RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (4)

Györfi Károly könyvben dolgozta
föl diplomata-élményeit

Azon a napon, mikor Dăscălescunál jártunk, a brazil nagykövet búcsúfogadást adott végleges távozása alkalmából. A nagykövettel kimondottan jó, baráti viszonyban voltam. ő volt az, aki egy alkalommal felajánlotta, hogy bármi kellemetlenségem adódik a helyiekkel, nála mindig menedékre találok. Természetesen ezért mindenképpen igyekeztem dolgomat úgy intézni, hogy részt vehessek a fogadáson. Most arról nem is szólva, hogy már mindenki tudott a hétfő esti esetről, amit természetes érdeklődés övezett.

Kollégáim jól ismernek, és tudják, nem is hiába érdeklődnek. Csak a szocialista kollégák nem kérdeznek semmit, mert ők mindig magukból indulnak ki. Így aztán hallgatnak, és kerülik a „kényes" politikai témákat. Ezúttal azonban még ők is körülvettek, amint beléptem a brazil rezidencia kapuján. Nem is tudtam beljebb menni, mert a házigazda üdvözlése után csak úgy záporoztak felém a kérdések. A spanyol nagykövet csak pontosítani akarta az eseményeket, valószínű, hogy ő már értesült az El País híradásából az esetről. (Emlékezetes, hogy Grósz Károly akkor éppen Madridban tárgyalt.) Mások – a francia, nyugatnémet, olasz, csehszlovák nagykövet, az NDK-ügyvivő – a részletek után is érdeklődtek. Alig tudtam kitérni a véget nem érő kérdések elől, pedig sietnem kellett. Hét órakor ugyanis nálunk került sor fogadásra a vegyes bizottság ülése alkalmából.

Pontosan háromnegyed hét volt, mikor a bejárat elé értem. A kapun azonban nem tudtam behajtani, mert a kertbejáró tele volt román protokollkocsikkal. Kénytelen voltam kiszállni és gyalog bemenni a rezidenciára. Kiderült, hogy Berecz már itt van, az ő delegációjának a kocsijai állták el az utat. Először is intézkedtem, tegyék szabaddá az utat a vendégek előtt, majd megnéztem a már előkészített táviratokat. Köztük volt az is, amelyen tájékoztattak arról, hogy az El País nyilvánosságra hozta az ügyet. Egy másik azt tartalmazta, miszerint ezekben a percekben a magyar sajtó (rádió, televízió) is közli az esetet. Ez utóbbi két táviratot megmutattam Berecz Frigyesnek is. Közben érkeztek a vendégek is. Köztük volt Dinca miniszterelnök-helyettes is.

A fogadás alatt igyekeztem minél több vendéggel beszélgetni. A hétfő este történtekről nem esett szó. Kivétel csupán Dan Nãstase, a külügyminisztérium magyar referense, aki megszállott módján védte a „szocializmust" a „revizionista, antiszocialista provokátor" magyar diplomatákkal szemben. Kipirulva magyarázott a katonai attaséknak, mikor a közelükbe értem. Aradi Sanyi karon fogott, és így szólt:

– Főnök! Figyeld csak, mit mond rólad Dan Nãstase. Ismételje csak meg, amit az előbb mondott! – szólt most már a román külügyesnek.

Nãstase nem akarta mondani, ezért Aradi mondta.

– Nãstase azt beszéli itt mindenkinek, hogy a külügyminisztériumban olyan vélemények vannak, és ezzel ő is egyetért, hogy a röpcédulázásról a nagykövetnek is tudnia kellett.

Nãstase nem tiltakozott.

Mit mondjak erre? Ha valaki megszállottan elhiszi mindazt, amit itt a vezetők szajkóznak, akkor azzal vitatkozni sem érdemes. Ezért csak annyit mondtam:

– Nézze, kedves Nãstase, én biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor maga szégyellni fogja azt, amit most mondott, és amiért ilyen hevesen harcol – és továbbléptem.

Még nem távozott el minden vendég, csak Dincã és kísérete ment el. Én a belső fogadók egyikében beszélgettem a még itt lévő vendégekkel, amikor odajött hozzám egyik munkatársam, és azt mondta, hogy Berecz kéret a barna szalonba. Értetlenül néztem rá. Mi ez? Még vendégek vannak. Én vagyok a házigazda. Miért nem jön ide, ha akar valamit? Morgolódtam magamban, de mentem. Mit akarhat? Amint beléptem a szalonba, ahol Berecz és néhány közvetlen munkatársa ült, rögtön nekem esett.

– Ti diplomaták mindent elrontotok! Miért kellett kiszivárogtatni ezt az ügyet az El Paísnak?

– Nem értem ezt a hangot, hiszen nem én voltam Madridban. Nagyon jól tudod, hogy ki dönthetett így. Egyébként helyes volt ez a döntés. Miért kellene nekünk mindent lenyelnünk?

Bereczet nem lehetett meggyőzni. Megfenyegetett.

– Lesz gondom arról, hogy beszámoljak Várkonyinak és Szűrösnek – mondta. Aztán még Grósz Károlyt is megemlítette, hogy neki is elmondja. Ebben nem is kételkedtem, hiszen Berecz Frigyes ipari miniszter tagja volt a politikai bizottságnak is. Majd közölte: Győrfi ezek után nem vehet részt a vegyes bizottság ülésén.

Ezt már nem tűrhettem.

– Nézd – mondtam nyugodtan –, én nem szólok bele abba, te mit és hogyan csinálsz a vegyes bizottság ülésén. Neked erre bizonyára van mandátumod. Ezért te felelsz. De Győrfi Károly itt kereskedelmi tanácsos, senki őt le nem váltotta, és hogy ő mikor és hol szerepel, azért pedig én felelek. Ezért én azt mondom, Győrfi holnap reggel részt vesz a programon. Hát nem érzed, hogy ha mi úgy döntünk, ahogy te most mondtad, akkor elismerjük Győrfi bűnösségét?

Ezután magára hagytam, és visszamentem a vendégekhez. Másnap reggel a Viktória téri palotában találkoztunk.

Ez volt a 2000-ig szóló gazdasági együttműködési megállapodás és az 1989. évre szóló árucsere-forgalmi megállapodás ünnepélyes aláírása. Itt tudtam meg, hogy előző este Berecz kötelezte Győrfit, írjon igazoló feljegyzést arról, mit csinált hétfő este. Azt is mondta Győrfinek, ügyét majd otthon kivizsgálják. Győrfi azt válaszolta, hogy ő már mindent leírt, ahhoz nincs mit hozzátenni, otthon mindent ismernek.

Én megerősítettem Győrfit, hogy helyesen járt el, neki semmit nem kell magyarázkodnia, hiszen mindent leírt, és hazaküldtük úgy, ahogy az történt. Ha valaki inkább hisz ezeknek, mint nekünk, azzal nekünk nincs mit kezdeni.

Igen ám, de ezek még ott ülnek, ahol fontos kérdések dőlnek el. S különösen ott ülnek, ahol az emberek sorsáról döntenek. Hiába van nekem igazam, ha Berecznek jobban hisznek azok, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A románok, ha egy kis rést tapasztalnak a magyar fél részéről, azonnal igyekeznek annak előnyeit kihasználni. Így történt most is. Világossá vált előttük, hogy az én álláspontomat nem osztja Berecz. Ezért még kedvesebb lett számukra. Ennek ellenére szokatlan lépés volt, hogy a záróbeszélgetésről Dincã kizárt. Az ott elhangzottakról csak úgy értesülhettem, ha az utolsó pillanatban a saját emberemet beültettem tolmácsként.

Ezen a találkozón Dincã miniszterelnök-helyettes a román vezetés megbízásából hivatalos közlést tett. Ennek lényege:

„A román vezetés ma reggel megvitatta a Győrfi Károllyal kapcsolatos ügyet és a magyar hírközlő szervek által megjelent tájékoztató után kialakult helyzetet. Úgy döntöttek, hogy ők sem tekinthetnek el a román hírközlés tájékoztatásától. Nem hozzák nyilvánosságra a tanácsosunkat és más személyeket terhelő adatokat, bár megfellebbezhetetlen bizonyítékokkal rendelkeznek arról, hogy a román vezetéssel szemben ellenséges, románellenes röplapokat terjesztettek. Dokumentumaikat átadják a magyar illetékes szerveknek."

Dincã javasolta, hogy a magyar vezetők ismételten fontolják meg Győrfi visszahívásának kérdését, ellenkező esetben kénytelenek lesznek nemkívánatos személynek nyilvánítani. Azt is mondta, hogy Győrfin kívül terhelő bizonyítékaik vannak a követség más munkatársairól is. Hangsúlyozta, nem érdekük a két nép barátságának rontása, és reményének adott hangot, hogy a nagykövetség részéről ez az első és egyben utolsó ilyen jellegű cselekmény.

Berecz szabadkozott, hogy csak azután közölte a magyar sajtó az esetet, miután egy spanyol újság már nyilvánosságra hozta, továbbá sürgette a bizonyítékok mihamarabbi átadását, „hogy a magyar szervek megvizsgálhassák azokat".

Dincã szívélyesen megköszönte Berecz „jó szándékú közvetítését", és reményének adott kifejezést, hogy az ügyről tájékoztatja Grósz Károlyt is.

Ezt Berecz megígérte.

A repülőtéren Berecz Frigyes azt súgta a fülembe a beszállás előtt:

– A záróbeszélgetésről majd hallgasd meg a munkatársadat.

De ha nem csempésztem volna be tolmácsként, akkor kit hallgattam volna meg. Berecz követelhette volna a részvételemet.

Mikor visszatértem a repülőtérről, nekiláttam egy levél megírásának. Várkonyi Pétert akartam tájékoztatni az ügyről. Nem nagyon volt ínyemre, és nem is tettem volna, ha nem helyezi kilátásba feljelentésemet Berecz. Megírtam a levél tervezetét, de közben hívattak a külügyminiszterhez, aki Constantin Oancea miniszterhelyettes, Moise protokollfőnök és Dan Nãstase magyar referens jelenlétében közölte:

– Mivel a magyar külügyminisztérium nem vette figyelembe a román külügyminisztérium megkeresését, és nem hívta vissza Győrfi Károlyt, ezért az RSZK külügyminisztériuma Győrfi Károlyt persona non gratának nyilvánítja, és legkésőbb három napon belül el kell hagynia az RSZK területét.

Ismét azzal fenyegetőztek, hogy ha megismétlődnek ilyen esetek, vagy ha az „elkövetett eseményeket meghamisított formában ismertetik" a magyar sajtóban, akkor nyilvánosságra hozzák a terhelő dokumentumokat és a vizsgálati eredményt.

1988. november 20-a van. Reggel a rádióban hallottam Grósz Károly nyilatkozatát, amelyet Madridból visszatértében a repülőgépen adott, és amelyben nemcsak általában vette védelmébe a magyar diplomatákat, hanem személyesen Győrfi Károlyt is védte, kifejezve azt a véleményét, miszerint a legnagyobb abszurditás feltételezni egy magyar diplomatáról a röpcédulázást.

Talán egy év is eltelt, mikor egyszer egy román diplomatával őszinte beszélgetést folytathattam négyszemközt egy hajón. (Elég ritka, hogy valaki őszintén véleményt mer mondani.) Ez a diplomata elmondta, ő és sok kollégája nem hitte el a román állításokat kereskedelmi tanácsosunkról. Azt kérdezték, miért kellett volna neki röpcédulázni, hát nem találhatott volna itt a magyar nemzetiség körében éppen elég, erre kész ajánlkozót? És miért Bukarestben, miért nem Hargita megyében?

Igen, és hozzátehetnénk, miért éppen a magyar nagykövetség utcájában, a palesztin képviselet és az amerikai nagykövetség előtt, ahol tudvalévő, hogy hemzsegnek a rendőrök és a szekusok?

Grósz nyilatkozata megnyugtatott. Ezért is nem küldtem el végül Várkonyinak írt levelem. Meg voltam győződve, Berecz Frigyes belátta, hogy tévedett; és ha nem szólt semmit Várkonyinak, akkor az én levelem „smúzolásnak" tűnhet. Pedig ezt nem akartam.

Kár! Berecz ugyanis azonnal elmondta Grósznak, még azt is hozzátéve, hogy én a saját fogadásunkról is elkéstem, amiből annyi volt igaz, hogy őt nem fogadtam, mert csaknem félórával előbb érkezett. De ha elkéstem volna is, a munkámat végeztem. A hír azonban elterjedt. Mindig a rágalmazónak van helyzeti előnye! Mikor karácsonykor hazajöttem, már magyarázkodnom kellett. Még Horn Gyula is figyelmeztetett, hogy Grósznál mindent elrontottam Aradon, illetve Arad után. Neki is azt mondtam, nem tehetek róla, de én a véleményemet elhallgatni nem tudom, és soha nem ahhoz alakítom, mit akarnak tőlem hallani.

Az 1989. decemberi fordulat után a Román Televízióban megszólaltattak egy fiatalembert, aki elmondta, hogy a Ceaușescu-éra alatt úgy röpcédulázott, hogy motorkerékpárral járta az utcákat, és a közlekedési lámpánál várakozó autók csomagtartójára helyezett egy csomó röpcédulát, majd továbbhajtott. Az induláskor az autó csomagtartójáról a röpcédulák szerteszét szóródtak. Elmondta, így járt el Győrfi esetében is.

Elképzelhető, de az is lehet, hogy ez is csak egy újabb magyarázkodás és mégis provokáció volt.

(Vége)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (3)

Fogva tartottak egy magyar diplomatát

Berecz Frigyes

November első napjaiban már javában folyt a Nagy Egyesülés 70. évfordulójának ünnepi előkészítése. A lapok első oldalon hozták a nagy eseményt méltató cikkeket. A megemlékező írások egy részét vezető funkcionáriusok (Dăscălescu miniszterelnök, Stoian kb-titkár), további részeit tudományos kutatók, történészek írták. Az előbbiekre jellemző, hogy csupán a cím árulja el, milyen alkalomból íródott a mű, egyébként lehetne egy Ceauşescu-mű recenziója vagy egy születésnapi megemlékezés, netán egy egész élet munkásságát értékelő végső búcsúbeszéd is. A történelmi visszaemlékezések sem bővelkedtek új ismeretekben. Igyekeztek egyetlen cikkben az egész román történelmen keresztül az egységért folytatott küzdelmet bemutatni. A cikkek egy része kifejezetten magyarellenes volt. A történelmi események tendenciózus beállításban szerepeltek, és gyűlöletre szítottak.

November 15-ére tüntetést szerveztek az újonnan alakult magyar alternatív szervezetek. A tüntetés a szervezők kívánsága szerint a budapesti román követség előtt lett volna. A felvonulást az illetékes magyar rendőri szervek nem engedélyezték. A betiltás híre azonban úgy tűnt, későn érkezett Bukarestbe, amikor már nem volt mód a beindított gépezet leállítására. Azt ugyanis, ami november 14-én éjszaka történt, nem tudom nem összefüggésbe hozni a tervezett Románia-ellenes magyar megmozdulással.

1988. november 14-én este 11.10-kor hívott az ügyelet. Győrfi Károlyt, kereskedelmi tanácsosunkat feltartóztatta a rendőrség. Azonnal intézkedtem. Konzulunkat a helyszínre küldtem, az ügyet jelentettem a külügyminisztériumnak, és a segítségüket kértem. Valami félreértésre gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy tudatos provokációról van szó. Gyanússá akkor kezdett válni az ügy, mikor a külügyminisztérium több sürgetésre sem tett semmit. Konzulunk is lassan ért a helyszínre. Előbb nem tudta az ügyelet telefonon elérni, majd a személyes ébresztés után, mire a helyszínre ért, Győrfit már bevitték a bukaresti rendőr-főkapitányságra.

Győrfi és a kiszabadítására érkezettek, Nagy Károly konzul, Halász János kereskedelmi titkár és Győrfi felesége, Aranka a szabadulás után, hajnali fél háromkor értek hozzám. Győrfi Károly az alábbiakat mondta el az esetről:

„1988. november 14-én 20.30-kor, röviddel hazaérkezésem után, újra elindultam a CD 231 frsz.-ú szolgálati, sötétkék Lada 2107 típusú személygépkocsival, hogy az eddig az időpontig nálunk dolgozó Jánosi Erzsébetet (bejárónő) lakására hazavigyem. Általában ezt nem tettem, csak ritkán, ha késő estig dolgozott.

Elhaladtam a nagykövetség utcáján a Bdul Republiciig, majd azon az egyetem előtti körforgalomig, ezután a Parcul Tineretului felé fordultam a főúton. Az aluljáró előtt nagy sebességgel elém vágott egy rendőrautó, és leblokkolva fékezett. Én is blokkolással kerültem el az összeütközést. Megállva megállapítottam, hogy több rendőrautó vesz körül.

Az egyik civil ruhás rendőr – ilyen sok volt – közölte, hogy szálljak ki. Jeleztem, hogy nem szállok ki, diplomata vagyok. Közölte: kéri a kocsi iratait és a diplomataigazolványomat. Kérdésemre, hogy miért, azt válaszolta, hogy ez egy lopott gépkocsi, melyet éppen keresnek. Mutattam a kocsi forgalmi engedélyét és a fekete diplomataigazolványomat, de ez a titkosrendőrt nem érdekelte, nem is vette el. Mondta, hogy várjak néhány percet, jön a főnöke.

Tíz perc múlva meg is érkezett egy Bărbulescu néven, ezredesként bemutatkozó civil, aki közölte, hogy azért állítottak meg, mert súlyos balesetben, annak okozójaként, volt részem, erre van alapos gyanú. Közöltem, hogy ez teljes félreértés lehet. Mire azt mondta, hogy lehet, de ezt néhány perc alatt kiderítik, és ha vétlen vagyok, továbbmehetek. Kérte, álljak le a főútról egy eléggé sötét kis mellékutcába. Ezt nem tettem meg, hanem lehúzódtam az utcatorkolatba a járda mellé, ahol azonnal négy rendőrautó vett körül, és civil titkosrendőrök álltak az autó négy ajtajához, hogy ne szállhassak ki. Ezt közölték is. Ekkor kértem először, hogy telefonáljanak a követségre, elmondva, mi történt. Megígérték azt is, hogy kérésemre a konzult is kihívják.

.

Ezután egy óra hosszat hiába próbáltam az őrzőimmel szót váltani és sürgetni az elengedésemet, szóba sem álltak velem. Az ezredes azt mondta, hogy legyek türelemmel. Majd 10 óra körül kérte, hogy a kocsival együtt menjek be a városi rendőr-főkapitányságra. Ő szívesen vezeti a kocsit, üljek hátra. Ezt elutasítottam, mondván, hogy várom a konzult, vele beszélek először. Mérges lett, szitkozódott. Jobb lenne, ha együttműködnék – mondta. A következő órában annyi történt, hogy felgyújtottam a reflektorokat, időnként dudáltam is, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Tudtam, hogy feleségem jelezni fog a kollégáimnak. Így akartam segíteni, mert a rendőrök minden forgalmat eltereltek, a gyalogost is. Keresés után Halász János I. o. kereskedelmi titkárral, annak kocsiján megérkezett feleségem és nagyobbik lányom. Akkor már 11 óra elmúlt. Kértem Halász Jánost, hívja ide a konzult, mire ő elment telefonálni. Az ezredes idegesebb lett, közölte, hogy azonnal menjünk a kapitányságra, nincs ideje várni, a konzul majd odajön. Ezt is elutasítottam, és a kocsi ajtóit lezártam belülről. Ekkor kiabálva közölte, majd erőszakkal bevisznek, mert a kocsit bent akarják alaposan átnézni. A fenyegetést nem tudtam mire vélni, de fél 12-kor éjjel ez is kiderült. Megjelent egy ütött-kopott, Miliţia feliratú darus kocsi, és hozzáláttak a teherplatóra emelés előkészítéséhez. Kértem, hadd szálljak ki, ezt nem engedték meg. A teherautó platóján, kocsiban ülve, körbevéve rendőrökkel, bevittek a kapitányság udvarára, ahol a kocsit velünk együtt nagy üggyel-bajjal (az autó sárhányói behorpadtak, illetve megkarcolódtak) a földre letették. Közölték, hogy szálljak ki. Mivel megjött a konzulunk – akit nem akartak az udvarra beengedni –, kiszálltunk. Jánosi Erzsit azonnal elvitték, és a civil ruhás rendőrök elkezdték a kocsit alaposan átkutatni, szőnyeg alá, kárpit alá, ülés alá, mögé nyúltak. Kirámolták a csomagtartót, vizsgálták a motort, és egyvalaki állandóan a kocsi alatt feküdt. Állandóan fényképeztek. Kb. éjjel fél 2-kor már nagyon fáztunk az udvaron. Dr. Nagy Károly konzul hiába próbált egész idő alatt szóba elegyedni, tiltakozni, a kb. 20 ember közül senki sem volt hajlandó foglalkozni vele, vagy meghallgatni. Az ezredes egész idő alatt az épületben volt. Dr. Nagy Károly javaslatára úgy döntöttünk, hogy gyalog bemegyünk a külügyminisztériumba. Az udvar vasrácsos kapuja be volt zárva, és közölték velünk, hogy nem nyitják ki. Kérdésünkre közölték, nem vagyunk letartóztatva, de el sem engednek. Vita kezdődött a bécsi konvencióról, közben az épületből előkerült az ezredes. Közölte, hogy mindenki elmehet, de én nem. Konzulunk tiltakozott, mondván, ez lehetetlen. Akkor mindenki marad – mondták. Az ezredes és még néhányan bekísértek mindannyiunkat az épületbe, ahol az ezredes közölte, csak velem akar beszélni. Tiltakoztam. Követeltem, hogy konzulunk és Halász János tolmács minőségben legyen jelen. Ezt először elutasította, majd megengedte azzal a kikötéssel, hogy akkor ő is hív tolmácsot, de az időbe telik. Közben a feleségem és leányom egy másik szobában voltak végig. Megérkezett egy civil ruhás nyomozó is papírokkal, és megkezdődött a kihallgatás. A nekem feltett kérdésekre, hogy hol, merre jártam, nem válaszoltam, és dr. Nagy Károly is megerősítette, hogy ehhez semmi köze. Az ezredes szerint pedig nagyos súlyos ügybe keveredtem, ami a román állambiztonságot veszélyezteti. A Sahia utcán végighaladva röplapokat szórtam, ezt tettem az amerikai könyvtár előtt is. Dr. Nagy Károly megkérdezte, hogy akkor a nagykövetség előtt is szórtam? Erre helyesbített, hogy ott nem. Konzulunk kérdezte a röplap nyelvét és tartalmát. Erre semmit sem mondtak. Arra sem, hogy sokat vagy keveset szedtek-e össze. Általában a konzul beszélt. Én röviden azt közöltem, hogy amivel vádolnak, az nem történt meg. Egész munkám, a TIB (vásár) alkalmával tett megnyilatkozásaim azt demonstrálják, hogy a magyar-román jó kapcsolatok – azon belül is elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok ápolásán dolgozom. A jegyzőkönyvvezető azt mondta, hogy ő személyesen látta a röplapszórást.

A kihallgatás alatt Szűts Pál nagykövettel sikerült kapcsolatot teremteni, akinek közbenjárására kijött Moise, a külügyminisztérium protokollosztály-vezetője. Ő is igazoltatott, majd közölte, nagyon sajnálja, hogy ilyen súlyos ügybe keveredtem. Nem törődött azzal, hogy az ügy nélkülöz minden alapot. Hozzájárult az eltávozásunkhoz, de az egész ügyet a külügyminiszterükön keresztül azonnal jelzik a mi külügyminiszterünknek.

Ezután bementünk a követségre, ahol Szűts Pál nagykövet és Hodicska Tibor első beosztott az itt leírt történetet meghallgatta, és a nagykövet beszélt a budapesti külügy ügyeletével."

Hajnali fél négy volt, mikor hívtam a Bem rakparti ügyeletet. Horn államtitkárral akartam beszélni, vagy neki üzenetet küldeni. Ő azonban külföldön volt, ezért Őszi külügyminiszter-helyettest keltettem fel. Az üzenetet lediktáltam, és átadása után visszahívást kértem.

Javasoltam a másnapra tervezett Gazdasági Vegyes Bizottság ülésének elhalasztását és a delegáció visszatartását, valamint az ügy azonnali nyilvánosságra hozatalát. Mindkét javaslatomat érvekkel indokoltam. A válasz megértő, nyugalomra intő, biztató volt, de Őszi István úgy vélte, hogy a delegáció utazását már nem lehet leállítani.

Reggel fél nyolckor ismét hívtak Budapestről. Őszi miniszterhelyettes megismételte az éjszakai üzenetet, és megnyugtatott, hogy Berecz Frigyes, a delegáció vezetője megfelelő instrukciókat kapott. Kérte, hogy a fejleményekről érkezésekor tájékoztassam. Azt is elmondta, hogy még sikerült Grósz Károlyt is tájékoztatni Madridba utazása előtt. Várkonyi Péter mondta el neki az esetet.

Reggel 8.30-kor tájékoztattam Jevgenyij Mihajlovics Tyazselnyikov szovjet nagykövetet a kereskedelmi tanácsosunk ellen elkövetett súlyos provokációról. A nagykövet a tájékoztatót meghallgatta. Annyit fűzött hozzá, hogy „nagyon kellemetlen, nagyon kellemetlen". Nekem is kellemetlen kezdett lenni, ezért mielőtt búcsúztam volna, még hozzátettem: „Azért kértem ezt a találkozót sürgős jelleggel, mert azonnal tájékoztatni akartam a Szovjetunió nagykövetét, aki egyben a bukaresti diplomáciai testület doyenje is."

Ezek után a nagykövet megígérte, hogy tájékoztatja kormányát, és „ha szükséges", mint doyen is eljár, csak szóljunk.

10.30-kor megérkezett a delegáció. A repülőtéri fogadáson megjelent Ion Dinca miniszterelnök-helyettes, aki két napja a vegyes bizottság román elnöke. Ebben az évben már ő a harmadik elnök. Mióta itt vagyok, három éve, azóta az ötödik (Gheorghe Petrescu, Gheorghe Oprea, Ion Constantinescu, Barbu Petrescu, Ion Dinca). Barbu Petrescu alig több mint egy hónapig volt e tisztségben, és közvetlenül az előkészítő megbeszélések után váltották le. Miniszterelnök-helyettesi funkciójából is leváltották. Hollétéről nem lehet tudni.

A Bukarest Szállóban történt programismertetés után tájékoztattam a delegáció vezetőjét a történtekről. Közben értesítést kaptam, hogy 11.30-ra vár Ioan Totu külügyminiszter.

Reggel korán elkészítettük tiltakozó jegyzékünket, melyet szerettem volna átadni Constantin Oancea külügyminiszter-helyettesnek. Erre azonban nem kaptam lehetőséget. Ezért a jegyzéket beküldtem. Átvételét az átadókönyvben igazolták, majd néhány óra múlva visszaküldték. Ebből sejtettem, hogy az ügy irányítását a románok akarják a kezükbe venni. A nyilvánvalóan ügyetlen rendőri akcióval való teljes azonosulásukra azonban még ekkor nem gondoltam.

Még mielőtt Totu miniszterhez mentem, ismét kapcsolatba léptem a Bem rakparttal. Megismételve a telefonon közölteket, táviratban is leszögeztem, hogy fontosnak tartom a román lépéseket megelőzve erőteljesen tiltakozni és a példa nélkül álló súlyos provokációt nyilvánosságra hozni. Ezt indokolta az is, hogy a jelek szerint előre kitervelt akció volt, az utcát lezárták, a nemkívánatos tanúkat igyekeztek távol tartani a helyszíntől. Feltűnő, hogy az eset a brassói események évfordulójának előestéjén történt, amikor nemzetközi méretű tiltakozás várható, és az is szembeötlik, hogy tudomásunk szerint ez ideig még soha senkit nem kaptak rajta röpcédulázáson.

Ebben a helyzetben nem tudom elképzelni, hogy komoly tárgyalásokat folytathatunk a gazdasági vegyes bizottság ülésén a két ország közötti baráti együttműködésről, annál is inkább, mert még azt sem tudhatjuk, mit terveznek a továbbiakban. Mindenképpen szükségesnek tartottam, hogy Berecz Frigyes Dinca miniszterelnök-helyettesnek, aki a legfelső vezetés tagja, a leghatározottabb módon tegye szóvá az esetet; kérdőjelezze meg a megállapodások komolyságát, mivel éppen azokat teszik lehetetlenné, akik a megállapodások végrehajtásán dolgoznának. Megfontolásra ajánlottam szükség esetén a tárgyalások megszakítását is, megfelelő indoklás mellett.

11.30-kor megjelentem a külügyminisztériumban. Bevezettek a miniszteri fogadóba, és néhány perc múlva megjelent Ioan Totu külügyminiszter, Constantin Oancea külügyminiszter-helyettes, Moise, a protokollosztály vezetője, Dan Nastase, a területi osztály magyar referense.Velem szemben ültek, sorban. Úgy éreztem magam, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna. Barátságtalanok voltak és ridegen, kimérten rögtön a tárgyra tértek. A miniszter a következőket adta elő:

„November 14-én este 20.40 körül több román állampolgár jelezte illetékes szerveknek, hogy egy CD rendszámú személygépkocsiból röpcédulákat szórtak. Az állampolgárok támogatásával a rendőri szerveknek sikerült megállítani a gépkocsit, amelyet az MNK bukaresti nagykövetségének kereskedelmi tanácsosa, Győrfi Károly vezetett, és akinek a társaságában volt Jánosi Erzsébet román állampolgár. A fenti tények és eddigi vizsgálataink alapján olyan fellebbezhetetlen következtetésre jutottunk, hogy Győrfi Károly magyar diplomata ellenséges tartalmú, a román szocialista állam és a legfelsőbb párt- és állami vezetők ellen uszító röplapokat szórt."

Javasolta, hogy hívjuk vissza Győrfi Károlyt. Ha visszahívjuk, akkor a román hivatalos szervek nem tájékoztatják az esetről a közvéleményt, ha viszont nem, akkor az összes dokumentumot nyilvánosságra hozzák – fenyegetett a miniszter.

Válaszomban meglepetésemnek és csodálkozásomnak adtam hangot amiatt, hogy az RSZK külügyminisztériuma ilyen képtelen dolgokkal vádolja nagykövetségünk egyik olyan munkatársát, aki meggyőződéssel, szívvel és határtalan szorgalommal dolgozik a két ország közötti jobb és eredményesebb gazdasági együttműködés érdekében. Kizárt dolognak tartottam és tartom – mondottam –, hogy Győrfi Károly, akit jól és alaposan ismerek, ilyen elvetemült cselekedetbe keveredett volna. Minden rendelkezésemre álló információ arra utal, hogy itt aljas provokációról van szó olyanok részéről, akik rontani akarják a két ország közötti együttműködést, a két nép barátságát. Nem tudom elképzelni, hogy bármely ország diplomatája hajlandó volna ilyen cselekmények elkövetésére, különösen meglepő számomra még feltételezni is azt, hogy egy magyar diplomata ilyet tenne. Ma kora reggel kértem Oancea elvtársat, hogy sürgősen fogadjon, mert át akartam adni tiltakozó jegyzékünket a tegnap este történtek miatt. A jegyzékben súlyos provokációnak minősítjük a történteket, a vádakat megalapozatlannak tekintjük, ezért tiltakozunk. Bocsánatkérést és az okozott erkölcsi és anyagi károk megtérítését igényeljük. Sajnálom, hogy Oancea elvtársnak nem volt ideje a találkozóra, abban reménykedtem ugyanis, hogy a román külügyminisztérium vezetői elismerik, tévedésről van szó, és elnézést kérnek a történtekért.

Ebben az esetben lehetőség lett volna az ügyet lezárni. Nem így történt. Meglepő számomra az is, hogy mindez a két ország közötti gazdasági együttműködési vegyes bizottság soron következő ülésének előestéjén történik, és nagykövetségünknek olyan diplomatáját éri a támadás, aki a legtöbbet tesz és tett ezért az ügyért. Természetesen vádolni bárkit lehet, de ítéletet mondani valaki felett csak bizonyítékok alapján szabad. Ilyen bizonyítékokkal azonban önök nem rendelkeznek. Számomra nem jelent bizonyítékot az, hogy önök tanúkat sorakoztatnak fel, számomra egyetlen bizonyíték a tárgyi bizonyíték. Kértem a külügyminisztert, bocsássa ezeket rendelkezésemre.

A külügyminiszter elmondta, hogy bár nem szerette volna kommentálni az ügyet, de úgy látja, hogy én igénylem azt. Bizonygatta, elegendő dokumentummal rendelkeznek ahhoz, hogy világosan bebizonyítsák tanácsosunk cselekedetét. Az egész röpcédula-szórási akciót filmezték és fényképezték – mondotta. Majd így folytatta:

„Meglepő számomra az, ahogy ön menti munkatársát, és ahogy emögött az eset mögött a mi szerveink akcióit látja. Ha figyelmesen végigolvasná jegyzékünket, akkor ön is látná, hogy állítása képtelenség. Még egyszer aláhúzom, csodálkozással tölt el, ahogyan védelmezi nagykövetségük egyik munkatársának cselekedetét, és feltételezi azt, hogy mindezt mi előkészítettük, és a gazdasági együttműködési vegyes bizottság ülésére időzítettük; továbbá fenyeget, hogy ilyen körülmények között az MNK bukaresti nagykövetségének tevékenysége ellehetetlenül. Mit mondjunk mi? Amikor a mi diplomatáink minden reggel arra ébrednek, hogy valami fenyegető történik körülöttük, hazájukat támadják színházban, újságban, és nem is említeném a hivatalos nyilatkozatokat. Kérem, tegye egyik oldalra a román akciókat, a másik oldalra saját akcióikat otthon és külföldön, és a különböző akciókra való reagálásokat. Az eredmény rögtön világos lesz. Mi mindig arra törekedtünk, hogy javuljon a két ország közötti együttműködés, s megjavuljon a politikai helyzet. Most egy diplomatáról van szó. Mi olyan megoldást ajánlunk, ami nem vezet további romlás felé. Feltételezéseit és kijelentéseit határozottan visszautasítom, kérem, hogy vonja vissza, mert ezek sértőek számunkra. Mi azért kértük önt ide, hogy önnek tudomására hozzuk a fentieket, és csupán ezeknek továbbítását kértük, az intézkedéseket és a reagálást a magyar külügyminisztériumtól várjuk."

Megismételtem Budapestnek korábbi javaslatomat, miszerint meg kell előznünk a román fél lépését, az egész ügyet haladéktalanul a nyilvánosság elé kell vinni, és a történtekért a felelősséget a román félre kell hárítani. Ismét közöltem, hogy nem tartom indokoltnak Berecz Frigyes ötnapos látogatását, és javasoltam a tárgyalások megszakítását.

Délután fél négykor, a kormánybizottsági ülés előtt szűk körű találkozó volt. A Viktória téri palotába pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztünk. A bejáratnál Jecan, a miniszterelnöki hivatal protokollosa fogadott. Kabátunkat a földszinten raktuk le. Közben alkalmam volt odasúgni Berecz Frigyesnek, hogy ragaszkodjon Győrfi részvételéhez a szűk körű tárgyaláson. Szóvá is tette a protokollosnak, aki nyilván semmit nem tudott az előző napi esetről, ezért azt mondta, hogy természetes, de megemlíti majd főnökének. Nem tudom, megemlítette-e. Tény, hogy velünk senki nem közölt semmit. Így én karon kaptam Győrfi Karcsit, és együtt léptünk a miniszterelnök-helyettes dolgozószobájába. Győrfi végig ott volt, és mélyen a szemébe nézett Dincanak, míg az a vádakat ismételte. Ugyanis Berecz Frigyes még az egyéb kérdések előtt szóba hozta az előző este és éjszaka történteket, és megkérdezte, hogy nem illuzórikus-e ilyen esetben az együttműködésről tárgyalni. Közölte, hogy szükségesnek tartottuk ezt a kérdést kormányunknak is felvetni. De amíg döntés nincs a tárgyalások további sorsáról, addig a delegáció a korábban kapott mandátum szerint jár el.

Ion Dinca miniszterelnök-helyettes megnyugvással vette tudomásul, hogy a vegyes bizottság folytatja munkáját, de a megszakítás lehetősége meglepetésül szolgált számára. Igyekezett objektív lenni, jó benyomást kelteni. A történtekkel kapcsolatban lényegében megismételte a külügyminiszter által elmondottakat. Új elem, miszerint a bizonyítékokat, ha a magyar kormány igényli, rendelkezésre bocsátják. Anélkül, hogy Berecz ezt érintette volna, hosszasan tagadta, hogy bármi összefüggés lenne a történtek és az ülésszak között. Utalt viszont arra, hogy a „cselekmény" összefügg a Nyugaton szervezett románellenes tüntetésekkel. Azt mondta, ő is látta a röpcédulákat, „amelyeket tartalmuk miatt senkinek sem ajánlatos látni". Az is új elem, hogy kereskedelmi tanácsosunk nem „persona non grata". Hangsúlyozta ugyanakkor, mindent meg kell tenni, hogy hasonló esetek többé ne fordulhassanak elő. Többször visszatért arra, hogy nem hozzák az ügyet nyilvánosságra, mert nem akarják a hangulatkeltést, hiszen az nem használ a két nép érdekeinek. Nyomatékosan kérte, mi se tegyük ezt. Közvetlen ok nélkül bizonygatta, hogy nem szervezett akcióról volt szó.

A plenáris ülés közben Ion Dinca üzenetet kapott az elnök-főtitkártól, ezért szünetet javasolt, és telefonálni ment. Majd visszatérve a nagykövetek jelenlétében elmondta Berecz Frigyesnek, hogy Nicolae Ceauşescu elutazása időpontjáról érdeklődött, mert arra gondolt, ha Berecz elvtárs is úgy tartja jónak, talán pénteken, Berlinből való visszaérkezése után tudná fogadni. Ez nem érinti a miniszterelnökkel csütörtökre tervezett találkozót. Az mindenképpen meglesz. Dinca azt is elmondta, hogy érdeklődésre beszámolt a tárgyalások menetéről. „Arad szellemében folynak" – volt a válasza, amelynek Ceauşescu nagyon örült. Majd hozzátette:

– Az ilyen dolgok, mint a tegnapi, nem szabad, hogy foltot hagyjanak a mi együttműködésünkön.

Az előzményekből és a történtekből, a román reagálásokból az alábbi következtetéseket vontam le, és ezeket jeleztem Bukarestnek is:

1. Ami történt, előre megszervezett rendőrségi akció volt, kidolgozott forgatókönyv szerint. A lopott autó meséje arra szolgált, hogy kinyithassák a CD-s rendszámú kocsit. Zavarta a terhelő bizonyítékok elhelyezését, hogy tanácsosunk nem szállt ki a kocsiból, ezért kellett elszállítani. A szervezettségre utal az utca lezárása és a nagy rendőri (titkos és egyenruhás) készültség. Amennyiben igaz az állítás, hogy az egészet filmezték és fényképezték, még inkább aláhúzza az előbbi állítást. Az lehetséges azonban, hogy személy szerint nem Győrfi volt fontos számukra. Bármelyik magyar diplomata lehetett volna, hiszen a cél csak az lehetett: a tüntetések előestéjén a felbujtást ránk lehessen fogni. Amikor a forgatókönyv elkészült, nem tudhatták, mi lesz itt, és azt sem, mi lesz Budapesten. Információink vannak arról, hogy meglepte őket a budapesti tüntetés betiltása. Nem ezt várták.

2. El akarják kerülni a nyilvánosságot. Ha józanul gondolkodnak (talán vannak ilyenek is), tudniuk kell, hogy egy ilyen vád nevetséges, amit senki nem hisz el. Diplomaták nem szoktak, diplomáciai rendszámmal ellátott kocsiból, röpcédulákat szórni. „Dokumentumaik" silány hamisítványok lehetnek, amelyeket nem hozhatnak nyilvánosságra. Csak az alacsony műveltségi szinten használhatnák propagandaanyagként. Attól meg különösen tartanak, hogy mi hozzuk nyilvánosságra az ügyet. Aki előbb tájékoztat, azé az előny, a másik csak magyarázkodhat.

3. A vegyes bizottsági ülés megtartásában úgy tűnik, nagyon érdekeltek. Feltehetőleg az időzítéskor elkerülte a figyelmüket. Ceausescu fogadni akarja Berecz Frigyest. Igazán annak örült volna, ha ezt mi kérjük. Ion Dinca már a repülőtéren megkérdezet, nem hozott-e üzenetet a főtitkár számára. Ha félbeszakadna a tárgyalás, ez a nyilvánosság elé kerülne. Ezért akarják elkerülni a konfrontációt. Ha mi végigcsináljuk a programot, és nem vetjük fel az ügyet minden lehetséges alkalommal, akkor ez azt jelenti, hogy lenyeltük.

4. Ha most nem védjük meg egy munkatársunkat, aki ráadásul vezető beosztásban van, és nem is közvetlenül politikai területtel foglalkozik, akkor megállíthatatlan eszkaláció előtt nyitjuk meg az utat. Kolozsvár nem ismétlődhet meg!

Instrukciókat kértem Berecz Frigyes részére, mert úgy vettem észre, hogy csak fanyalogva képviseli az érdekeinket. Dincanál még jól beszélt, de kértem, a vacsoránál ismét térjen ki a kérdésre, ezt már megkerülte. Úgy érzem, számára az a fő kérdés, hogy a programot végigcsinálja. Ehhez pedig az a legnagyobb biztosíték, ha békéban hagyja ezt a számára kellemetlen ügyet. Pedig, mivel szimpátiát teremtett a románoknál, volna lehetősége keményebben védeni érdekeinket. Javasoltam neki, hogy Győrfi megvédésén túl hangsúlyozza, a történteket, mint módszert is mélységesen elítéljük. Érzékeltessük azt, nem kívánjuk ugyan átvenni az alantas módszereket, de adott esetben ezek nélkül is tudunk határozott intézkedéseket foganatosítani román diplomatákkal szemben. Amennyiben hasonló esetek ismétlődnek, nem tekinthetünk el a kemény válaszlépésektől.

Másnap a delegáció vidékre utazott, a bukaresti program csak pénteken folytatódott. Pénteken délelőtt fogadta Bereczet Constantin Dascalescu miniszterelnök. A miniszterelnök gazdasági kapcsolatainkat jónak, dinamikusan fejlődőnek értékelte.

– Jól tükrözi azt a tényt, hogy népeink, pártjaink és országaink között jó kapcsolatok vannak – mondta.

Hangsúlyozta, hogy széleskörűen fejleszteni szeretnék kapcsolatainkat a szocialista szomszéddal, a Magyar Népköztársasággal. Dinca miniszterelnök- helyettest azért helyezte ebbe a funkcióba, mert sokat várnak ettől a relációtól.

Berecz az utasításnak megfelelően szóvá tette a Győrfi Károllyal történt dolgokat. Aláhúzta, hogy biztos félreértés volt, és kérte, még egyszer vizsgálják meg és változtassák meg álláspontjukat.

A miniszterelnök kategorikusan elutasított minden újabb vizsgálatot, és megismételte a már korábban elhangzott álláspontot és érveket. Hangsúlyozottan kijelentette, hogy dokumentumokkal rendelkeznek magáról az akcióról, és kezükben vannak azok a röpcédulák is, amelyeket diplomatánk szórt. Kijelentette, nem nyilvánították „persona non gratának", mert úgy gondolták, „helyesebb, ha kérik a baráti magyar kormánytól a diplomata visszahívását."

A legfelső pártvezetés is úgy foglalt állást, hogy ez az ügy nem zavarhatja kapcsolatainkat. Ezért amennyiben a magyar fél visszahívja a diplomatát, és nem hozza nyilvánosságra az ügyet, akkor ők sem teszik ezt. Ha azonban igen, akkor ők is nyilvánosságra hozzák a dokumentumaikat.

Megismételtem javaslatomat Budapestnek, hogy az esetet hozzuk nyilvánosságra. Nem tartottam kizártnak, hogy ők is lépnek, kreálnak valamilyen „dokumentumokat", és esetleg ki is utasítják Győrfi Karcsit. Ezt a feltevésemet szintén közöltem a Külügyminisztériummal, és egyben javasoltam, mi is utasítsuk ki a román diplomatát, „akinek hiánya legérzékenyebben érintené követségünket". Hangsúlyoztam: „minden óra rontja pozíciónkat". Azt is közöltem, hogy bár munkatársaim sok mindenen keresztülmentek már, edzettek és felkészültek, de főként a kirendeltségiek idegeit kezdi felőrölni a feszültség, az állandó figyelés és zaklatás.

Ezekben a napokban szinte megszakítás nélkül kapcsolatban voltam központommal. Így tudtam meg, hogy a román ügyvivő is tiltakozott a Győrfi-eset miatt a Külügyminisztériumban. A jegyzék kifogásolta a bukaresti nagykövet reagálását is a miniszternél. A magyar válasz azonban megismételte az általam elmondottakat, mint a magyar kormány álláspontját.

(Folytatjuk)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (2)

Romániai menekültek a szófiai magyar nagykövetségen

Ioan Totu egykori román külügyminiszter

Szeptember 24-e van. Éjfélre jár. Ma nyugalmas napunk volt. Szép szeptemberi szombat. Ma nem hívtak a románok. Úgy látszik, nem vették jó néven tegnap, hogy nem ugrottam azonnal Barbu Petrescu hívására. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök-helyettes délután két órakor idetelefonáltatott, hogy várjam meg, míg megmondják, mikor, de még ma szeretne velem találkozni. Munkatársaim közölték vele, hogy sajnos már nem tudnak utolérni, mert elmentem Russéba. Időnként ugyanis mindannyian át szoktunk menni Bulgáriába a napi szükségletet bevásárolni. Így jutunk tejhez, tejtermékekhez, húshoz és egyéb hétköznapi dolgokhoz, beleértve még a gyümölcsöt is.

Nem feküdtünk le korán, hiszen ma egy órát nyertünk az órák őszi visszaállításával. Elolvastuk a napi újságokat. Ma jöttek a repülőgéppel. Gazdag volt a sajtó. Több cikk foglalkozott még a Szűrös- látogatással. Általában visszafogottan, de némi optimizmussal. Talán lesz előrelépés. Éjfélkor meghallgattam a híreket a budapesti rádión. Ebből tudtam meg, hogy 12 román állampolgár tartózkodik a szófiai nagykövetségünkön. Menedékjogot kértek, és Magyarországra szeretnének menni. Reggel, 25-én, megismételték a hírt, ebből derült ki, hogy három házaspárról, egy egyedül álló anyáról van szó gyermekekkel és egy fiatalemberről. Rövidesen telefonon kerestek Budapestről.

Az utasítás úgy szólt, hogy sürgősen kérjek találkozót a külügyminisztérium valamelyik vezetőjétől.

12.30-kor fogadott Ioan Totu külügyminiszter. Jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Hivatkozva Ceausescu aradi és legutóbbi, bukaresti kijelentésére, hogy „aki el akar menni, elmehet", a magyar vezetés nevében kértem méltányossági alapon a román kormány hozzájárulását a szófiai nagykövetségünkön tartózkodó román állampolgárok Budapestre szállításához.

Totu megígérte, hogy a kérést továbbítja a kormányhoz, de hozzátette, ez elferdítése annak, ami az aradi találkozón és a Szűrös elvtárssal folytatott megbeszélésen szóban elhangzott. Ott arról volt szó, hogy ha valaki törvényes úton kéri a távozást, annak engedélyezik. Továbbá ez az eset az országaink közötti megállapodások durva megsértése. Először megsértették a bolgárok a megállapodásokat, aztán megsértette a magyar nagykövetség, amelynek nem kellett volna toborzóközponttá válnia, hanem meg kellett volna mondani a román állampolgároknak, hogy térjenek haza, és kérjék az áttelepedést, akkor megkapják. Ez azonban egy teljesen új módszer, ami semmiképpen sem javítja a kapcsolatainkat. Nem elég, hogy megsértették a megállapodásokat, de még nyilvánosságra is hozták. Olyan problémákat teremtettek, amikről a román kormány nem tehet.

Példázódásba kezdett, hogy amikor a törökök hozzájuk jöttek Bulgáriából, ők visszaadták őket, nem tudják, mi történt azután velük. „Azt gondolja, jelent nekünk valamit 13 ember? Ez nem probléma, de a megállapodások megsértése nem javítja a helyzetet."

Válaszomban utaltam arra, hogy mi őszintén kívánjuk a kapcsolatok megjavítását. Mint az említett tárgyalások résztvevője, ezt tapasztaltam a román fél részéről is. Ceausescu elvtárs szavait én úgy értelmezem, ahogy azokra a bevezetőmben utaltam. Nem értem azonban, hogy azok után, amit Grósz elvtárs és most Szűrös elvtárs is kifejtett, és korábban is hangoztattunk: mi nem bátorítjuk az itt élőket szülőföldjük elhagyására, ellenkezőleg, az az érdekünk, hogy itt boldoguljanak, akkor hogyan vádolhatnak bennünket, a magyar külképviseleteket azzal, hogy toborozzuk a menekülteket? Ez a feltételezés személyesen is fáj nekem. Ez sértés! Ha a román kormány ténylegesen javítani akarja a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi helyzetből indul ki, és figyelembe veszi azt a tényt, hogy a történtek után az érintetteknek okuk van félni a hazatéréstől – mint Totu elvtárs említette, 13 ember úgysem jelent semmit a román kormánynak –, ezért hozzájárul Budapestre távozásukhoz. Totu ezután azt fejtegette, hogy tudja, ez nem az első és nem az utolsó eset, majd megkérdezte: – Véleménye szerint javíthatja-e ez az eset kapcsolatainkat? – Ebben mi vétlenek vagyunk – válaszoltam.

Erre felugrott. – Köszönöm szépen – mondta, és távozott.

Hazamentem és megebédeltünk. Vasárnap volt, máskor ilyenkor, ha szép idő volt, sétálni mentünk. Most azonban biztos voltam benne, hogy ma még be kell mennem a külügyminisztériumba. Leültem hát újságot olvasni. Gondoltam, még megnézem azokat a lapokat, amelyeket tegnap már nem tudtam elolvasni. Alig helyezkedtem el, máris szólt a telefon. 17 órára hívott Totu miniszter. Most is jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Totu szárazon, kimérten közölte:

1. A román kormány nem ért egyet a magyar kéréssel.

2. A román kormány kéri a magyar kormányt, hogy utasítsa szófiai nagykövetségét, küldje a román állampolgárokat vissza hazájukba.

3. A román kormány felkéri a magyar kormányt, hogy tartsa be az érvényben lévő személyforgalmi megállapodásokat. Eszerint a román állampolgároknak az érvényben lévő román törvények és a két ország közötti megállapodások értelmében haza kell térniük, és itthon joguk van kérniük törvényes keretek között az ország elhagyását.

4. Amint az ismeretes, a romány kormány továbbra is a két ország közötti kapcsolatok megjavításának útját keresi.

A miniszter a felolvasott közlésen kívül keveset beszélt, de feltűnt, hogy következetesen nagykövet úrnak szólított. Ezzel ugyan nem bántott meg, sőt még megelégedéssel is töltött el, csak furcsának találtam, hiszen délben még elvtárs voltam. Nevetséges, fél nap alatt elvtársból úr lettem.

Ismét nehéz döntés előtt álltunk. Azon gondolkodtam, vajon milyen álláspontot alakítanak ki otthon. Úgy éreztem, hogy nem adhatjuk ki őket a románoknak, mert az egyenlő lenne a halálos ítéletükkel. Totu szinte sugallta: nem lehet tudni, mi lesz a menekültek jövője, hiszen ők sem tudják, mi lett a Bulgáriából menekült és visszaadott törökökkel. Mit tesznek most a bolgárok? Azt hiszem, csak a nemzetközi nyilvánosság mentheti meg a menekülteket.

Másnap találkoztam a bolgár nagykövettel, aki elmondta, hogy tegnap őt is behívta Totu. A mindössze hat percig tartó találkozón részt vett Constantin Oancea illetékes külügyminiszter-helyettes is.

A román párt és kormány álláspontját tolmácsolva Totu kemény hangon felszólította a bolgár kormányt, hogy tartsa tiszteletben az illegális határátlépőkre vonatkozó, érvényes, kétoldalú megállapodásokat. Emlékeztetett arra, hogy román részről következetesen betartották az idevonatkozó egyezményeket. Hangsúlyozta, hogy amennyiben az illetékes bolgár hatóságok nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek, úgy Bulgáriának vállalnia kell a szerződésszegés felelősségét, az azzal járó következményeket. A nagykövet jelezte, hogy továbbítja az üzenetet, külön észrevételeket nem tett.

Szeptember 26-án a magyar külügyminisztérium jegyzékben kérdezte, hogy értelmezhetjük-e Totu nyilatkozatát úgy, hogy a szófiai menekültek hazatérésük után rövid időn belül Magyarországra távozhatnak.

Szeptember 27-én 12 órára bekéretett a külügyminisztériumba Petrescu osztályvezető. A magyar jegyzékre válaszolva az alábbiakat közölte:

Figyelembe véve, hogy a magyar fél is keresi a közös megoldás lehetőségét, a román fél az alábbi megoldást javasolja, mint lehetőséget:

A szófiai magyar nagykövetség az otttartózkodó román állampolgárokat adja át a bolgár hatóságoknak. A bolgárok őket Romániába küldik. Visszatérésüket követően kifejthetik kívánságukat a távozást illetően, amelyben a román fél az érvényben lévő törvényeknek megfelelően rövid időn belül eljár. A törvénynek megfelelően keresni fogják a megoldást. A román törvények az ilyen esetek elkövetőivel szemben pénzbüntetést írnak elő, és nem helyeznek kilátásba fogva tartást. Erről az álláspontról a román külügyminisztérium tájékoztatja a szófiai román nagykövetséget és az illetékes bolgár hatóságokat. Románia elvi álláspontja, hogy nem támogatják az emigráció semmilyen formáját, és nem buzdítanak senkit az ország elhagyására, de ha valaki el akar menni, azt elengedik, kényszerrel senkit nem tartanak vissza. A román fél reméli, hogy a magyar fél megteremti a közös megoldás feltételeit...

(...) Szeptember 24-én értesültünk először arról – mint már említettem –, hogy szófiai nagykövetségünkön román állampolgárok vannak, akik Magyarországra kívánnak telepedni. Időközben az is kiderült, hogy ezek a román állampolgárok kivétel nélkül magyar nemzetiségűek és számosan közülük olyanok, akiknek családtagjaik már Magyarországon vannak. Az is ismert, hogy már több napot, talán egy-két hetet is eltöltöttek szófiai képviseletünkön. Bizonyára meg lehetett volna oldani áttelepülésüket csendben, feltűnés nélkül is. Tapasztaltuk, hogy egyre több olyan magyar jelentkezik a konzulátuson, akinek ellopták vagy elveszett az útlevele. Gyakorta előfordul, hogy valaki semmilyen igazolvánnyal nem rendelkezik. Így nagyon nehéz megállapítani a személyazonosságát. Bemond egy nevet és egy magyarországi lakcímet, egy személyi számot, ha tud, és kap egy visszatérési igazolványt. Minden bizonnyal az esetek 99%- ában magyar állampolgár visszatéréséről van szó. Előfordulhat persze az is, hogy félretájékoztatnak bennünket. És ki megy át a lopott útlevelekkel? Ezt már a magyar illetékes hatóságoknak kell kiszűrni. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akiket küldenek. Ezeknek a száma valószínűleg most meg is emelkedett. Azt hallottam egy felsőbb körökben forgó román barátunktól, hogy amikor a kolozsvári konzulátus bezárásáról volt szó, és felvetődött a budapesti nagykövetség létszámának csökkentése, Nicolae Ceausescu kijelentette: „úgyis elegen vannak jelen mindenütt". Kányádi Sándor is erről szólt, miután augusztus-szeptemberi budapesti látogatása után beszéltem vele Kolozsvárott.

Elmondta találkozását Grósz Károllyal, és megemlítette, hogy nagy meglepetésére, mikor kilépett a pártközpontból, „véletlenül" összefutott azzal a Vásáriként bemutatkozó fiatalemberrel, akivel szinte mindenütt találkozott, ahol csak megfordult. Chirának, a román nagykövetség ügyvivőjének, akit Kányádi még Nagyváradról ismert, szóvá is tette, mikor az elismerte, tud a dologról.

– Hát ti mindenről tudtok? – lepődött meg az író.

– Ez természetes, jó, ha tudod, mi mindenütt ott vagyunk.

De visszatérve a szófiaiakra. Mint később hallottam, a bolgárok is hajlandóak lettek volna kezdetben a csendes megoldásra, de itt közbejött valami megmagyarázhatatlan. Az Interparlamentáris Unió Szófiában ülésezett. A nagykövet elkotyogta magát és az ülésen részt vevő magyar delegátus is. Ezek után nem volt mit tenni, közbeszólt a sajtó, és minden kitudódott. S ha már a románok tudtak róluk, a bolgárok nem tehettek semmit. ők ugyanis az elmúlt években visszakapták a románoktól azokat a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat, akik Románián keresztül kívántak Törökországba jutni.

Persze most meg nem követem a bolgár terminológiát! Az ördög vigye el, hogy ilyen nehéz azt mondani, ami az igazság, mert mindig ügyelni kell a partner hivatalos megfogalmazásaira!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (1)

Máig ható időszerű üzenete okán a Romániai Magyar Szó, a szerző egyetértésével, 2000 március 21 és április 5-e között, 13 folytatásban részleteket közölt Magyarország egykori bukaresti nagykövete nem szokványos naplójából (Bukaresti napló, 1985-1990), amely a budapesti Osiris kiadónál látott napvilágot 1998-ban. A válogatást az RMSZ végezte. A lapgyűjteményben megbúvó vallomások ma talán még izgalmasabbak, mint megjelenésük idején. (Cseke Gábor)

A nemzetiségi kérdés nem csak belügy

...1987 januárjának első napjaiban felkerestem többek között Szűrös Mátyást, az MSZMP KB titkárát, akinek arról beszéltem, hogy annak, ami Romániában van, semmi köze a szocializmushoz.

– Meg merem kockáztatni, hogy az közelebb áll a fasizmushoz, mint a szocializmushoz.

Szűrös Mátyás az ismert definíciót idézte a termelőeszközök társadalmi tulajdonáról. Nem nagy meggyőződéssel állította, hogy eszerint és a valóságban is szocializmus az, amit Ceaușescu csinál. Úgy éreztem, inkább gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést, és azt akarta, hogy ne essünk bele abba a hibába, ami Jugoszlávia, Kína és más országok egykori megítélésével kapcsolatban történt.

– De legalább azt mondjuk ki, hogy a nemzetiségekkel szembeni diszkrimináció, embertelen bánásmód, az erőszakos asszimiláció nem tekinthető belügynek. Ha az emberi jogok betartását követelhetjük a nemzetközi fórumokon, miért nem tehetjük azt a nemzetiségek esetében is? Azért, mert a kommunista pártok gyakorlatában van egy olyan dogma, hogy a nemzetiségi kérdés minden ország belügye? Nem kellene ezen már túllépnünk? Kádár Jánosnak kellene ezt felvetnie!

– Tudod, hogy az öregnek is megvannak a maga korlátai – mondta a kb-titkár.

Nem erőltettem a dolgot, mert láttam, hogy nem Szűrös Mátyáson múlik. Egy szűkebb baráti körben elmondtam a beszélgetést, és a korlátokra vonatkozó kitétel nagy derültséget okozott.

Mikor visszatértem Bukarestbe, azonnal bejelentkeztem több román vezetőhöz, mert nyugtalanító híreket kaptam egy készülő magyarellenes kampány előkészítéséről.

1987. január 13-án ülésezett az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága. Foglalkozott többek között a bécsi utótalálkozó második szakaszára utazó delegáció mandátumával. Az ülésről közlemény jelent meg. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a tanácskozásnak elő kell segítenie a nukleáris és hagyományos leszerelési lépéseket, hozzá kell járulnia a bizalom erősítéséhez, az együttműködés szélesítéséhez. Majd ezt követően részletesen szólt arról, hogy a találkozó első szakaszában kísérletek történtek a figyelem elterelésére a valós problémákról, és olyan mellékes kérdéseket vetettek fel, mint az emberi jogok és a „meghamisított nemzetiségi problémák". A politikai végrehajtó bizottság szükségesnek tartotta ezeknek a kísérleteknek a határozott visszaverését és a „reakciós", „diverzionista", „nacionalista", „soviniszta" elméletek és gyakorlat leleplezését. Akik ilyen kérdéseket vetnek fel, el akarják terelni a figyelmet saját belső problémáikról, arról, hogy „nem biztosítják a dolgozók egyenlőségét, alapvető jogaikat a munkához, a tanuláshoz, a szabad és méltó élethez, a békéhez".

A politikai végrehajtó bizottság üléséről három forrásból is kaptam bizalmas figyelmeztetést, illetve tájékoztatást. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ülést követően erőteljes magyarellenes kampányra lehet számítani. Az ülésen résztvevők elmondása szerint ennél a napirendnél csak Ceaușescu beszélt, ingerülten gesztikulálva, indulatosan fejtegette, hogy az MSZMP nacionalista politikát folytat, és egész Európát felbujtja Románia ellen. Előhozakodott a sokat emlegetett határkérdéssel, revizionistának bélyegezte a magyar vezetőket. Név szerint is emlegette Kádárt, Szűröst és Bereczet. Frontális támadást sürgetett a magyar politika ellen. Azt mondta, hogy a magyaroknak újból nyilatkozniuk kellene arról, hogy nincsenek területi követeléseik.

Ceaușescu egészségi állapotáról időről időre meg nem alapozott hírek terjedtek el, melyek szerint romlik az egészsége. Az igaz, hogy időszakonként érezhető volt megjelenésében némi változás, jelentős tünetek azonban nem mutatkoztak. Munkabírása sem csökkent. Az viszont feltűnő volt, hogy magatartásában, viselkedésében egyre inkább megfigyelhető volt az indulatosság, türelmetlenség és a realitásoktól való egyre szembetűnőbb elszakadás. Amerre járt, mindenütt utasításokat osztogatott, vezetőket váltott le, egyeseket kinevezett, másokat bíróság elé állíttatott és elítéltetett, majd néhány nap múlva felmentette őket.

Ceaușescu olyan hangulatot teremtett felszólalásával, hogy érdemben senki sem szólt hozzá. A miniszterelnök, aki mindig hűséges kiszolgálója volt, és a kb-titkár, Petru Enache helyeselte a főtitkár elgondolásait. Később aztán talán ezért is Enache lett a februári magyarellenes kampány kidolgozója.

Ha csak a publikus állásfoglalást tekintem is, figyelemre méltó a román magatartás. Ezzel szemben csak határozott és konkrét kérdésekben történő fellépés lehet eredményes. Be kell bizonyítanunk a világ közvéleménye előtt, hogy Romániában szisztematikusan üldözik a kisebbséget, elsorvasztják az iskoláikat, kulturális intézményeiket. Ma már az a helyzet, hogy lényegében egyetlen magyar középiskola sem létezik, miután megszüntették a kolozsvári egyetemet, és megszűnt a képzés a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyógyszerészkarán is. Felhívtam a Bem rakpart figyelmét arra, hogy a román propaganda a bécsi találkozó második szakaszához anyagi áldozatokat nem kímélve többnyelvű kiadványokat készített, amelyek mind azt kívánják bizonyítani, hogy Románia messzemenőkig támogatja a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát, anyanyelvi művelődését. Határozottabb fellépést sürgettem, rámutattam arra, hogy az általános elveket tartalmazó állásfoglalásainkat nem veszik komolyan, sőt azt egyéb körülmények mellett gyengeségünk jeleként fogják fel. Ezért ha kétoldalú kapcsolataink egyéb körülményei nem engedik meg a határozottabb fellépést, legalább a bécsi találkozón hozzuk nyilvánosságra a nemzetiségi együttműködéstől való merev román elzárkózást. A plenáris ülésen vitathatatlan adjunk hangot aggodalmainknak.

Január 20-án e témában levelet írtam Szűrös Mátyásnak, Horn Gyulának és Barity Miklósnak.

Február 9-én a Rádiónapló vendége volt Szűrös Mátyás, és egy kérdésre válaszolva többek között ezt mondta:

– A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes, marxista értékelése és minősítése Románia ügye, belügye, joga és felelőssége. De nem csak az ő ügye. A nemzeti kérdésnek, nemzetiségi kérdésnek nemzetközi hatása is van.

Újra Bukarestben

Január 7-én jöttünk vissza Bukarestbe. Másnap este vacsorát rendeztünk Jevgenyij Mihajlovics Tjazselnyikov tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. A vacsorán az európai szocialista országok nagykövetei vettek részt és Kuba nagykövete. Szokás szerint ezen az estén sem történt semmi említésre méltó.

Közben Sarlós István, az Országgyűlés elnöke levélben hívta meg kollégáját, Nicolae Giosant magyarországi látogatásra. A meghívást személyesen adtam át. A román parlament elnöke szívélyesen fogadott, még néhány szót magyarul is szólt, de az időpontok nem feleltek meg számára, „mert ebben az időben Nicolae Ceaușescu tanácskozásra hívta egybe a megyei tanácselnököket, és az utazási tervet sem hagyták még jóvá".

De egyébként, hogy is gondolhattunk mi egyáltalán bármiféle magyar–román kapcsolatra, mikor ők már a „tavaszi hadjáratra" készültek Magyarország ellen?

1988. január 8-án kaptam kézhez az Ilie Ceaușescu irányította Katonaélet című folyóirat 1987/4. számát. A Román Hadtörténeti Bizottság folyóiratának melléklete terjedelmes írásokban bírálta a Magyarországon kiadott Erdély története című munkát. A szerzők – katonai szakemberek, egyetemi tanárok, történészek, akadémikusok – különféle megközelítésben vizsgálják a román nép kialakulásának történelmi körülményeit, és valamennyien egyetértenek abban, hogy a románság ősei évezredek óta magszakítás nélkül a Duna, Kárpátok, Fekete-tenger határolta térségben élnek, minden tudományos alapot nélkülöző, rosszindulatú, sőt ellenséges állításnak nyilvánítva valamennyi ellenkező véleményt. Dumitru Berciu professzor megállapítja: „Egyenesen felháborító, hogy e cáfolhatatlan történelmi tények ellenére egy szomszédos szocialista ország történészei szándékosan meghamisítják a román nép történelmének olyan alapvető kérdéseit, amelyek a géta-dák ősök kontinuitásával, a dák-román eredettel, az ősi földön való permanens léttel kapcsolatosak. Annak tudatában, hogy senki sem változtatja meg az első magyar törzsek megérkezésének időpontját a Pannon- síkságra, meddő igyekezettel próbálják cáfolni a románok sok évezredes létét és folytonosságát az ősi területeken, hogy aztán úgy tüntethessék fel az Árpád lovai által taposott román erdélyi földet, mint a «senki és mindenki országát».

„Öröktől fogva itt vagyunk" cím alatt Mihail Zahariade rámutat: „A dákok és a rómaiak legkiválóbb erényeit, dicső hagyományait továbbörökítő román nép az évszázadok során bizonyosságot tett életképességéről, ellenállt a vándor népeknek..."

Ugyanitt dr. Camil Mureșan azt írja: „A székely és a tulajdonképpeni magyar nyelv közötti eltérések, a székelyek társadalmi szervezettsége, a középkori székely társadalom sajátos hagyományai arra utalnak, hogy a székelyek nem azonosak a magyarokkal."

Dr. Razvan Teodorescu különösnek találta „Erdély úgynevezett történetében" azokat a részeket, amelyek „megtűrt kultúraként" tüntetik fel – a budapesti nézőpontnak megfelelően – az erdélyi románok kultúráját: ezt a szemléletmódot nyilvánvalóan „áthatja a nosztalgia az uralkodó kultúra" iránt, amely természetesen nem lehet más, mint Árpád lovasainak leszármazottjaié...!

A történelmi források tanúsítják, hogy Erdély területe és lakossága mindig is a román néphez tartozott és tartozik most is, így nem képezheti sem uzsoraalku, sem vita, de még csak beszéd tárgyát sem – ez a címe dr. Ilie Ceaușescu altábornagy cikkének, amely a címbeli gondolatot kifejtve hangsúlyozza:

„A magyarok olykor beteges szenvedélyességgel törekedtek az erdélyi román nép elnemzetietlenítésére. Azon voltak, hogy különféle módszerekkel felszámolják az ősi etnikai jelleget, hogy idegen nevekkel helyettesítsék a román helységneveket, s így leplezzék: a föld törvény szerint a románoké. Hódítási céljaik szolgálatában – folytatja az író – a román néppel ellenséges magyar körök igyekeztek megtéveszteni a világ közvéleményét, a különböző országok kormányait. A nemzetközi fórumokhoz – így például a strasbourgi nyugat-európai parlamenthez – intézett emlékeztetőkben, felhívásokban a hamisítás és a félrevezetés eszközével éltek, megsértették a román nép méltóságát, s minden törvényes alapot nélkülözve a valóságtól teljesen eltérő módon mutatták be a romániai helyzetet. Ezek az akciók semmibe veszik a nemzetközi törvénykezést, durva és megengedhetetlen beavatkozást jelentenek Románia belügyeibe. Meddig még és milyen jogon?! A magyarok nem tudták, nem tudják és továbbra sem tudják majd megváltoztatni Erdély mélységesen román jellegét... Beteges képzelgéseikben utópiák után futnak, beteges vágyaikat összetévesztik a megváltoztathatatlan valósággal... Az ilyenszerű ellenséges, veszélyes és sértő praktikákkal – amelyet Magyarországon bizonyos egyének a román nép ellen fordítanak, felhasználva a kiadványokat vagy éppenséggel az állami tudományos szerveket – normális emberek még csak gondolatban sem érthetnek egyet. A román népet nemzeti érzéseiben súlyosan sértő hazudozások, a történelmi igazság meghamisítása korifeusainak rá kell jönniük arra, hogy aljas akciók kudarcra vezetnek, hogy az élet a történelem szemétládájába hajítja egész «művüket», amelyben a román nép sok évezredes valóságát becsmérlik, feketítik be... A területi elcsatolás hiú ábrándja vezérli egyes határokon túli körök abbéli törekvéseit is, hogy a más etnikai származású román honpolgárok «védelmezőinek» és «szóvivőinek» tüntessék föl magukat. Az ilyen igények megengedhetetlenek, ellenkeznek valamennyi nemzetközi jogszabállyal, sértik a román nemzetet, durva beavatkozást jelentenek életébe. Maguk a más etnikai származású román állampolgárok ítélték el a szocialista nemzetünk egységének megbontására irányuló próbálkozások tendenciózus és provokatív jellegét."

Azt hiszem, ez a kis összefoglaló önmagáért beszél.

Január 14-én a Magyar Árhivatal elnöke volt nálunk feleségével. Egy KGST-találkozón vett részt. Beszélgetés közben kereskedelmi tanácsosunk szólt az ellátási gondokról és a Csemege vállalat újabb áremeléséről, ami igen kellemetlenül érintette a Bukarestben dolgozó magyar kiküldötteket. Január 1-jétől 20%-ra emelte a vállalat a kezelési költségek címén az árakhoz hozzáadott összeget.

A feleség nagy tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot közbeszólt:

– És miért nem szerzik be itt az élelmet?

Lakat a kolozsvári konzulátuson

Június 28-án reggel, mikor bementem a követségre, két szomorú hír fogadott. Bugnariu bácsi felesége telefonált, hogy férje meghalt. Ma délután lesz a temetése. A Romania Libera hirdetési rovatában egy másik halálhír. Meghalt Mihai Beniuc költő és műfordító, a magyar költők egyik legismertebb román tolmácsolója. Délben lesz a temetése. Úgy határoztam, hogy mindkét temetésre elmegyek. Rendeltem egy virágcsokrot és egy koszorút. A virágcsokrot egy nemzeti szalaggal átkötve Mihai Beniuc ravatalára helyeztem a nagyszámú román értelmiségi résztvevő nagy megdöbbenésére. Ritka dolog mostanában a magyar nemzetiszínű szalag a román fővárosban, az pedig egyenesen elképesztő lehetett, hogy a magyar nagykövet ezen a napon egy nagy román költőnek adózott tisztelettel. A néma tömegben álltam, mikor egyszer csak megláttam Évát, Domokos Géza feleségét egy másik asszonyhoz hajolva. Nem. Nem lehet, hogy ő nem látott meg engem. Vagy talán meglátott, de félt megismerni. Tekintete elsiklott oldalra, nem énfelém. Mégsem tehettem meg, hogy nem szólítom meg. Karját érintettem, ijedten tekintett rám. Talán mégsem látott. Géza is itt van? – kérdeztem. Némán intett, hogy igen.

– Majd idejön – súgta, és eltűnt. Pár perc múlva a tömegben odaoldalazva jött hozzám Géza.

– Tudod, milyen feltűnést keltettél? – mondta.

– ?

– A megjelenéseddel. Éppen ma. Azok után, ami Budapesten volt. Mindenki azt kérdezte, ez hogy lehet.

– És te mit válaszoltál?

– Hát, mondtam, hogy nézzék meg, milyen méltatás jelenik meg a magyar lapokban az elhunyt román költőről, és hasonlítsák össze az itteni agyonhallgatással. Pedig Beniuc az írószövetség elnöke is volt.

Valóban, az itthoni magyar lapokban méltóan emlékeztek a költészet érdemes tolmácsolójáról, a két nép barátságának őszinte munkásáról, nagykövetségünk hajdan elmaradhatatlan látogatójáról.

A temetésen megdöbbentő volt a csend. Egy hang, egy beszéd el nem hangzott, csak síri némaság, míg örökre be nem fedte a koporsót a rázúdított föld. Nemzetének, írótársainak egy szava sem volt hozzá búcsúzóul vagy a távozó végrendelkezett így? Tán a hatalom?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)