RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (2)

Romániai menekültek a szófiai magyar nagykövetségen

Ioan Totu egykori román külügyminiszter

Szeptember 24-e van. Éjfélre jár. Ma nyugalmas napunk volt. Szép szeptemberi szombat. Ma nem hívtak a románok. Úgy látszik, nem vették jó néven tegnap, hogy nem ugrottam azonnal Barbu Petrescu hívására. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök-helyettes délután két órakor idetelefonáltatott, hogy várjam meg, míg megmondják, mikor, de még ma szeretne velem találkozni. Munkatársaim közölték vele, hogy sajnos már nem tudnak utolérni, mert elmentem Russéba. Időnként ugyanis mindannyian át szoktunk menni Bulgáriába a napi szükségletet bevásárolni. Így jutunk tejhez, tejtermékekhez, húshoz és egyéb hétköznapi dolgokhoz, beleértve még a gyümölcsöt is.

Nem feküdtünk le korán, hiszen ma egy órát nyertünk az órák őszi visszaállításával. Elolvastuk a napi újságokat. Ma jöttek a repülőgéppel. Gazdag volt a sajtó. Több cikk foglalkozott még a Szűrös- látogatással. Általában visszafogottan, de némi optimizmussal. Talán lesz előrelépés. Éjfélkor meghallgattam a híreket a budapesti rádión. Ebből tudtam meg, hogy 12 román állampolgár tartózkodik a szófiai nagykövetségünkön. Menedékjogot kértek, és Magyarországra szeretnének menni. Reggel, 25-én, megismételték a hírt, ebből derült ki, hogy három házaspárról, egy egyedül álló anyáról van szó gyermekekkel és egy fiatalemberről. Rövidesen telefonon kerestek Budapestről.

Az utasítás úgy szólt, hogy sürgősen kérjek találkozót a külügyminisztérium valamelyik vezetőjétől.

12.30-kor fogadott Ioan Totu külügyminiszter. Jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Hivatkozva Ceausescu aradi és legutóbbi, bukaresti kijelentésére, hogy „aki el akar menni, elmehet", a magyar vezetés nevében kértem méltányossági alapon a román kormány hozzájárulását a szófiai nagykövetségünkön tartózkodó román állampolgárok Budapestre szállításához.

Totu megígérte, hogy a kérést továbbítja a kormányhoz, de hozzátette, ez elferdítése annak, ami az aradi találkozón és a Szűrös elvtárssal folytatott megbeszélésen szóban elhangzott. Ott arról volt szó, hogy ha valaki törvényes úton kéri a távozást, annak engedélyezik. Továbbá ez az eset az országaink közötti megállapodások durva megsértése. Először megsértették a bolgárok a megállapodásokat, aztán megsértette a magyar nagykövetség, amelynek nem kellett volna toborzóközponttá válnia, hanem meg kellett volna mondani a román állampolgároknak, hogy térjenek haza, és kérjék az áttelepedést, akkor megkapják. Ez azonban egy teljesen új módszer, ami semmiképpen sem javítja a kapcsolatainkat. Nem elég, hogy megsértették a megállapodásokat, de még nyilvánosságra is hozták. Olyan problémákat teremtettek, amikről a román kormány nem tehet.

Példázódásba kezdett, hogy amikor a törökök hozzájuk jöttek Bulgáriából, ők visszaadták őket, nem tudják, mi történt azután velük. „Azt gondolja, jelent nekünk valamit 13 ember? Ez nem probléma, de a megállapodások megsértése nem javítja a helyzetet."

Válaszomban utaltam arra, hogy mi őszintén kívánjuk a kapcsolatok megjavítását. Mint az említett tárgyalások résztvevője, ezt tapasztaltam a román fél részéről is. Ceausescu elvtárs szavait én úgy értelmezem, ahogy azokra a bevezetőmben utaltam. Nem értem azonban, hogy azok után, amit Grósz elvtárs és most Szűrös elvtárs is kifejtett, és korábban is hangoztattunk: mi nem bátorítjuk az itt élőket szülőföldjük elhagyására, ellenkezőleg, az az érdekünk, hogy itt boldoguljanak, akkor hogyan vádolhatnak bennünket, a magyar külképviseleteket azzal, hogy toborozzuk a menekülteket? Ez a feltételezés személyesen is fáj nekem. Ez sértés! Ha a román kormány ténylegesen javítani akarja a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi helyzetből indul ki, és figyelembe veszi azt a tényt, hogy a történtek után az érintetteknek okuk van félni a hazatéréstől – mint Totu elvtárs említette, 13 ember úgysem jelent semmit a román kormánynak –, ezért hozzájárul Budapestre távozásukhoz. Totu ezután azt fejtegette, hogy tudja, ez nem az első és nem az utolsó eset, majd megkérdezte: – Véleménye szerint javíthatja-e ez az eset kapcsolatainkat? – Ebben mi vétlenek vagyunk – válaszoltam.

Erre felugrott. – Köszönöm szépen – mondta, és távozott.

Hazamentem és megebédeltünk. Vasárnap volt, máskor ilyenkor, ha szép idő volt, sétálni mentünk. Most azonban biztos voltam benne, hogy ma még be kell mennem a külügyminisztériumba. Leültem hát újságot olvasni. Gondoltam, még megnézem azokat a lapokat, amelyeket tegnap már nem tudtam elolvasni. Alig helyezkedtem el, máris szólt a telefon. 17 órára hívott Totu miniszter. Most is jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Totu szárazon, kimérten közölte:

1. A román kormány nem ért egyet a magyar kéréssel.

2. A román kormány kéri a magyar kormányt, hogy utasítsa szófiai nagykövetségét, küldje a román állampolgárokat vissza hazájukba.

3. A román kormány felkéri a magyar kormányt, hogy tartsa be az érvényben lévő személyforgalmi megállapodásokat. Eszerint a román állampolgároknak az érvényben lévő román törvények és a két ország közötti megállapodások értelmében haza kell térniük, és itthon joguk van kérniük törvényes keretek között az ország elhagyását.

4. Amint az ismeretes, a romány kormány továbbra is a két ország közötti kapcsolatok megjavításának útját keresi.

A miniszter a felolvasott közlésen kívül keveset beszélt, de feltűnt, hogy következetesen nagykövet úrnak szólított. Ezzel ugyan nem bántott meg, sőt még megelégedéssel is töltött el, csak furcsának találtam, hiszen délben még elvtárs voltam. Nevetséges, fél nap alatt elvtársból úr lettem.

Ismét nehéz döntés előtt álltunk. Azon gondolkodtam, vajon milyen álláspontot alakítanak ki otthon. Úgy éreztem, hogy nem adhatjuk ki őket a románoknak, mert az egyenlő lenne a halálos ítéletükkel. Totu szinte sugallta: nem lehet tudni, mi lesz a menekültek jövője, hiszen ők sem tudják, mi lett a Bulgáriából menekült és visszaadott törökökkel. Mit tesznek most a bolgárok? Azt hiszem, csak a nemzetközi nyilvánosság mentheti meg a menekülteket.

Másnap találkoztam a bolgár nagykövettel, aki elmondta, hogy tegnap őt is behívta Totu. A mindössze hat percig tartó találkozón részt vett Constantin Oancea illetékes külügyminiszter-helyettes is.

A román párt és kormány álláspontját tolmácsolva Totu kemény hangon felszólította a bolgár kormányt, hogy tartsa tiszteletben az illegális határátlépőkre vonatkozó, érvényes, kétoldalú megállapodásokat. Emlékeztetett arra, hogy román részről következetesen betartották az idevonatkozó egyezményeket. Hangsúlyozta, hogy amennyiben az illetékes bolgár hatóságok nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek, úgy Bulgáriának vállalnia kell a szerződésszegés felelősségét, az azzal járó következményeket. A nagykövet jelezte, hogy továbbítja az üzenetet, külön észrevételeket nem tett.

Szeptember 26-án a magyar külügyminisztérium jegyzékben kérdezte, hogy értelmezhetjük-e Totu nyilatkozatát úgy, hogy a szófiai menekültek hazatérésük után rövid időn belül Magyarországra távozhatnak.

Szeptember 27-én 12 órára bekéretett a külügyminisztériumba Petrescu osztályvezető. A magyar jegyzékre válaszolva az alábbiakat közölte:

Figyelembe véve, hogy a magyar fél is keresi a közös megoldás lehetőségét, a román fél az alábbi megoldást javasolja, mint lehetőséget:

A szófiai magyar nagykövetség az otttartózkodó román állampolgárokat adja át a bolgár hatóságoknak. A bolgárok őket Romániába küldik. Visszatérésüket követően kifejthetik kívánságukat a távozást illetően, amelyben a román fél az érvényben lévő törvényeknek megfelelően rövid időn belül eljár. A törvénynek megfelelően keresni fogják a megoldást. A román törvények az ilyen esetek elkövetőivel szemben pénzbüntetést írnak elő, és nem helyeznek kilátásba fogva tartást. Erről az álláspontról a román külügyminisztérium tájékoztatja a szófiai román nagykövetséget és az illetékes bolgár hatóságokat. Románia elvi álláspontja, hogy nem támogatják az emigráció semmilyen formáját, és nem buzdítanak senkit az ország elhagyására, de ha valaki el akar menni, azt elengedik, kényszerrel senkit nem tartanak vissza. A román fél reméli, hogy a magyar fél megteremti a közös megoldás feltételeit...

(...) Szeptember 24-én értesültünk először arról – mint már említettem –, hogy szófiai nagykövetségünkön román állampolgárok vannak, akik Magyarországra kívánnak telepedni. Időközben az is kiderült, hogy ezek a román állampolgárok kivétel nélkül magyar nemzetiségűek és számosan közülük olyanok, akiknek családtagjaik már Magyarországon vannak. Az is ismert, hogy már több napot, talán egy-két hetet is eltöltöttek szófiai képviseletünkön. Bizonyára meg lehetett volna oldani áttelepülésüket csendben, feltűnés nélkül is. Tapasztaltuk, hogy egyre több olyan magyar jelentkezik a konzulátuson, akinek ellopták vagy elveszett az útlevele. Gyakorta előfordul, hogy valaki semmilyen igazolvánnyal nem rendelkezik. Így nagyon nehéz megállapítani a személyazonosságát. Bemond egy nevet és egy magyarországi lakcímet, egy személyi számot, ha tud, és kap egy visszatérési igazolványt. Minden bizonnyal az esetek 99%- ában magyar állampolgár visszatéréséről van szó. Előfordulhat persze az is, hogy félretájékoztatnak bennünket. És ki megy át a lopott útlevelekkel? Ezt már a magyar illetékes hatóságoknak kell kiszűrni. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akiket küldenek. Ezeknek a száma valószínűleg most meg is emelkedett. Azt hallottam egy felsőbb körökben forgó román barátunktól, hogy amikor a kolozsvári konzulátus bezárásáról volt szó, és felvetődött a budapesti nagykövetség létszámának csökkentése, Nicolae Ceausescu kijelentette: „úgyis elegen vannak jelen mindenütt". Kányádi Sándor is erről szólt, miután augusztus-szeptemberi budapesti látogatása után beszéltem vele Kolozsvárott.

Elmondta találkozását Grósz Károllyal, és megemlítette, hogy nagy meglepetésére, mikor kilépett a pártközpontból, „véletlenül" összefutott azzal a Vásáriként bemutatkozó fiatalemberrel, akivel szinte mindenütt találkozott, ahol csak megfordult. Chirának, a román nagykövetség ügyvivőjének, akit Kányádi még Nagyváradról ismert, szóvá is tette, mikor az elismerte, tud a dologról.

– Hát ti mindenről tudtok? – lepődött meg az író.

– Ez természetes, jó, ha tudod, mi mindenütt ott vagyunk.

De visszatérve a szófiaiakra. Mint később hallottam, a bolgárok is hajlandóak lettek volna kezdetben a csendes megoldásra, de itt közbejött valami megmagyarázhatatlan. Az Interparlamentáris Unió Szófiában ülésezett. A nagykövet elkotyogta magát és az ülésen részt vevő magyar delegátus is. Ezek után nem volt mit tenni, közbeszólt a sajtó, és minden kitudódott. S ha már a románok tudtak róluk, a bolgárok nem tehettek semmit. ők ugyanis az elmúlt években visszakapták a románoktól azokat a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat, akik Románián keresztül kívántak Törökországba jutni.

Persze most meg nem követem a bolgár terminológiát! Az ördög vigye el, hogy ilyen nehéz azt mondani, ami az igazság, mert mindig ügyelni kell a partner hivatalos megfogalmazásaira!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

A napokban félrevont a bolgár nagykövet egy társaságtól, és elmondta, hogy a román külügyminisztérium egyik munkatársa aziránt érdeklődött, hogy mi a véleménye a Scinteia Magyarországot bíráló cikkéről. Szó esett az itt élő magyar nemzetiségről is. A román atyafi utalt arra, hogy Bulgáriában is élnek törökök. Mire a bolgár nagykövet azt válaszolta:

– Megmondtam neki, hogy csak az a különbség, hogy maguk elismerik az itt élő 1,7 millió magyart, mint nemzetiséget, mi azonban a törököket nem, mert azok eltörökösödött bolgárok.

Szóval a románok visszaadták az eltörökösödött bolgárokat, mikor azok Törökországba akartak áttelepülni a nemzetiségi üldözés elől.

Egyébként meglehetősen feszült volt a helyzet Bulgária és Románia között 1988 őszén.

A giurgiu-russei környezetszennyezés nagy gondokat okozott a bolgár vezetésnek. Több tízezren költöztek el már a határ menti városból. A nagykövet elmondása szerint a legutolsó Ceausescu-Zsivkov találkozón, 1987-ben Todor Zsivkov azt mondta partnerének:

– Ha mi ketten ezt a kérdést nem tudjuk megoldani, akkor vehetjük a kalapunkat.

A légszennyezés nem oldódott meg. Az azévi szokásos felső szintű román-bolgár találkozó elmaradt. A kalapját azonban egyik sem vette.

Talán ez a feszült helyzet is közrejátszott abban, hogy a bolgárok nem kívánták terhelni kapcsolataikat még azzal is, hogy egérutat adnak a 12 magyar nemzetiségű román állampolgárnak.

A november 7-ei szovjet fogadáson a bolgár nagykövet, Czvetan Nikolov bizalmasan elmondta, hogy mit gondoltak ki a bolgár külügyminisztériumban.

– Egy jegyzéket akarunk átadni a románoknak – mondta –, amelyben lemondunk arról az igényünkről, hogy az itt maradó bolgár állampolgárokat visszaszolgáltassák.

Pár nap múlva, mikor a svéd nagykövet vacsoravendégei voltunk, még hozzátette:

– Ez ugyan csak személyes véleményem, de én úgy érzem, nem kellene siettetni a dolgot. Ki kell csikarni a románokból, amit csak lehet a 12 főt illetően. Nekem úgy tűnik, erre most van lehetőség, megfelelő taktika mellett.

November 11-én, pénteken késő délután azt az üzenetet kaptam, hogy este szeretne velem fontos ügyben találkozni Constantin Oancea külügyminiszter-helyettes. Néhány perccel később Lucian Petrescu főosztályvezető keresett telefonon. Érdeklődött, megkaptam-e az üzenetet. Barátságos volt. Úgy éreztem, meg akar nyugtatni, ezért mondta el, miről kíván tárgyalni a miniszterhelyettes a szokatlan időpontban. Szó, ami szó, jólesett ez a kis figyelmesség.

Oancea rövid bevezető után a tárgyra tért, és felolvasta nekem a külügyminisztérium jegyzékét, amiben közölték, hogy a menekülteknek szófiai nagykövetségünkről haladéktalanul vissza kell térniük, majd ezt követően beadhatják áttelepülési kérelmüket, amit 3-4 nap alatt engedélyeznek az illetékes hatóságok. Ezt követően eleget kell tenniük mindenfajta fizetési kötelezettségüknek, és csak ezután távozhatnak az országból. A közlés kitért arra is, hogy a határsértésért nem vonják őket felelősségre, sőt semmilyen alapon nem indítanak ellenük eljárást. A román külügyminisztérium reményét fejezte ki, hogy a jövőben nem fordul elő ilyen eset, „mikor egy diplomáciai épület külföldi állampolgárok előtt megnyílt, és azok számára szálláshelyül szolgált, ami ellentmond a nemzetközi jognak és a kétoldalú megállapodásoknak is".

Oancea nem kommentálta a közölteket. Én is csupán annyit jegyeztem meg, hogy értem az álláspontot, az üzenetet továbbítom, de gondoltam, tisztában van a román vezetés, hogy a megoldás nem csupán rajtunk múlik, hanem azon is, milyen hitele van az adott szónak állampolgáraink előtt.

A Bem rakpartnak azt javasoltam, hogy mivel úgy tűnik, mintha puhulna a román álláspont – erre utal az engedély megadásával kapcsolatos 3-4 napos határidő megjelölése és az az ígéret, hogy semmilyen alapon nem vonják bűnvádi eljárás alá a menekülteket – próbáljunk további engedményeket és főleg biztosítékokat kicsikarni a románokból.

Aggódom amiatt, hogy a kötelezettségek rendezése címen akármeddig visszatarthatják őket. Itt csak a nyilvánosság segíthet, ha például nyilvánosságra hozzuk a román ígéretet. De ezt nem adták – szokásuknak megfelelően – írásba.

A menekültráma tehát még nem zárult le.

(Folytatjuk)