Akinek ’56 csak szabadulást hozott (1)

Cseke Gábor olvasónaplója

Létezik az 1956-tal kapcsolatos irodalomnak egy olyan darabja, mely formailag nem a forradalom eseményeivel foglalkozik ugyan, mégsem választható le róla. Éppen úgy nem, ahogyan a hírhedt Rajk-perről se beszélhetünk anélkül, hogy ne jusson azonnal eszünkbe 1956 is...

Vándor Györgyi A rémület éjszakái című börtönnaplója – amúgy bátran nevezhető regénynek is – 1961-ben készült el, s arról nyújt lélektanilag is hiteles képet, hogy egy megrendezett, kirakat-per (amilyen a Rajk-per volt) egyik fiatal vádlottja, a könyv főhőse – a szerző maga – miként vészelte át az elítélésétől szabadulásáig tartó, végtelen hosszúságúaknak tűnő éveket a szeretet és a szerelem illúziójához menekülve.

Maga a könyv sorsa is sok mindent elárul az irodalom visszahatásáról. A rémület éjszakái-t első körben lelkesedve, örömmel fogadták a Magvetőnél: nem lehet letenni... ilyen szép... olyan nagyszerű... Egy évtizedig hitegették ilyesmivel a szerzőt, apróbb módosítások, kozmetikázások megtételét kérve. Amelyek, persze, nem történtek meg.

Vándor Györgyi a hetvenes évek elején disszidált. A kiadónál maradt könyv egy példányát regényes úton sikerült kijuttatni, így jelent meg 1974-ben az egyik legrangosabb nyugati magyar kiadónál, a müncheni Auróránál és igen gyorsan olvasókra is talált. 1984-ben esedékes lett újra kiadása, majd végre, 1990-ben a könyv megjelenhetett Magyarországon is, a budapesti Dovin kiadónál.

Valójában ekkortól számítják a könyv valódi életét. Vándor Györgyi írói munkássága, akit addig inkább csak a Szabad Európa Rádióban jelentkező Bécsi levelek szerzőjeként ismertek, ekkor vonul be igazából a magyarországi köztudatba, Földes Anna alapos életinterjút készít vele az 1990-es ünnepi könyvhét alkalmával (Életre szóló ítélet – Budapesti találkozás Vándor Györgyivel)

Ha párhuzamot vonunk a szerző, illetve könyve sorsa között, akkor azt tapasztaljuk, hogy a történelmi méltánytalanság mindkét esetben ugyanazt a dehonesztáló munkát végezte el, melynek nyomai máig sem tűntek el.

A könyv geneziséről

A Rajk-per ma már olyan „sláger”, aminek felidézéséhez nincs szükség különösebb részletezésre. A koncepciós perekre jellemző kulcsfordulat – a vádlott elhiszi, hogy kicsikart, előregyártott „vallomásának” beismerésével az Ügyet szolgálja, ezért maga is megértően képes aláírni saját halálos ítéletét - bénítólag hatott mindazokra, akik akarva-akaratlanul, okkal vagy ok nélkül a Rajk László „hatókörébe” kerültek. A körültekintően felépített igazságügyi színjáték rendezőinek gondja volt arra, hogy a magát veszélyeztetve érzett hatalmi csoport valós vagy vélt valamennyi ellenzéke képviselve legyen a mostre per vádlottjai közt; nem hiányozhatott hát a Rajk-féle „összeesküvés” cselszövői közül a szociáldemokrácia sem. Így került vádlottak padjára egyik napról a másikra Justus Pál költő, újságíró, műfordító, szociáldemokrata ideológus, egykori Tito-partizán. Valamivel később, éppen Justus miatt került képbe Vándor Gyöngyi, aki a férfinak közeli munkatársa volt. Hogy milyen módszerekkel született meg akkor egy terhelő vallomás, azt a regényből idézzük: „Miután buta képet vágtam az ismertetett vádak hallatára, következett a meggyőzés. Éjszakáról éjszakára magyarázták – hol szép szóval, hol úgy, hogy a fal felé fordítottak, amíg össze nem estem, azután cigarettával kínáltak és újból vertek –, hogy naiv voltam és rövidlátó. Marxista tanítóm, Justus, aljas hazaáruló, az imperialisták beépített embere, összeesküvő és kém, aki eladta a munkásosztályt. Az egyetlen, amit a becsületem érdekében tehetek, hogy segítek az ő elítéltetésében. Hiszen még engem is becsapott, a hazaárulók sorába juttatott. Eszköznek használt fel anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla. Nem hiszem? Itt van aláírása a vallomása alatt, tessék. Még mindig kételkedem? Micsoda? Hogy Pál a háború alatt Tito partizánja volt, s ott majd agyonverték? így furakodott be a baloldal soraiba. S már akkor a 'láncos kutya', Tito embere volt... És így tovább.

Hogyan hittük el mindezt? Ó, de könnyű feltenni a kérdést, fűtött szobában, jóllakottan, ép idegrendszerrel. Nekem, a pincében, ahol a falról csurgott a víz, s az emeleten is vacogtam a kánikulai nappalon, az éhezésben, a mosdatlanságban, hetek alatt fogyott el az erőm. Elkövetkezett az az állapot, amikor már nem volt akaratom és önálló gondolatom. Utolsó eszmélésemre még emlékszem. Egy vallatásban végetérni nem akaró éjszakán, amikor a vallatók váltották egymást, olyasvalaki ült le az íróasztal mellé, akit eladdig még nem láttam, s aki szemmel láthatóan nem is érdeklődött irántam, jobban szeretett volna hazamenni. Gondoltam, megkockáztatom a kérdést, veszteni valóm már régóta nincs.

– Megmondaná nekem, miért éppen engem tartóztattak le Pál környezetéből? Nem én voltam az egyetlen tanítványa...

Nem mozdult, sokáig, másodpercekig nem felelt. Azután nagyon csöndesen mondta.

– ...mert amikor azt mondtuk neki, hogy hiába oktatta az ifjúságot, nincs egyetlen ember sem, aki hinne neki, azt felelte, hogy de igen, maga... maga biztosan hisz benne... A maga nevét említette.”

A fiatal lány megadta magát: elfogadta a kihallgatói érvelést. Hogy miért?

„A kihallgató tisztek mellett ott állt Pál. Egyikünknek sem volt ereje jól megnézni a másikat. Pál azután elmondta a fülem hallatára, folyékonyán, megállás nélkül, hogy minden igaz, amit róla nekem mondtak és az előttem fekvő jegyzőkönyv az igazságot tartalmazza. Tollat adtak a kezembe, hogy írjam alá. A vezetéknevemre még jól emlékeztem, de a keresztnevem első magánhangzója fölé, ahol a két pontot vízszintes vonallal szoktam jelölni, függőleges vonást tettem. Tudtam, hogy így helytelen, de nem tudtam másképp csinálni. Erre, isten tudja miért, tisztán emlékeztem...”

Tény: Rajk Lászlót ártatlanul kivégezték, az ügyben bebörtönzötteket tulajdonképpen csak 1956-ban rehabilitálták – hat évvel az igazságtalan ítélet után.

Vándor Györgyi könyve a hat évi raboskodás lelki-szellemi krónikája.

A múlt század ötvenes éveiből/éveiről ma már jelentékeny számú börtönirodalmi mű maradt fenn. Szerzőik többsége saját tapasztalatait örökítette meg többé-kevésbé irodalmi formában, dokumentáris hűséggel.

A leghatásosabbak minden bizonnyal az írói igénnyel készült beszámolók – a fegyintézetek lakói között abban az időben nem volt hiány íróemberből –, elég ha példaként most csak Faludy Györgyre (Pokolbéli víg napjaim, PIM), Déry Tibor feleségével való börtönlevelezésére (in: Leveles könyv; egy korszak töredékei 1956-1988, Liget Műhely Alapítvány, 2012) vagy Páll Lajosra (Az Andromaché-uszályon, Pallas-Akadémia, 2006) utalunk, hogy mindenek előtt a minőséget jelezzük; világirodalmi szempontból akár mércének is tekinthető e műfajban Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas alkotása, az Ivan Gyenyiszovics egy napja.

Ha alaposan és elfogulatlanul olvassuk Vándor Györgyi kisregényét, akkor el kell ismernünk, hogy a maga nemében egyedülálló mélységben képes érzékeltetni a jogtalanul meghurcoltak életérzésén túl a hatalom képviselői és a fogvatartottak közötti láthatatlan játszmákat, az elnyomás nemtelen eszközévé tett igazságszolgáltatás perfid mechanizmusát, a jóvátételinek hirdetett folyamat farizeusi bürokráciáját – egyszóval mindazt, ami a felszín alatt, a mélyben sikeresen konzerválta a hatalmon lévők túlélését.

A rémület éjszakáinak szövegéből akár ki is gyűjthetők azok a találó megállapítások és finom megfigyelések, melyek a népi demokratikus börtönrendszer sajátosságait hivatottak leleplezni.

A továbbiakban ezekből mutatjuk föl, nyolc „levonásba” tagolva (á la Fazekas Mihály) az egymással összefüggő, jellemző mintákat.

Börtönélet a népi demokráciában

(Első „levonás”)

* A könyörtelenül rajtoló börtönlét finoman távolítja el a tudatot a valóságtól. Először csak az idő ürül ki a jelentéses emlékektől. A fogva tartott tudat próbál ezzel szembeszállni: „Hiába mosódott össze nappal és éjszaka, görcsösen számoltam. Már két napja... már három... már harminc... Egyszer egy őr, fiatal sorkatona, jelenlétemben elővett a zsebéből egy újságot. A lap első oldalát gyászszegély keretezte.

– Dimitrov? – kérdeztem.

– Nem szabad megmondani – mondta és gyorsan eldugta az újságot.

Igen, Dimitrov; tudtam, hogy Moszkvába ment, 'gyógyíttatni magát'... Ez volt az utolsó újság, amelyet hat és fél év alatt láttam. Azt sem tudtam, hogy véget ért a koreai háború, azt sem, hogy Tito 'láncos kutya' lett, majd Sztálin halála után megint elvtárs. Sztálin halálát sem tudtam. Megállt az idő, s én mégis éltem, bár a dolog éppen fordítva volt érthetetlen: én be vagyok zárva, s az idő mégsem állt meg? Teltek a napok, s ez még érthetetlenebb volt, mint az, hogy kémkedésért el fognak ítélni.”

* A börtön valóságához képest az ártatlan előélet számtalan mozzanata nevetségessé, fölösleges előjátékká vált: „A pincében... azzal mardostam magam, hogy ha férjhez mentem volna, lenne egy gyerekem, nem zártak volna be. Azt hittem, egy kisgyermektől nem veszik el az anyját. Később összekerültem anyákkal, akiknek a kezéből kivették csecsemőjüket, s hallgattam éveken át a sírásukat. Ekkor hálát adtam a sorsnak. Miért nem mentem férjhez? Mert 'amíg még éltem', mindig vártam valakit. A holnapot... Most értettem meg, mekkora dőreség volt a holnapra várni. Amit csak előjátéknak éreztem, az volt az élet; azzá vált, abban a percben, amikor végét vetették.”

* E felismerése felébreszti benne a képzelgés, az ábrándozás vágyát. Előbb a család tagjainak elképzelt életét pörgeti le gondolatban. Apja korábbi elvesztését felidézve döbben rá arra, hogy a gyászban rátelepedett fájdalom hiába tompul el az idővel, mert „a szabadságot visszakaptam, apámat nem fogom. Ebből az tűnik ki, hogy a halál a rosszabb, s nem a fogság, mint ahogyan a foglyok állítják, akik a halált kívánják a fogság helyett. A halál a rosszabb; de nem a saját halálunk, hanem azoké, akiket szeretünk.”

* A kintiekre összpontosító gondolatait veszélyeseknek érzi elmeállapotára; tébolyodását megelőzendő, sürgősen váltania kell: „Mással kell foglalkoznom, olyasmivel, ami elmúlt, ami nem fáj. Kiválasztottam hát egyetemista koromból azt a szakaszt, amikor a bölcsészettel párhuzamosan dramaturgiát tanulni jártam egy színházba. Reggelenként elindultam az egyetemre, leszálltam a villamosról a Múzeum körút sarkán, de nem bal felé mentem, az egyetem felé, hanem jobbra, a színházba... Most elővettem a darabok címét és minden napra beosztottam egyet. Felidéztem a szereposztást, a cselekményt, a rendezői utasításokat.” És megidézi a színészt, akibe akkor fülig szerelmes volt, s aki nem viszonozta érzéseit. Érzelmét makacsul őrizte a vészkorszakban, s később a budapesti ostrom veszélyei közt is. „Az ostrom után találkoztam a színésszel, s ekkor váratlan dolog történt. Csak néztem, és nem értettem, mit szerettem rajta? Egy csapásra a valóságra ébredtem. De most, itt, ebben a pincében megint fütyültem a valóságra. Felidéztem őt, a színészt, könnyű szerrel, egy csapásra, mintha sohasem váltunk volna el. Beszélgettem vele, de most nem úgy, mint akkor. Most már őt is hagytam szóhoz jutni. Büszke voltam és tartózkodó, öntudatos és megközelíthetetlen. Hiába mondott szépeket, udvarolhatott Shakespeare nyelvén, elhárítottam. így vettem elégtételt a viszonzatlan szerelmen —- s az időn.”

* A rab szerző gondolatban egyfajta dramaturgként életének be nem teljesedett vágyait, gondolatait, érzéseit próbálja tovább építeni, víziószerű képzelgésekben. Megszűnt a kinti valóság – szükségét érzi, hogy újra felépítse magában. „Anyámat hívtam gondolatban, hogy segítsen, mint még gyermekkoromban sem, soha. Csak most hívtam, amikor nem jöhetett. Talán éppen ott ült az Adrássy út 60 előtt, a járda szélén, kis motyóban takaróval és fogkefével, mert hosszú ideig az volt a rögeszméje, hogy valahogyan bejut, és mindennap odament, amíg el nem kergették. Anyám nem jött, de nyílt az ajtón a kémlelőlyuk és benézett a kékszemű. Ha ő van szolgálatban, nincs semmi baj. Ő nem hagy sokadszor kopogni, az első jelre kinyitja az ajtót és kikísér az árnyékszékre. Ő is odaáll a nyitott ajtóba, természetesen, mert az parancs, de félrefordítja a fejét. Ha ő motoz meg, amikor visszakísérnek a kihallgatásból, nem tapogat hosszú percekig. Szólni persze ő sem mer, de volt már úgy, hogy titokban, egy ujjával, a karomon megsimogatott. Ha ő néz be, és látja, hogy alszom, nem csapja úgy vissza az ajtót, hogy felriadjak. Pedig ez is parancs...”

* A képzelgéseket mindegyre megszakítja a börtön valósága: „Nem géppisztolyos őr jött értem, hanem ismeretlen civil ruhások. Igaz, ketten....Felvittek az udvarra, át egy másik udvarra. Ott fel egy díszes lépcsőn. Sejtettem, az altábornagyhoz visznek, a politikai rendőrség vezetőjéhez... Néhány nap múlva még egyszer színe elé kerültem. Ő mondta el nekem részletesen..., hogy szeptemberben lesz a főbűnösök tárgyalása, amelyen az ország és a munkásmozgalom árulói a világ színe előtt bevallják amit elkövettek, s ezért az ítélet során elnyerik méltó büntetésüket. Ezen a tárgyaláson én csak tanú leszek, s nem kell mást elmondanom, csak amit a vallomásomban már aláírtam. Jó, jó, tudják, hogy nem igaz, de értsem már meg végre, hogy a munkásosztálynak teszek ezzel szolgálatot. Engem, az egyik főbűnös, gyanútlanságomat kihasználva, eszköznek tekintett. Nekem segítenem kell az ő leleplezésében és elítélésében. Az ávéhá nem hagyja majd viszonzatlanul, amit teszek. Elmondom a tárgyaláson a tanúvallomásomat, a bíróság épülete előtt vár majd egy autó, s az hazavisz. Miért hittem el?”

* A mézesmadzag alkalmazása bele volt kódolva az eljárásba. Utólagos visszapillantással minden világossá válik: a hirtelen feljavult ellátás és bánásmód a közelgő tárgyalás előkészítésének szól – a problémamentes együttműködést a hatalommal. „Hóhéraink a konspiráció megszállottai voltak. Ebben hittek, ettől reméltek sikert, s ha talán be sem vallották önmaguknak, esetleges sorsfordulatban ettől reméltek megváltást. A szó, konspiráció, eredeti értelme helyett náluk nem összeesküvést jelentett, hanem titoktartást. Minden áron, az egymás lebuktatása árán is eltitkolni mindazt, ami az Andrássy út 60-ban történik, abból a gyerekes struccpolitikából, hogy amiről nem beszélünk, az nincs; és persze abból a – már valamivel okosabb – meggondolásból, hogy amit az ember, ez esetben az áldozat, nem tud, az mindig sokkal jobban bántja, mint a legrosszabb, de világos valóság. Az elkonspirálás azzal kezdődött – s ha Sztálin nem hal meg és Rákosit nem menesztik, azzal is végződött volna –, hogy akit letartóztattak, az megszűnt létezni. Attól a pillanattól kezdve, hogy elhurcoltak, 1953 végéig megszakadt minden kapcsolat a családunkkal. Éveken át egyetlen üzenet, egyetlen sor írás nem került kívül a politikai rendőrség, később a börtönök falain, ugyanabból a városból, ahol hozzátartozóink laktak. Mindannyian megkíséreltünk könyörögni egy-egy óvatlan pillanatban egy-egy emberformájú őrnek, nyomozónak. Volt, aki nem is felelt, volt, aki megmondta, nem kockáztathatja, hogy a szomszéd cellába zárják, már akkor is, ha csak kérésünkről tudomást szerez egy másik őr. Mert egymástól is féltek, egymásra is gyanakodtak, a sorkatonától az altábornagyig mindenki figyelt mindenkit.”

* A börtönbeli elszigetelés megdolgoztatta a zárkában élők fantáziáját. A szerző benti életének egyik meghatározó látványa tűnik föl: „A mesebeli időtlenség nem tudom hányadik napján megjelent a cella falán a cilinderes ember. Ócska, szürke cilinder volt a fején, kétkerekű szemetes kocsit tolt keskeny utcán a külváros felé. Volt úgy, hogy konfliskocsisnak néztem, de hamarosan rájöttem, tévedek. Szemetes ember ő, szürke cilinderrel. Rajta kívül volt egy pókom is. Különösen viselkedett. Szőtte a hálóját, s amit reggel szőtt, este lebontotta. És másnap reggel újra kezdte. De soha egyetlen elégedetlen szava nem volt. Nem panaszkodott az élet hiábavalóságáról. Annál többet panaszkodtam én neki.”

* A tárgyalás valósága súlyos összeroppanás és további életvitel-meghatározás Vándor Györgyi számára: „Bevezettek, elmondtam a mikrofonba a betanult szöveget, kivezettek. Mentséget halálomig nem találok, magyarázatot igen. Gyenge voltam. Akárcsak a többiek, a vádlottak, államférfiak, politikusok, frontokat, börtönöket megjárt katonák, akik félórákon át egyfolytában vádolták saját magukat, s a magyar nép színe előtt, a bizonyítékok súlya alatt irgalmas ítéletet kértek. Ők voltak a 'főbűnösök', nekik nem mesélhették azt, amit nekem, hogy valaki visszaélt a gyanútlanságukkal. De őket is rávették, hogy valljanak csak be mindent, elítélik majd őket, persze csak a látszat kedvéért, utána pedig hamarosan szabadon engedik. Bevallottak mindent, elítélték őket és nagy részüket fel is akasztották.

A per lezajlott. Akit nem végeztek ki, tömlöcbe zárták. Aki öngyilkos lett, arra haragudtak, mert ők döntöttek élet és halál felett. Aki élve maradt, azzal öt év múltán közölték, hogy bocsánat, tévedtek... Az ezt követő két éven belül szabadon engedtek bennünket. Volt, aki mankóval szabadult, volt aki hordágyon. Volt aki a saját lábán. A forradalom idején, 1956-ban megnyíltak a határok. Volt, aki elmenekült. Volt, aki itthon maradt. Van, aki emlegeti a fogságot, van, aki nem.”

* A tárgyalás után kiderült, hogy a korábbi börtönígéretek fabatkát sem érnek. A szerzőt ugyanis nem engedik szabadon: még bizonyos formaságok úgymond hátravannak. Addig is, a pincéből az emeletbe és egy másik fogházba költöztetik, köztörvényesek közé. De továbbra is vakon hisz az újabb ígéreteknek: „Aznap éjszaka nemcsak azért nem aludtam, mert vártam az autót, hanem mert a sok új élmény a börtön fogalmát tudatosította bennem, s ez kissé levert. Még jó, hogy csak néhány órára hoztak ide. Hónapok múltán már nem voltam ilyen érzékeny. Szívből irigyeltem a csövesek arany életét, s a lelkem üdvösségét is odaadtam volna, ha kasszafúrásért, gyilkosságért, vagy titkos kéjelgésért ültem volna a Markóban. Az autó ugyanis nem jött aznap este, de még másnap sem. Néhány hét múlva vittek le a kapuhoz és tuszkoltak be a rabomobilba. Andrássy út 60. Pince. A jól ismert zajok, s amikor leveszik szememről a kötést meg a fekete szemüveget, az ismerős nyomozók. Ajtók nyílnak, csukódnak. Belöknek egy cellába. A cella nem üres. Magas asszony fogad – soha nem láttam – megmondja a nevét. Júlia volt, a fővádlott felesége.”

* Találkozása Rajk Júliával újabb elemi megrázkódtatás a fiatal lány számára: kiderül, hogy a feleség mit sem tud férje elítéléséről és a kivégzéséről. De úgyis kitalál mindent: „Nem lehet az ítélet más, mint halál... Nem mondták meg neki, mi történt a férjével? Dehogy mondták. Hiába könyörgött az altábornagynak. Az altábornagynak, akivel 1944-ben a fasiszták börtönében együtt volt fogoly, a férje is, ő is. Az altábornagynak, aki személyesen ment letartóztatni volt bajtársát, az utolsó vacsorán.”

* Mielőtt összeismerkedhetnének, a lányt kihallgatásra vezetik. Az addig nem látott rendőrtisztnek mindjárt a szemére hányja: miért is nem engedték haza a tárgyalás után – ahogy az ígéret szólt. „Igen udvariasan felelte, hogy fogalma sincs róla, de majd utána néz... Azért hoztak most ide, hogy Júlia ne legyen egyedül, amikor megtudja, hogy a férjét kivégezték. Próbáljam vigasztalni... Milyen jóságosak – gondoltam, mikor visszavittek a pincébe. – Milyen emberségesek...

A cella üres volt. De csak kis idő telt el, zörgött újból a zár. Júlia betámolygott. Nem nézett rám, nem kérdeztem tőle semmit. Leült a priccsre, láttam, hogy reszket. Lefektettem. A reszketés hamarosan rángatózássá vált, majd kiáltozni kezdett, artikulátlanul. Én meg dörömbölni az ajtón. Vertem, ököllel. – Orvost! – kiabáltam — gyorsan, orvost!

Néhány perc múlva kisebb tömeg tódult be a cellánkba, nyomozók és egyenruhás tisztek, élükön az altábornagy vezérkarához tartozó orvossal. Megállt a görcsökben fetrengő, vonító Júlia mellett, és legyintve mondta: hisztériázik, nem kell törődni vele...”

* A szerző három napon át vigasztalja Rajknét, aki szerinte azért viselte nehezen a sorsát, mert őt csak hinni tanították meg az ügyben, mig a szerzőt a gondolatai vitték el a szocialista eszmékig. "Férjét, a kommunistát, elhurcolták és kivégezték a kommunisták, Négy hónapig magyarázták neki, hogy a férje haza- és osztályáruló. A párt nem hazudik. A férje hazudott, neki és a pártnak. A férje nem hazudott? Hát akkor miért vallott be mindent a tárgyaláson?... Egyetlen egyszer sem engedték, hogy találkozzék vele. Es most mindennek vége. Soha nem fogja megtudni, mivel vették rá, hogy önmagát vádolja. Öt, aki megjárta a spanyol frontot, az internáló tábort, a franciák fogságát. Minden kínzást ismert. Nem vehették volna rá, ha nem volna igaz. De hogy az egész élete, minden, amiért elszenvedte kommunista voltának üldöztetéseit, hazugság lett volna, az is teljességgel lehetetlen... Most tanult meg kételkedni, s nem tudta, miben kételkedjék. Férjében, vagy a pártban? Melyik fáj jobban?"

* Újabb utazás – vissza a Markó utcába. A szerző ott magánzárkába kerül, Júlia egy szomszédos cellába. „Három hónapja vagyok fogoly s úgy érzem, túl mindenen. Túl azon, hogy higgyek az ávéhának, mert még véletlenül sem mondanak igazat, s túl azon, hogy ne higgyek neki, mert ha nem hinnék semmi jóban, akkor fel sem kelnék reggel, meg sem enném a fekete lötty mellé a komiszkenyeret. Pedig felkelek, és megeszem, és mindennap eltelik az idő, estig. Legfőbb időtöltésem a séta. Reggel sok a tennivaló. Beadnak egy lavór vizet, és egy fésűt, ugyanazt sorban, minden cellába. Kitisztítom a söprű cirokszálával, megfésülködöm, visszaadom. Azután rendbehozom a cellát, vagyis kisimítom a szalmazsákon a pokrócot. Ezután sétálok. Négy lépés a cella hossza, ha kicsiket lépek, öt. Járok, és mesélek magamnak.” Alaposan átgondolja lebukásának (valószínű) történetét. A lehetséges személyeket, akik befújhatták. Végigveszi férfikapcsolatait is. Gondolatai visszanyúlnak a gyermekkorig, amikor szerelmes lesz az őt meggyógyító doktorbácsiba. Felépít magában belőle egy elképzelt személyt, külsejét az arany szemüvegkeretes doktor bácsiról mintázva és vele éli le álombeli börtönéjszakáit.

* Megrázó mozzanatai ezek a regénynek. „Csak egy szemüveget kerestem, kilencéves korom óta, egy magas, törékeny alakot, egy lágy arcot, amelyet most csak nagyon halványan tudok felidézni... Magamba roskadva ültem a szalmazsákon. Megvan, a doktor bácsi. Megvan? Hol van? Most kell nyílnia a vasajtónak, hogy kirohanjak, el a Szabó József utcába, be a lakásba, a nyakába boruljak, és ottmaradjak, örökre... Most értettem meg, hogy be vagyok zárva. És ha nem volnék?... Hová rohannék? Másfél évtizedet vissza? Át a háborún, vissza a gyerekkorba?... Nem, ha szabad volnék, akkor sem lehetnék többé, egyetlen napra sem gimnazista, hogy egyszer legalább bemenjek a házba, ahol lakott. Most értettem meg, hogy az idő múlása a fogságnál is kérlelhetetlenebb. Ekkoriban kezdtem álmodni, hogy szabad vagyok, lapozom a telefonkönyvet, nem találom a nevét, s hirtelen eszembe jut, hogy hiszen én börtönben vagyok, és a telefonkönyv is csak álom...”

(Folytatjuk)