Azokról a könyvvásárlási élményekről számolok be e cím alatt, melyekben szimbolikus áron (1 lej erejéig - megfelel 140 Ft-nak vagy 20 centnek) volt részen az utóbbi időben.
Kedvesebb hazát
Ma is befordultam az
antikváriumba. Könyvbolt az, de aminek nincs keletje, annak gyorsan
leviszik az árát. Szinte semmiért vehetsz ott ezüstöt. Aranyat.
Gyémántot is.
Én ma Ladányi Miskát
vettem: Kedvesebb hazát. 1971. Egy lej. Lepengettem két darab réz
50 banist (egy kifli, illetve.egy csupor tej ára.) Odahaza olvasom
és nem tudom letenni. Izgatott vagyok. Tényleg ilyen olcsók
leszünk? De kit érdekel? Fő, hogy jók maradjunk, ilyen versekkel,
mint ez – de én most csak egy lej értékben tudok idézni –a
kötet Gyarmatosítás c. ciklusának nyitó darabját…
Látom
ülnek érdekeik faágán
lustán
tetvésznek egymást megdobálják
Csimpánzok
nemzék a besenyőket
cerkófoktól
születének az árják
Feneküket
kitüntetés borítja
de
szájuk honfibúval van teli
Nem
sok jót mond majd rám a származástan
hiszen
ezek lesznek az őseim
(Ladányi
Mihály: Kedvesebb hazát. Magvető, 1971)
A levelezés
titkosságát a törvény garantálja
Keskeny kis könyv,
ugyancsak kifli áráért (1 lej), már-már felszívódva az
antikvári könyvóceánban. Kár lett volna otthagyni… Szerzője
nemzetközi hírű szovjet tudós, Zsoresz Medvegyev, cselekményideje
a huszadik század hatvanas-hetvenes évei, a szovjet társadalom
brezsnyevi korszaka, tárgya pedig egy agyafúrt, ám türelmes és
alapos megakísérlet, amit a szerző azért folytat, hogy leleplezze
a szocialista demokráciában működő, balgatagon együgyű és
szánalmas levélcenzúrát. A professzor kísérletképpen nem
sajnálja a munkát s a költséget külföldi kollégáival történő
levelezésétől, mindenféle küldeményt és postai útvonalat
kipróbál, hogy statisztikai úton bebizonyítsa: levelezése –
amelynek zömét egyszerű tudományos nyomtatványok, közlemények
teszik ki – durva ellenőrzésnek, késleltetésnek, olykor meg
egyenesen visszatartásnak vannak kitéve. A kafkai Hatalom
abszurditása elhalványul a brezsnyevi idők kuszasága és
értelmetlen túlbonyolítása mellett, az elénk táruló kép már
nem is diktatúráról, hanem annak silány karikatúrájáról vall.
Zsoresz Medvegyev szamizdatban terjedő, emberjogi küzdelmét
megörökítő munkájának a Modern Könyvtárban megjelent
könyvecske csupán első fejezete; magányos ellenzékisége miatt
majdhogynem elmegyógyintézetbe zárják, ennek megakadályozása és
az emiatti szolidaritási küzdelem történetét Zsoresz Medvegyev
később testvérével, a világhírű történész Roj Medvegyevvel
közösen irt könyvében (Az őrültség kérdése) meséli el. Hogy
miért tanulságos e kis könyv? Mert tudományos módszerrel leplezi
le a rendszer összevissza hazudozását. Kérdezhetnénk: szerzőnek
nincs jobb dolga, mint levelekkel, postai küldeményekkel
kísérletezni? Helyette inkább csodáljuk azt a módszeres
alaposságot, amivel Medvegyev professzor a hálóját szövi és a
kísérleteit objektíven kielemzi. Azt is mondhatnánk, hogy hol
vannak azok az idők, amikor leveleinket postaládákba dobtuk,
postahivatalokban gyűjtötték össze, szortírozták azokat, majd
kiszállították rendeltetési helyükre. Elvégre igaz, hogy
manapság a levelezés immár villanypostán, az internet
segítségével zajlik, a nehézkes postahivatalok kiiktatásával,
de a mindent tudni akaró és megkaparintó “Fekete Hivatal”- ok
megőrizték pozícióikat és fontosságukat. Más idők, más
szokások…
Egy “kortyintás” a
könyvből:
„…A
következő elveket alkalmaztam:
Először:
a leveleket nem egyszerűen csak különböző postahivatalokban, de
különböző városokban adtam fel.
Másodszor:
különböző időpontokban /1969 / március folyamán.
Harmadszor:
a feladás módozatait is váltogattam (ajánlott térti vevénnyel,,
normális ajánlott, szabályos légiposta, expressz légiposta). Úgy
gondoltam, hogy a szabályos légipostai leveleket esetleg
felületesebben nézik át, mivel ha nem ajánlottak, kisebb értük
a felelősség.
Negyedszer:
… a leveleket két nyelven írtam, hogy a cenzúra különböző
nyelvi osztályain menjenek át.
Ötödször:
a borítékokat különféleképpen címeztem. Részben írógéppel,
részben kézzel, s az utóbbi csoporton belül különféle
karakterű kézírásokkal. Néhány borítékon nem szerepelt sem a
cimzett neve, se a feladó neve és címe. Ezeken csak egy hivatali
cím szerepelt: X.Y. Egyetem “getentikai osztály”, vagy “fizikai
laboratórium”. Némelyik borítékon szerepelt a feladó cime, de
igy: “Moszkva, poste restante”, az aláírás pedig az M és Zs
betűk teljesen olvashatatlan keveréke volt. Magában a levelekben,
amelyeket ugyanilyen olvashatatlanul írtam alá, nem szerepelt az
angol levelekben szokásos üdvözlő formula. Levelezőtársaimat
keresztnevükön vagy becenevükön szólítottam, mint egy kedves
barátot: Kedves Dave, Kedves Bob. Úgy gondoltam, hogy kollégáim –
a laboratóriumok vagy kutatóintézeti osztályok vezetői – a
levelek tartalmából rájönnek, hogy ki irta.
Hatodszor:
az egyik levelet a március 8-ra kiadott speciális nőnapi
borítékban küldtem. A borítékhoz tartozó üdvözlőkártyán L.
professzor feleségét köszöntöttem a nemzetközi nőnap
alkalmából. Ez a levél lakáscímükre ment…
Hetedszer:
Még ravaszabb fortélyt is kieszeltem. Két angol nyelvű levelet
eredeti, Mit Luftpost címkével ellátott német borítékba tettem.
Ezeket különböző időpontokban adtam fel a Nemzeti Szálloda
portájáról. Az itteni postahivatal (No 600) külföldi turistákat
szolgál ki. Feltételeztem, hogy a külföldiek levelei a “Fekete
Hivatal” valamilyen speciális osztályán mennek át.
Nyolcadszor:
a levelek közül kettő úgynevezett “filatelista levél” volt.
A kér borítékon űrhajós bélyegek voltak, speciális bélyegzővel
lepecsételve, amelyet minden évben április 11-én, az űrhajósok
napján használnak. Egy így lebélyegzett boríték becses
filatelista szuvenír, s az űrhajósok napján hosszú sorokban
állnak az emberek a postahivatalok előtt, hogy megszerezzék a
pecsétet. Ezen a napon egyedül Moszkvából legalább ezer
filatelista levél megy külföldre, s ezekbe csupán néhány
üdvözlő sort szoktak írni… Leveleim besodródtak az úrhajós
borítékok áradatába.
Márciusban
és áprilisban hasonló módon további tizenkét levél indult
útjára az L. professzornak december 17-én küldött, “elveszett”
levél másolatából.”
(Zsoresz Medvegyev: A levelezés
titkosságát a törvény garantálja. Európa Kiadó, Modern
Könyvtár, 1989. Fordította Kenedi János)
Magyar szerelmes
levelek 1528–1944
Szinte szégyelltem ezt az
elegáns-őzbarna, keménykötésű, védőborítós kötetet
(Gondolat, 1976) 1 kemény lejért elvinni az üzleti polcról. De ha
ennyire taksálják manapság Kozocsa Sándor munkájának forgalmi
értékét, akkor nincs mit tenni, mint vinni, amíg lehet… A
szerelmes írók titkait, bármennyire illetlen dolog, szeretjük
kilesni, leveleiket úgy olvasni, mintha nekünk írták volna. Az
előszóban szerkesztő így mentegetőzik: “Az olvasónak
bizonyára feltűnik, hogy jó egynéhány nagyság – Balassi
Bálint, Zrinyi Miklós, Kisfaludy Károly, Széchenyi István, Arany
János stb. –neve hiányzik a válogatásból. Ennek az az oka,
hogy szerelmi tárgyú levelezésükből nem maradt fenn semmi, ámbár
azt is feltételezhetjük, hogy egyikük-másikuk egyáltalán nem
irt szerelmes levelet.” Vajon, lehetséges ez?
De érjük be azokkal,
akik ugyancsak sűrűn mártogatták a tollukat a felfokozott,
kicsordulni akaró érzelem violaszín (vagy egyéb színekben
pompázó) tintájába. Bizony, az idők folyamán sűrűn kellett
bizonygatni, s talán nem csak hűséges betűvetőkként, a
szerelmetes ragaszkodást “édes urunkhoz” vagy “én szerelmes
mátkámhoz”, s van úgy, hogy az üzenet gyakorlatilag csak arról
szól, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, majd megeszlek “szívem
szerelmem”, ahogy egy jó falatot gusztál az éhes ember, csak
persze sokkal cikornyásabban és alázatosabban. Ez pedig mind
asszonyra, mind férfiemberre egyaránt jellemző. Ám ahogy lazulnak
a századok megkötései, emberiesülnek stílfordulatai, helyet
kapnak az írásban a szív és az elme intimitásai, úgy válik
bensőségesebbé a levélváltásba csomagolt vallomás és üzenet.
Tompa Mihályunk két
érdekes levéllel szerepel a kis gyűjteményben: mindkettőt élete
két nagy múzsájához írta. Az elsőt Böszörményi Katalinnak
hívták, kinek 1842-ben még ily sorok mentek Sárospatakról:
“Látod, édes Katicám! nem nyilik virág a jóltevő nap nélkül;
puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy
életemnek tavasza, napja, reménye, mindene… Oh, csak
tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek!”
Hanem akkoriban Tompa még anyagilag reménytelenül, fiatal
református lelkészként a házasság gondolatával még csak el se
játszadozhatott, arra csak pár év múlva, 1849-ben kerülhetett
sor, amikor kurtán furcsa lánykérő levelének címzettjét már
bizonyos Soldos Emiliának hívták: “Emma kisasszony! Az idők
nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki
van váltva, itt a pár sor. Tompa” S a frigy megköttetett…
Tanács boldogoknak
/Finnországi svéd költők/
1990-ben dobta piacra az
Európa kiadó, (akkori) 75 forintos áron, most 1 (egy) lejért
hoztam haza – könyvtárból kiselejtezve (az állományból
“törölve”), próba-szerencse elkótyavetyélve. Azt se tudom,
hogy ezt a Jávorszky Béla megálmodta (s válogatta, előszavazta)
legelső ilyen gyűjteményt követte-e újabb, jutottak-e magyar
megmutatkozáshoz a finnországi svéd poéták, de úgy gyanítom,
hogy a válasz egyszerű nem-mel fogalmazható meg. Pedig a többségi
lakossággal mindenben egyenrangú és -jogú lakosai Finnországnak.
Jávorszky szerint: “A
finnországi svéd irodalom erőssége mindvégig a líra volt és
marad.” Az is érdekes, hogy miközben az ottani svédek lélekszáma
enyhén növekszik, országos arányuk mégis csökkenőben –
visszaszoritja a finn szaporulat; és fékezi a kivándorlás, a
beolvadás. A kép, a közérzet, a benyomás, az üzenet lehangolóan
korszerű egyben:
Valaki
mindig ott áll a buszra várva
az ég
legtöbbször szürke
az
emberek országút-szinűek
a
nőkön puplinkabát
a
férfiak fenekén lóg a nadrág
a
világ változik – Finnország soha.
(Per-Hakon
Pawals: Valaki mindig ott áll a buszra várva – ford. Tornai
József)
Varjak
a
fákon.
Életed
kiált
berozsdált
hangon,
gúnyosan.
(Bo
Carpelan: Varjak a fákon… – ford. Jávorszky Béla)
Mondd:
igaz-e
hogy
ebben az országban mindenkit megvakítanak
aki
nem vakon született?
Ó
istenem lehetséges hogy szomszédaim
ádáz
prokusztészek titokban –
Fontos
hogy az ember
apró
sebeit is eltakarja,
s
gondoljon a ragadozó piranyákra.
Így
kell tekintenem eztán még
a
vérrokonaimra is –
(Bodil
Lindfors: Mondd: igaz-e… – ford. Nagy Gáspár)
Az
asszony lehajolt, fölvette kicsijét,
haja
lehullt arcára,
belsejében
egy kis öregasszony görnyedt le
tiszta
szemmel és száraz,
remegő
fejjel
a
kötése fölé,
benne
egy
kislány hajolt gyöngéd ujjal
a
babájáért
három
nővér,
kik
sose láthatják egymást.
(Solveig
von Schoultz: Három nővér – ford. Tornai József)
És ez csak mind
szemelgető csipegetés – amit e sorok papírra vetése után is
szorgalmasan folytatok – a 300 lapos kötetből, amelyben 17 költő
fért el, s a fordítók között ott találni még Csoóri Sándort,
Fodor Andrást, Kányádi Sándort is!
Költők szigete?
„Jó reggelt, Európa.
Utak és találkozások” – ha ma jelenne meg, ezzel a címmel
könyv, rá se néznék. De így, hogy 1978-ban látott napvilágot
(Gondolat kiadó) Sediánszki János rádiós újságíró
útinaplójaként, s ráadásul 1 lejre kóstálták az antikvárium
“elfekvő” részlegén, mohón hónom alá vettem. Legelőször A
pokol tornácán című fejezetnél nyílott ki, amely a szerző
1971-es izlandi úti benyomásait meséli el. Sedánszkinak sikerül
szóba állnia Jónas Jónasson íróval is, aki a következő
meglepő kijelentést teszi: az izlandiakat “a telente uralkodó
majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre
kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához
volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a
képzelet játékaira, történetek megtanulására, a
szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után
lejegyzésére, versfaragásra… Hajdanában az ország akkori 50-60
ezer főnyi lakosából a legtöbb költő, író, de legalább
könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi
nem hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt
jár a költői tevékenység… Ezek után nem meglepő, hogy a
lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb
könyv a világon…” Sedánszki rádióriportjait dúsította
útirajzokká Európa majd minden tájáról: értékek, tanulságok,
érdekességek tárháza a könyv. Illik melléje némi kóstoló az
izlandi lírából is.
Einar Már Gudmunsson:
Izlandi évszakok
Tél
A világon minden, de
minden mulandó,
kivéve a magas légnyomást
Grönland felett
és ezt az átkozott
kátrányos latyakot
a városi kocsikon.
Téli álmát alussza a fű
Tavasz
Zuhog.
Alacsony légnyomás.
Folytatódik, károg az
előrejelzés.
Eső veri a hunyorgó
ablakot.
A föld hasa szinte
mocorog,
mintha bélférge lenne.
Nyár
Por száll a dombok
felett.
Gyönge keleti szél.
Nehéz földtolók
brummognakdohognak
kinn a melegben.
Fölöttük szivárvány
felhők.
Ősz
… s a sok levél, lám,
ismét elpirul,
bár a kommunizmus rég
dugába dőlt,
s a szexuális
gátlástalanság
lassan nem ismer határt.
Fordította: Mervel
Ferenc / Forrás: Magyar Napló, 2000/4
Ballada a nekifutásról
Nemrégen kötetnyi jó
vers “ütötte a markomat” 1 kemény lejért, szokásos
antikváriumomban, hová úgy fordulok be nap mint nap, mintha
kurtakocsmába…
Jevgenyij Jevtusenkot
vásároltam meg, jóval áron alul, 1980-as Ballada a nekifutásról
című kötetét (Európa), azt a sokáig visszhangos és mindenfelé
divatos orosz költőt, aki a legfrissebb hírek szerint most az
emberélet végének küszöbén vergődik, élet és halál között…
Szentgyörgyi N. József
barátom tudatta velem az éjjel – közösen fordítottunk le még
a rendszerváltás első éveiben egy nevezetes Jevtusenko-verset,
erre a bravúrra emlékeztetvén -, hogy a 84 éves költőt súlyos
állapotban szállították kórházba az USA- ban, ahol 1991 óta
él. Felesége csak annyit mondott: ez nem a szokásos
felülvizsgálat; részleteket még nem tud ő sem. Az Irkutszk
mellett született költő első verse 1949-ben, első verseskötete
1952-ben jelent meg (akkor a szovjet Írószövetség legfiatalabb
tagja lett 19 évesen), 1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, s
eddig több, mint 150 könyve jelent meg. Feltűnése, kormeghatározó
alakja és szerepe, bár legendás, mára megkopott. Tény: mindenről
tudott verset írni. Mindenben meglátta a lírát. Még fordítóiban
is. A magány szeretete című versével ülök le virtuálisan a
betegágy mellé, kicsire összehúzva magam.
Jevgenyij Jevtusenko: A
magány szeretete / Любовь к одиночеству
A Lóczy Lajos utcában,
Budapesten
áll egy ház
őszi
lombpáncélba zárva.
Se férfi ott,
se macska,
csahos-vigaszos kutya sincsen:
csak egy asszony
s
az orosz vers lakása.
Ez az asszony már most
emkékművet érdemelne;
rjazányi tehénbőgést
csak az ért így, aki ott él,
hóvihar éledt a tollán
–
s
vesztőhely s oltár nyerse,
hol magyarul kiált
lemosatlan orosz vér.
Találkahely ez.
Ó,
különös titkú találkák!
A háziasszony szeme
álmatlanságtól árnyas.
Jeszenyin iszik vele
vodkát,
Cvetajeva szív mahorkát,
Paszternákkal
Chopin-négykezest játszhat.
De önkéntelen is
fölfedi
önmagát;
felejtve talán,
hogy
a kísértet mind tünékeny?
“Szeretem a magányt!
Szeretem a magányt!” –
öklével veri az asztalt,
az
éj ellen,
ekképpen.
Így van-e kedvesem, így
igaz-e?
E kiáltásban meztelen a
lélek.
S a magány – fájdalmak
ellenszere,
mégsem örül senki a
közelének.
A magány: csend ajándéka
körülötted.
Sértésektől félsz?
Keresd a magányt.
A magány sose üt meg,
sose bánt meg, ha bánt.
Megértő – mint senki
más e világon;
férfi nem jöhet a
nyomába.
Úgy ölel, hogy semmi se
fájjon;
nincs hija, nincs hiúsága.
De a meztelen idegek
ruháján
oly tüzesen
izzik a
gomb!
“Szeretem a magányt!”
–
oly árván
hangzik ez,
mint a
“Nem fáj!”
a kínpadon.
Pedig hogy fáj,
istenem,
fáj, nagyon!
És bárkit magadhoz
szorítanál.
Mert minél inkább
oltalom,
annál gyűlöletesebb a
magány.
Az asszonyi fájdalomnak
–
még életében! –
emlékoszlopot!
Álljon,
századokon át,
férfivádlón.
Feldorombol a hűtőgép.
Cigarettafüst, pálinkaszag.
A lépcső kopog:
mintha
almák, körték
gurulásznak le a padlásról.
Fájdalom – mennyi
nyelvről!
S
a fordítói csend…
Gyűlölt
nyersfordítás-sor,
mely torkunkon akad:
“Szeretem a magányt!”
“A magányt szeretem!” –
Aztán műfordítását
suttogni, védtelen:
“Maradj…”
1974
Tandori Dezső
fordítása
A hiba (A. Szamarakisz)
Valaki leül egy
kávéházban. Elővesz egy papírdarabot és rajzol rá két kört:
egy nagyobbat és egy kisebbet. Közepükön egy-egy ponttal.
Közben jövő-menő
vendégek kétszer is rálépnek kinyújtott lábára. A tyúkszemére.
Az egyik tyúkszemtaposót odakint a titkosrendőrök lelövik.
Gyanús. De gyanús a botlás is. És gyanús a rajz is: egyáltalán,
mit ábrázolhat? Támaszpontot? Rakétasilót? bevetési hely
vázlatát?
Hiába, gyanús az egész
világ, ha a nyomozók egyszer fülest kapnak, hogy itt és itt,
ekkor és ekkor… A köröket rajzolót villámgyorsan
letartóztatják. Sokáig nem derül ki a könyvből: indokoltan-e
avagy teljesen alaptalanul. De azért elviszik, gépkocsival. A
székházba, a főnök elé. Nem árulják el neki, hogy
feltételezett kapcsolata, akit lelőttek, halála előtt semmit se
vallott. Sőt, meglebegtetik: fölösleges hallgatnia, a “társa”
úgyis mindent elmondott. Hamarosan szembesítik is vele, úgy hogy
ki vele…
A letartóztatott hallgat.
Nyugodtan áll a fejlemények elébe! Gépkocsin hosszú éjszakai
útra indulnak, pár száz kilométerrel odébb. Előtte a
gyanúsitottat szállitó titkosrendőrök (hivatali nevükön:
Menedzser és Kihallgató) megkapják a főnöktől az utasítást:
léptessék életbe az új, még ki nem próbált módszert.
Felejtessék el foglyukkal, hogy ők a hatalom emberei, mutatkozzanak
együttérzőnek, humánusnak, nyerjék meg a bizalmát, teremtsenek
olyan helyzetet, amiben elárulja magát – ha másként nem, hát
azzal, hogy szökni próbál. A szökési kísérlet pedig egyértelmű
bevallása lenne a bűnösségnek. A Hivatalnak egyetlen vezérlő
jelszava van: “Akkor is lehet valaki a Rendszer ellensége, ha
semmit sem tesz a Rendszer ellen. Elég ha nem támogatja a
Rendszert, ha nem mutat fel semmiféle pozitív cselekedetet, amit a
Rendszer érdekében követett el.” Gyanúsított és fogvatartói
kölcsönösen tartózkodnak: mindenki a legrosszabb lehetőségtől
fél. Óvatosak. Játsszák a közömböst – az ártatlant! A
gyanúsított mindenben együttműködik, nyugodt, nem izgágáskodik.
Őrei közvetlenek, úgymond emberségesek. Az egyik el is tűnik, a
lerobbant kocsit javítani (ami igazából el se romlott, de ez is a
forgatókönyv része – ürügy, amiért az ismeretlen városban
kell időzniük, előre lefoglalt szállodában “véletlenül”
megszállva), a másik városnéző túrára invitálja foglyát.
kirakatokat néznek, emlékeket idéznek fel korábbi életükből,
fagylaltoznak, strandolnak, felkeresik a Vidám Parkot is – mintha
a bűn és a bűnüldözés ismeretlen fogalom lenne számukra. A
fogoly tovább gyanakodik, őre előre kidolgozott szerepet játszik:
annyira családiassá, meghitté tenni kettejük kapcsolatát, hogy
megkísérelje a szökést. És azzal vége is a dalnak… Eljön ez
a pillanat is, de csak későn… A fogvatartó annyira beleéli
magát szerepébe, hogy érzelmileg áthangolódik a fogoly
nézőpontjára, s amikor az végre, szökni próbál, életét
kockára téve is segít neki – de mindketten csak a közös
halálig jutnak. Az elképzelésbe hiba csúszott, a rendszer
elvesztett egy nagyon valószínű, de csak elméletileg bizonyított
ellenséget. Aki javíthatta volna a bűnüldözői statisztikát…
A könyvet, amit most 1
lejért vihettem haza a könyvturkálóból, már olvastam, valamikor
a nyolcvanas évek közepén, egy délutánra kaptam kölcsön,
szigorú biztonsági feltételekkel Domokos Géza feleségétől
(akivel egy szerkesztőségben dolgoztunk), felváltva olvasták
Gézával, ők is csak egy hétre kapták kölcsön, a romániai
könyvpiacra nem engedték be ezt a nyilvánvalóan áthallásos
történetet. A Kriteriont akkor vette célkeresztjébe az
állambiztonság, Domokos Géza aktuális olvasmányként lapozhatta
Szamarakisz regényét, és én csak ma merem bevallani azt, hogy
kitől kaptam annak idején az olvasnivalót; diszkréten, szorongó
bizalommal adogattuk egymás kezébe a “tiltott” irodalmat, mert
A hibában megteremtett világ vészesen hasonlított a miénkhez…
*
Ja, és tudják, mit
ábrázolt az a két rajzolt köröcske? Egyik nagyobb, másik
kisebb?
A gyanúsított
szórakozottságot mímelve firkálta rá egy újságról letépett
fecnire, mert úgy szólt a konspirációs megegyezés, hogy a
kapcsolata erről a gesztusáról ismeri őt fel. Ő pedig lerajzolta
az első, eszébe jutó látványt: szeretőjének imádott melleit
(egyik kisebb, másik nagyobb – de vajon miért? - tűnődött...),
akivel fél órával korábban szeretkezett, hogy kitöltse a
konspirációs találkáig fennmaradó időt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése