GYERMEKEK A RÉTEN
Porkafelhő fut az égen,
rózsaszellő száll a réten,
illatától részegülten
dús fekete földre ültem.
Sóska s pimpó közt hevertem,
sok gyümölcsfa volt a kertben,
játszó gyermek harminchárom,
együtt játszott mind a nyáron.
Minden reggel nyilt az ablak,
anya ölből kiszaladtak
énekelve, kis pacsirták,
estig a dús földet fúrták.
Nézem, nézem a sok bimbót,
harminchárom hún tilinkót
hallgatom a földre bújva
s nagynak látom népem újra.
Nagynak látom a családom:
jó gyümölcsöt a jó ágon,
boldogságot, békességet.
Áld meg Uram, ezt a népet
székely népet.
A BORVIZES
Ekhós szekéren járta be Nyugat
búzábaszőtt mezőit, sok tanyát.
Hol idegent vad házőrző ugat,
őt ismerték, mint gyermek az anyát.
Tudott, csengőzve járt minden utat,
várt rá Torontál, Bácska és Csanád.
Ha jönne, most is nagy sereg vidám
gyerek szaladna csengője után.
Most taposómalomba fut a patkó,
mindig, csak mindig egyazon az út.
Lehorgadt fejjel húz a két szaladt ló,
unottan csörren vas szerszámvasuk,
a kerekek mély vágását a padló
megszokta már. Döcög a „lóvasút".
Nincs vágtatás, nincs portya. Menetel.
Az út: két óra le, két óra fel.
A faluból két óra fel a forrás,
a korsók öble vizzel megtelik,
aztán vissza a falúba. Két sor ház,
és kaputól kapuhoz közelít,
mindeniknél megáll, kapúcsikorgás,
leemeli a korsót és benyit.
S ez így megy holnap, holnapután, egyre.
Le a falúba. Fel a forrás-hegyre.
A kaptató megedzette szívét,
magához hangolá a csorgó forrás.
Föld-dobbanású zengő ütemét
dalolja. Hajnalt hoz. Akár a kondás,
vörös korsókban nyájat hajt. A vért,
amit nem tör le többé semmi rontás.
Megifjodott a borvizes, bár hóhajú.
Egy új szívet talált magában: új Falut.
SOMLYÓI ALKONYAT
Sokszor néztem Albánó kék hegyét,
Nápolynak öblét, hűs Taorminát,
mikor az alkony színjátéka bomlott
felettük, mint az érett őszi nád.
A legszebb alkonyt mégis itthon adta
látnom az Úr. Még porzik a vihar.
Köderdőből vonuló hadsereg
sokmillió dárdás hadaival.
Az égigérő dárdák menete
zúgva vonul a Kissomlyó fölött.
Az ég hamúszín volt, most viaszsárga,
a Hargitán is oszlik már a köd.
A dárdahad őrt áll a templom mellett.
Az ég Nyugaton, mint a drágakő,
mikor kitisztul rajta a lehellet
és tündökölni kezd. Csodás idő.
A nap ragyog. Fekete fellegek
pereme lángol, s messze nap mögött
kis felhők gyöngyház-bárkái eveznek.
A szivárvány a hátukra szökött.
S a káprázatos színjátékban áll
fehéren a Somlyói Szűz, s a templom.
Kék lesz az ég. A menet tiszteleg.
Holnap búcsúja lesz a Kármeldombon.
Somlyó, 1941. jul. 15.
SZŐTTES
Szőke selymes gyapjút, napsugaras göndört,
szőnek szép leányok szép Szicíliában.
Hosszú vékony szálat, haloványat, zsengét,
szőnek szép leányok messze Finnországban.
Rózsaszín, azúrkék, piros, zöld, ezerszín,
tarka déli szőttes, tarka déli élet.
Kacagó, ragyogó, napsugaras, pajkos,
váltakoznak benne sötét éji fények.
Halványzöld alapon halványszürke minta,
egyszerű, megejtő az északi szőnyeg.
Visszfénye ezertó tükrével hímezett
imádságos lelkű országnak, mezőnek.
Haj, székely leányok, virrasztva, éj-nappal,
keserű könnyűvel áztatott fonállal
szőttök, egyre szőttök. Készül a sok cserge.
Valamennyi színe sötét-sötét szürke.
Olykor a fenyőknek haragoszöld nedve,
vérző ujjatoknak skarlátja csepegve
színesíti meg csak csodálatos-szépen,
mintha csupa angyal szőtte vön az égben.
De a színük földből, szívünkből virágzott.
Sosem látsz az égben ily sötétszín vásznot.
Seholsem ily nagyok, nagyok és erősek,
ezek a szép színek, ezek az érzések.
Seholsem oly szívós, fénylő a reménység.
Zöld marad az erdő, bár csorda tapossa!
Seholsem oly égő, sötétszürke, könnyes,
harmatos a bánat. Vérünk harmatozza!
Hej, székely leányok, virrasztva, éj-nappal,
keserű könnyűvel áztatott fonallal,
szőjjetek, ssőjjetek: sötétszürke múltra
örökzöld jövendőt. Feltámadunk újra!
Rittyent az ostorával a kocsis.
A hó nem pilinkézik rég;
mint csillagerdő fekszik a rögön.
A szántalp csikorogva, dübörgőn
vág utat. Roppan a kocsiderék.
A bunda fülig ér, és a kucsma nyakig;
kivirágzott a dértől. Hallgatunk.
Két orcánkon veres pihék, lilák,
A házakban kigyúl az estvilág,
és elsötétülnek a dúckapúk.
Megérkeztünk. Lámpással vár anyánk.
Lábunkról a cserge lekerül.
Dermedt minden tagunk. De tüz a vér,
s oly friss a gondolat, mint friss kenyér:
a kerek asztal véle megterül.
NAPKELTE A HARGITÁN
Fekete fenyőkön hófehér a fátyol,
Napkirály kegyelme most kél fel az ágyból.
Megmosakszik gyorsan odatúl a völgyben,
válláról leperdül a köd-hálóködmen,
feldobja aranyát csillogón az égre,
s felbaktat a Hegynek óriásit lépve.
De mire felérne, mind apróbbat lépik.
Tán síkos a szikla, tán az indák tépik.
Lassan, lassan bújik fejjel a tetőre,
s csodálkozva áll meg. A Havasok őre
ott áll a tetőn már, vigyáz a hegyekre,
vigyázza a nyájat, szét ne tépje medve,
ne csalja meg róka, ne sebezze farkas,
báránybőrbe rejtett veszedelmes ordas.
A Havasok őre visszanéz a napra,
úgy néz reá, mintha ő volna az apja.
Ég a nap a fénytől, melegtől, sugártól.
Fehér harisnyában nézi a kis pásztor.
Néki nem kell menni, nem vágyik Nyugatra,
csak ez a föld húzza, ezt őrzi virrasztva.
El nem hagyja soha: nincsen alkonyatja!
NÉPEM
Szívét a mellén hordja, nyíltan, sose rejtve,
amiért az élet százszor megsebezte.
Fájó két öklével sziklát tart élébe,
de csak azért tartja, hogy a sebet védje.
Megütköztél olykor ezen a kőpajzson.
Én a két orcámat százszor odahajtom,
érzem, hogyan lüktet a kőben melegség,
hogy változik szívvé, hogy égeti testét,
hogy kínozza lelkét, mindenét a jóság.
A szívüket mind, mind, a mellükön hordják.
SZENT ANNA TAVÁHOZ
Szent-Anna tavához
édesanyák jönnek.
Mindenik imát hoz,
s édesanya-könnyet,
édesanya-könnyet.
Valamennyi szívben
keserűség, kín él.
Fájdalomtól Isten
egy anyát sem kímél,
egy anyát sem kímél.
Az ö szent Anyjának
hét tőrt vert szívébe,
drága szent Annának
is volt benne része,
vala benne része.
Szent-Anna tavához
édesanyák jönnek.
Mindenik imát hoz,
s édesanya-könnyet,
édesanya-könnyet.
Könnyüket s a gondot,
mi szívüket marja,
mind beissza boldog
Szent-Anna tó martja,
Szent-Anna tó martja.
Azért oly keserű
a tó vize-cseppje,
s ezért fakad derű
az anyaszívekbe,
az anyaszívekbe.
Szent-Anna tavához
édesanyák jönnek.
Mindenik imát hoz
s édesanya-könnyet,
édesanya-könnyet.
(A forrás lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése