Olvasóköri
beszélgetés a 80 éves Gazda Józseffel
 |
| A regény cimlapja; Pusztai Péter és Georgeta grafikája |
A
Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör látta
vendégül december 7-e, szerda délután 17
órakor, a könyvtár előadó termében a Kovásznán élő Gazda
József írót, nyugalmazott tanárt, akinek nemrég jelent meg
legújabb könyve (A
hajótörött. Hét Krajcár Kiadó, Budapest).
A regény történéseinek ideje az 1956-os év néhány nyári és
őszi hónapja, a magyarországi forradalom és szabadságharc
előestéje, s az erőszakos csellel elmegyógyintézetbe hurcolt,
kényszerkivizsgáláson benntartott főhős vívódásait, gondolati
magára eszmélésének nyomasztó mindennapjait írja le. A kórházi
fogság jó alkalom arra, hogy átgondolja a vele és a körülötte
történtek tanulságait, illetve tágabb értelemben, addigi
élettapasztalatait egybevetve próbálja felvázolni magának az új
világ személyiségromboló, képmutató ideológiáját,
történelemhamisítását, emberellenességét. Mindezekkel szembe
állítja családja, szűkebb pátriája, nemzetisége legjobb
történelmi és művelődési hagyományait és az elszenvedett
szenvedések, manipulálási kísérletek során arra a
következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy fonák világban él,
amelyben az őszinteség bűnnek számít, a hazugság és a
képmutatás, az árulás pedig erénynek...
27
megjelent kötettel a háta mögött, az idén 80. évét töltött
szerző művészeti könyvek írásával kezdte a pályáját, majd
sajátos népi-nemzetiségi szociográfiai műfajt teremtve lenyűgöző
szellemi építményben – könyvek egész sorában – rajzolta föl
az erdélyi, majd a kárpát-medencei, illetve az emigrációban élő
magyarság még élő tudat- és hagyományvilágát, történelmi és
világháborús szenvedéseit, hogy a begyűjtött gazdag anyag
tanulságai végül néhány tudatregényben is lecsapódjanak.
Alább
a jeles meghívottnak a vendéglátók által feltett,
életére-munkásságára vonatkozó kérdésekre adott válaszait
adjuk közre.
Egyetemista
éveidben megfordult-e a fejedben, hogy majd magad is gyakorló író
leszel? Milyen műfajokban gondolkoztál eleinte, voltak-e
úgynevezett irodalmi próbálkozásaid? Visszatekintve írói
pályádra, az általa leírt ív egybevág-e azzal, amit valaha
elképzeltél magadnak?
–
Inkább azt mondhatom, így
alakult az életem. Magától jött minden, valamiféle a valóshoz,
a megtörténtekhez közelálló jövőképem inkább nem volt.
Valahogy érdekelt a szép, a művészet, arról tudatosan akartam
írni. Minden egyéb úgy „bejött”. Szoktam mondani: nem én
kerestem a feladatot, a feladat keresett meg engem. Így volt ez
mindig. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy ha valamit csinálok,
lehetőleg jól csináljam. Már kezdő tanár koromban nem voltam
megelégedve a kifejezéskészségemmel, s tudatosan végeztem
bizonyos stílus-, illetve inkább kifejezés-gyakorlatokat. Kerestem
– s ma is keresem –, hogy a leírt szavaim ki tudjanak lépni
önmagukból, többek legyenek önmaguknál.
Milyen
elképzelés ösztönzött arra, hogy összeállítsd első nagy
formátumú művedet, amelynek első fülszövegében így
fogalmazol: „E könyv nem néprajzi ismertetés, nem népköltészeti
gyűjtés, nem nyelvtudományi vagy történelemtudományi értekezés.
Hanem egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet, egy kicsit
történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma.
Semmiben sem törekszik teljességre." Mi íratta le veled e
sorokat? Egyszerű magyarázatnak, vagy a magad mentségének
szántad? Mi a jelentősége a jelentős visszhangot kiváltott
könyvnek írói pályád alakulásában, hogyan tekintesz te ma rá?
– Ezek
a „bemutató sorok” úgy jöttek, maguktól, amikor már kész
volt a munka. Maga a feladat ennél is kijelöltetett, azaz a
rádöbbenés eredménye volt. Rádöbbentem arra, hogy a kor, az
akkori rendszer tudatosan pusztítja a régit („a múltat végképp
eltörölni!”), s az utolsó perceit éljük annak, hogy a Régi
Tanúi még közöttünk élnek, őket meg lehet, és meg is kell
vallatni, mielőtt a sírba vinnék azt, ami életük része volt, s
ami velük örökre el fog tűnni. Ez lett a célom, ami kissé el is
vont az addigi „művészeti írói” feladatkörtől, s mint egy
újabb célkitűzés, vagy mondjam így megint: feladat – jött be
az életembe. A forma gondolata inkább mint lehetséges megoldás
született meg bennem. Mert ugyanazt a dolgot 50-60-120 embertől
kérdeztem meg, mondattam el, de a saját életsorsuk „keretében”.
S akkor támadt az ötlet: a válaszokat feltördelem az időközben
megszületett könyvterv vonatkozó részei, fejezetei szerint,
„bekódolom”, hogy könnyen megtaláljam az ugyanarra
vonatkozókat, s mozaikszerűen szerkesztem meg belőlük a könyvet.
Még meg is kellett harcolnom érte, vád is ért, hogy feltördelve
hiteltelenítem azt, ami egységes. Azzal vágtam vissza, hogy akkor
a 300-nyi életsorsot állítsam sorba? S akkor abból mi lesz?
Megjelent
munkáid zömét úgy emlegeted, mint „népi-, nemzetsors
szociográfiák”. E rendkívül adatgazdag, sokoldalú, népünk
életének minden meghatározó mozzanatára figyelő érdeklődés
ma már összességében is értékelhető. Milyen helyet foglal el a
Te értelmezésedben életműved e fajsúlyos termése, és miként
fogadta, értelmezte a kritika, a közvélemény? A sokféle élet-
és sorshelyzetre figyelő sorozatból – amelyben helyet kap a régi
falu, a letűnt paraszti élet megannyi jelentéses helyzete, az
1989-es sorsfordító események népi emlékezete, a szórványsors
kárpát-medencei körképe, a kivándorolt magyarság
leszármazottainak tudatvilága, a világháborúk és a hadifogság
kataklizmáinak tudati hatása a magyar népességre – mely műveket
tartod a legfontosabbaknak?
– Egy
ideig inkább pozitív visszhangot váltottak ki a dolgaim, aztán
kezdi a kritika észre sem venni őket. De azt hiszem, ez
korjelenség. A könyv vonzereje csökkenéséből következik.
Egyszerűen kezdi nem érdekelni az embereket. Én hiszem, hogy
tettem le velük valamit az asztalra, de azon az asztalon alig
kereskedik valaki, tehát munkám – még ez is megjárt bennem –
nagyobbára értelmetlen munka volt. Pedig, hej, mekkora munka volt,
ha a ráfordítottakat, s a velük elérni akartakat vesszük!
Miképpen
sikerült időben és térben ezt a mennyiségileg is igen
tekintélyes és bár nem tudományos szempontokkal, mégis
reprezentatív anyagot összegyűjteni, szelektálni és egymáshoz
illeszteni? Melyek az ilyen típusú műteremtés jellegzetességei?
– A
kérdésben is az áll: „nem tudományos szempontokkal”. Kérdem
én: mi a tudományos? Maga a megélt élet „csak élet”, a
szerveink – szemünk, agyunk, vesénk és májunk például – sem
tudományosan működnek, hanem egyszerűen csak működnek. Én sem
tudományosan építem meg a munkáimat, hanem csak szellemi
képességem segítségével elképzelem, gyűjtöm hozzá az
anyagot, megtervezem, s amikor hosszas előkészítő munkával már
100 százalékosan tudom, mit is akarok, akkor hozzákezdek. Azt
szoktam mondani, ha az agyamban készen van egy leendő munka, akkor
az csak akkor nem lesz meg, ha velem valami történik, például
meghalok. Mert ha vagyok, s nem borul el az agyam, akkor amit
elterveztem, arról tudom, hogy meg fogom csinálni.
Első,
sorsregénynek szánt művedről, a 2014-ben megjelent Vezényelt
történelem-ről azt vallottad bemutatásakor, hogy inkább
meditatív olvasmánynak szántad. Hasonló indíttatást látok
megvalósulni A hajótörött esetében. Milyen elgondolás vett rá
arra, hogy a dokumentum-szerkesztést fölcseréld a regényírással?
Mennyiben segítettek a két mű megalkotásában azok a dokumentáris
tapasztalatok, melyeket szociográfiai gyűjtőmunkád
során szereztél?
Mindkét munkában pontos és reális földrajzi helymeghatározást
használsz, egyedül a székelyföldi vonatkozásokat helyezed egy
imaginárius térbe, amelyet hol Sóhajföldnek (Vezényelt
történelem), hol meg Szépföldnek (A hajótörött) kereszteltél
el. Ha Romániáról írsz és benne székelyekről, akkor miért a
fantázianév?
– A
kérdés végével kezdem: mert a konkrét helyszín nem volt konkrét
– különösen a Vezényelt történelemnél –, a szokásrendet
is (pl. a két keretet adó Szilveszter, az 1901-re és a 2001-re
virradó szokásrendje sem egy helységhez kapcsolódik,) ezért
ködösítettem, talán logikátlanul csak a közvetlen környezetre
vonatkoztatva. Valamiféle metaforikus jelleget is akartam adni a
„színhelyeknek” Az egészet, a Kárpát-medencét, vagy a XX.
századot nem volt miért ködösíteni. A magyar sorsot sem volt
miért „elkenni”.
A
második könyvnél viszont a történéseknek konkrét színhelye
volt, annál pedig ezért ködösítettem, hogy ne keresse a tisztelt
olvasó, kiről is mintázhattam a hőst, ő vajon személy szerint
ismerte-e? Mindezeket a regényforma is indokolja. Egyébként a
szociográfiákkal szereztem meg azt a történelmünkre való rálátó
képességet, amely nélkül sem meditálni nem lehetne, sem a
regényes művek nem születhettek volna meg. Tehát „azok”
előkészítették ezeket, vagy előkészítettek engemet „ezekre”.
Hiszem Veres Péterrel, hogy „a művészet szépség és igazság”.
Azaz: igazság nélkül nincs és nem is lehet szépség.
Sokoldalú
érdeklődésed, sokfelé figyelésed egyik eredendő bizonyítéka
fotós szenvedélyed is, ami végigkísért életed sok-sok évén
át. Nagyszerűen érvényesültek néprajzi fotóid például az Így
tudom, így mondom című kötet fedőlapjának, illetve gazdag
illusztrációs anyagának az összeállításában, s a múló idő
egyre többet tesz hozzá pótolhatatlan dokumentum-értékükhöz.
Milyen hozadéka van életművedben ennek a műfajnak?
– Sok
tekercs filmem, fotóm ad(na) lehetőséget a köztük való
kereskedésre, de magát az úgynevezett művészfotót, vagy a
tudatosan készített, de szellemi igénnyel megalkotott
dokumentumfotót egy adott éjszaka – emlékszem az éjszakára, az
elhatározás megszületésének a pillanatára – „befejeztem”.
Meghoztam a döntést: többé nem folytatom. Úgy éreztem, annyi
felé nem oszthatom magamat. Akkor még a fotó is teljes embert
kívánt, fél éjszakákat töltöttem a fotókamrában, miközben
tanítottam, színdarabokat rendeztem, azokkal turnéztam, könyveket
írtam, azokhoz gyűjtöttem a rengeteg dokumentumot, úgy éreztem,
ennyi félét csinálni – olyasmiket, amik mindenikéhez teljes
ember kellett volna – képtelen vagyok. Azóta csak alkalomszerűen,
nem hivatással fotózom.
A
képi ábrázoló művészethez fűződő ismereteid és rajongásod
számos személyes kapcsolatodat is meghatározta. Nem egy munkád
grafikai megtervezésében tudatosan vettek részt kiemelkedő
tehetségű képzőművészek, feleségedtől kezdve egészen
Kanadában élő grafikusig. Mi a véleményed az ízléses, szép
könyv fontosságáról? Megtérül-e az valaha és ha igen, akkor
milyen formában?
–
Életem egyik legnagyobb
ajándékának tartom, hogy az erdélyi művészet egykori nagyjai
mind személyes barátaim, „lelki
rokonaim”
voltak. Én tiszteltem őket, ők befogadtak és elfogadtak engem.
Pusztai Pétert említed – mint Kanadában élő grafikust – őt
is ismertem már itthonról, de szorosabb barátságot ott, Kanadában
alakítottunk ki ottjártamkor, s azóta 5 könyvem címlapját
tervezte meg, ami nem kis gesztus – vagy ajándék? – a részéről.
Utána néhai feleségem következik, ő három könyvem külalakját
álmodta meg.
Nyolc
évtizeddel a hátad mögött, szerteágazó szervező munka
felelősségével a válladon – hogy most csak a Kőrösi Csoma
Sándor Közművelődési Egyesület keretében végzett
tevékenységedre utaljak, amely minden évben egy igen tartásos
Kőrösi Csoma-konferencia megszervezését, kiállítás rendezését,
majd tanulmánykötet szerkesztését hozza magával óhatatlanul –
milyen írói tervek, elképzelések férnek meg napjaid rendjében?
– Csoma
emléke ápolása is egyike a sorsom, helyzetem, életterem révén
„rám leosztott” feladatoknak. Még vannak terveim, tudom, hogy
kikről is kellene még művészmonográfiát írnom, most egy
„nemzeti szociográfián” dolgozom, tehát küzdelmem az idővel,
amibe bele kellene férnem, tovább tart.
Kérdezett:
Cseke Gábor
*
Az interjú a Hargita Népe c. napilapnak készült
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése