Cseke Gábor: Útféli pózák*

Az alábbi versösszeállitás egy Kriterion-antológiához készült, amelyet Mirk László felkérésére gyűjtöttem össze korábbi munkáimból; az antológia témája a moldvai magyarok. Nem tudom, lesz-e a kötetből valami, minden eshetőségre az összeállitást itt elmentem.

Fotó Ádám Gyula

A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elől, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.



Fényszüret

Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállást csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat.
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...

Az óra körbejár

Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit.
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...

Nájlontor

A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát.
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.

Sárig virág lámpái

Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág jó valamire.
Jó lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire jó, miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
Jó lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok jó virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.

Fatemplom szellemei

A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda­vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
– egy csökött álom zörgő szelleme.

* Moldvai magyarok közt a fényképre mondják ezt csángó nyelvjárásban
(A KÉP-telen szövegek, illetve a Csöndfűrész zenéje című ciklusokból. Összegyűjtött versek, Magyar Elektronikus Könyvtár)