világ állását odabent, a lakásban is jellemzően osztják-szorozzák a háziak és vendégük, az árja kereskedő:

„– Nem szörnyű gaztett, amit a zsidósággal tesznek? – kérdezte Frau Silbermann,...aki még nem szokott le arról, hogy a történések mögött az erkölcsöt keresse.
- Dehogynem - felelte szárazon Findler. - Sok gonoszság történik a világon. És sok jó dolog is. Hol ezzel, hol azzal. Az egyik tüdőbajos, a másik zsidó, a legnagyobb pechje meg annak van, aki egyszerre mind a kettő. Ez már csak így van. Ha tudná, nekem hányszor volt pechem az életben! Ez ellen nincs mit tenni.
– Hogy a tapintat nem az erénye, Herr Findler - válaszolta megrökönyödve Frau Silbermann –, azt tudtam, de hogy a lelke ilyen rideg és... — a brutális szót lenyelte – ...közönyös, az azért új.
Findler szenvtelenül mosolygott. – Szeretem a nejemet és a lánykámat. Az emberiség többi részéhez üzleti kapcsolat fűz. Ez a viszonyom a környező világhoz. Nem szeretem a zsidókat, és nem gyűlölöm a zsidókat. Közömbösek nekem, és csodálom bennük a szorgos kereskedőt. Ha igazságtalanság éri őket, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek.
– És ha, mondjuk, maga lenne zsidó?
- De nem vagyok az! Leszoktam arról, hogy olyasmin törjem a fejemet, mi lenne, ha. Nekem már az is elég, ami van.
- Hát mindig csak önmagára tud gondolni? Mások tragédiáját nem képes átérezni?
- Velem ugyan ki törődik, ha nekem van pechem? A kutya se! Theo Findlernek nincsen senkije Theo Findleren kívül. Nekik kettejüknek össze kell tartaniuk, mint a kenyérnek a héjával. Hahaha.”

És ez a kényszeredett nevetés önmagában is hátborzongatóbb, mint a legszörnyűbb fenyegetés.

Következik: Vakrandi, negyedszer