Elő könyv, utolsó könyv - 1980-ból (8)

A Fal c. film plakátja

A magnószalagokon rögzített gondolataiban mindegyre visszatérő motívum az önmegvalósítás gondolata, lehetősége. Cătălin Bursaci két kézzel kapaszkodik kamaszkori álmaiba, hogy filmmel, irodalommal, festészettel foglalkozzék. Az első kettőhöz szenvedélyesen viszonyul, a festészet, maga a képzőművészet viszont megnyugtatja, harmóniát teremtve körülötte. Lássuk, mit szűrt le magának művészi hitvallásként, konkrét élményei nyomán, a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájában egy 17-18 éves fiatal, az Élet küszöbén – s máris búcsúzóban?

„Milyen egyedi sors … Még semmit sem csináltam… mindabból, amit szerettem volna… a filmeimből, a könyveimből … mind kialakult már az eszemben … és hiába! Valaki ellenem szegül, valaki nem hagyja, hogy teljesítsem …vágyaimat.”

„Egyszer, most, a tizenegyedik osztályban, nekem kellett levezetnem egy osztályfőnöki órát. Azt akartam, hogy kötetlen beszélgetésből álljon az óra. De megjött az Igazgató és meg kellett változtatnunk, és megint a pályaválasztásról beszéltünk. Akkor én megmondtam, hogy miért akarok filmrendező lenni: mert meg tudom írni magam a forgatókönyvet, meg tudom tervezni a díszleteket, rendezni és játszani is tudok… Olyan jól érveltem, hogy az Igazgató azt mondta, meg van győződve, hogy sikerülni fog …”

„Emlékszel, anyu, milyen filmeket láttunk mi vasárnaponként az írók filmklubjában … Emlékszem Ken Russel Ördögeire, Vanessa Redgrave-val és Oliver Reeddel… Merőben fantasztikus, korszakalkotó, őrjítő film. Ez a film a förtelemről, a borzalomról, a szörnyűségről elmondott — mindent. Röviden felsorolom, ‘mi tetszett: az inkvizíciós, templomi nyomorúság és obskurantizmus hangulata… Annak a nőnek a rettenetesen megkínzott teste, az őt vizsgáló két kuruzsló. Annak a papnak a játéka és a gondolkozásmódja, ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan a nőkön segített, ahogyan szerette őket, s a ház, amelyben lakott, az oroszlánveremmel a közepén … Az apáca, a rend főnöknője, a játéka, ahogyan a fölgerjedés egy pillanatában átlyukasztja a tenyerét a nyakában függő kereszttel, amikor az az érzése, hogy Krisztus sebeit csókolja… Az orgia a végén, azok a meztelen, örjöngő nők, akik közé betoppan a király…”

„Aztán Ford és Wajda filmjei… A Teuton lovagok például … Rendkívüli operatőri munka, szép képsorok, érdekes gondolatok… jó lengyel film, messzi a mi filmjeink fölé magasodik … Megjegyeztem azt a pillanatot, amikor a lengyel lovag megadta magát a teutonoknak, ezek viszont nem adják ki elrabolt lányát, s akkor ő megragad egy teuton lovagot, két kezével az égig emeli, és úgy a földhöz vágja, hogy az szörnyethal; ereje fantasztikus, de nem testépítéssel kiművelt erő, hanem férfiúi erő… Vagy a Nemzedékek — jó film, kérem, jó film; hazafias, történelmi film, gyermekekkel, ellenállással, de jó, jó. Nos, mi miért nem csinálhatnánk ilyesmit?… Láttam még a Csata utáni táj-at, nagyon jó a rendezése… A pornó jelenet olyan jól illeszkedik be, hogy a lehető legtermészetesebb dolognak tűnik. Meghatott a tömeg, amely szét akarta tépni a lányt, és az, aki védte, ez fantasztikus dolog volt…”

„Igen, megnéztem a román filmeket… érdekeltek, és felkészülésemhez is szükségem volt rájuk… a főiskolai felvételihez … Most viszont… lehet, hogy minden hiábavaló… Mindig feljegyeztem a véleményemet a noteszembe … Most azonban … Nos, ez van … Láttam a Falat is —- Constantin Vaeni rendezésében. Ez a film, úgy gondolom, egyike azoknak a román filmeknek, amelyeket érdemes megemlíteni, mivel, azon kívül, hogy sok dolgot más, külföldi filmekből vett át, bizonyos mértékben mégis volt egyénisége… Megjegyeztem magamnak azt, hogy az emberek, akik elhatározták, hogy bezárják abba a szobába és befalazzák, elmennek egy pszichiáterhez, és kikérik egy ilyen elszigeteltség következményeiről a véleményét; ő pedig az elszigeteltség néhány esetét ismerteti, s látjuk őt is, amint a drótkerítés mögül nézi azokat a hülyéket, akik pedig mintha mosolyogva néznék őt… Elszigeteltsége idején én még néhányszor eszébe juttattam volna ezt a dolgot…”

„Igen, a filmmúzeumba is jártam … ugyancsak felkészülés céljából. Utoljára éppen egy héttel kórházi beutalásom előtt voltam. Már vérszékletem volt, de nem tudtam róla. S arról sem, hogy milyen súlyos a betegségem … bár állandóan éreztem, hogy valami nagyon súlyos… Igen .. . igen! nagy fájdalmaim voltak, bár nem mondtam, nem panaszkodtam… tudtam, hogy az orvosok tehetetlenek … Ott láttam a Freudról szólót, Montgomerry Clift-tel … Freud életéről, hogyan jutott el következtetéséig. Az Ödipusz-komplexust kezelik, a gyermek szereti az ellenkező nembeli szülejét, ez természetesen azon múlik, hogy hogyan viselkedik mindegyik vele … Filmművészeti szempontból nem figyeltem fel semmire, talán csak arra, hogy jól megcsinált életrajzi film volt … Igen, a filmmúzeumban utoljára a Psychót láttam — Hitchkock rendezésében, Anthony Perkinsszel és Vera Miles-szel… február 8-án … február 17-én pedig először utaltak be … Igen, a tudathasadás egy pasasnál, aki gyilkolt, amikor az „anyjának” érezte magát, és elrejtette a hullákat, amikor „önmagának” érezte magát… Megjegyeztem azt a tényt, hogy szerette az anyját — az Ödipusz-komplexus —, majd meggyilkolja, és amikor ráébred tettére, tíz évig múmiaként őrzi a lakásán és beszélget vele …”

„Most biztos vagyok benne, hogy sikerül a főiskolai felvételim, most már nem félek. Sokat tanultam ebből a betegségből.”

„Aztán… mielőtt elindultam Bukarestből… a nagyvilágba … láttam még néhány filmet. Ugyancsak a tévében. Végignyúltam a zöld heverőn, hogy ne fájjon a műtét, otthon voltam és… és néztem a tévét. Noteszembe még akkor is feljegyeztem a véleményemet… Tudom, hogy láttam Dzsingisz kán utódát — Pudovkin rendezésében, Innkizsinovval. Remek, a következő film az Ördögök nyomán készült, hallatlan film, bár csak néhány jelenetet láttam belőle… Az utolsó pedig A nap, amikor jönnek a halak volt — Kakoyannisz rendezése. Fantasztikus egy film … megragadt bennem az a jelenet, amikor a radioaktív „tojásokat” a várost ellátó víztárolóba dobják, a fantasztikus táncok, valami görögös volt bennük és szívbemarkolóan rikoltó hangokkal, ebbe iktatták be azt a jelenetet, amikor az összes gyermekek radioaktív vizet isznak. Kiemelkedő az a jelenet, amikor a pásztor gyereke a kunyhóban a radioaktív „tojásokat” tartalmazó láda körül játszik”.

„Ha majd Bukarestbe érkezünk, elolvasom, Mici, a három találomra kiválasztott szóra alkotott forgatókönyveimet. Megtudtam, hogy a felvételin ez kizáró jellegű gyakorlat. Megadnak három szót és egy rövid forgatókönyvet kell írni, úgy hogy legyen füle-farka. Írtam néhányat. Megmutatom neked …”

Természetesen, ezek a három szóra írt forgatókönyvek – négy darab van belőlük – is helyet kaptak a posztumusz könyvben. Hiszen szervesen a torzóban maradt életmű részei – kár, hogy nem álmodhatta őket senki beszédes képsorokká…

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv - 1980-ból (7)

Cătălin Bursaci rajza

Mutatványt ígértem a Cătălin Bursaci 1975. február 17. — június 2. között rögzített magnófelvételeiből, amelyek azért tanulságosak, mert kérdéseket tesznek föl nekünk, olyanokat, amikre az embernek kutya kötelessége válaszolni. Ezek a kérdések ott lappanganak mindannyiunk életútján, csak nem mindig figyelünk föl rájuk. Ezért is tanulságos megszívlelni a könyvet bevezető szerkesztő, Mircea Sântimbreanu szavait, hogy az idővel, bár végtelennek tűnik, sohasem szabad visszaélni. Se szülőnek, se gyereknek, se orvosnak, se társadalomnak. Hagyni kell mindenkit, hogy kifuthassa a képességeit, kiélhesse legszenvedélyesebb, építő vágyait. Különben nagyon hamar juthatunk arra a következtetésre, amivel Cătălin magnófelvételeit indítja:

*

„Soha többé nem lesz ember belőlem, sohasem fogok táncolni.”

„Én nem látom ennek a kezelésnek a kimenetelét… Ki tudja mit talál még ki a szakállas öregúr! Mert ő úgy keveri, ahogyan akarja… ki tudja, milyen szenvedést tartogat még számomra.”

„Nálam minden bonyolódik. Szeretném előre tudni, hogy mi következik még, bármilyen rossz is lesz, de tudnom kell, tudnom, nehogy állandóan más bukkanjon elő. Minduntalan vizsgálatok és megint csak vizsgálatok, s ez a véget nem érő kezelés.”

„Én nem hagyom el élve a kórházat! Mici, ne hagyj el egy percre se, maradj mellettem állandóan, éjjel-nappal. Hallod, hogy vijjog a mentő szirénája?”

„Hagyd, anyum, tudom én azt, milyen az, amikor az ember rákos, amikor a Davilában az intenzív osztályon voltam, hoztak valakit már nem műthető rákkal, s amikor bejött a felesége, két orvos beszélgetett, egyikük azt mondta a másiknak: „Közöld vele te, mert nekem nincs bátorságom hozzá …”

„Megnőtt a hajam, Mici, látod milyen szép! Ősszel az iskola miatt sem fogom levágatni. Vásárolok egy rövid parókát, s azt teszem a fejemre, s amikor kijövök az iskolából, leveszem, s maradok hosszú hajjal. Roppant muris lesz, s mérgükben megpukkadnak az összes kollégáim.”

„Csupa várakozásban élek. Aludni szeretnék, hogy ne tudjak semmiről, hogy ne várjak semmit.”

„Vessetek véget az életemnek, vessetek véget az életemnek, ne hagyjatok kínlódni! Nem bírom …”

„Nem akarok rászokni a drogokra, ha majd sor kerül rá, képes leszek leszokni róluk, képes leszek… csak a fájdalom múljon el, s akkor nem kérek többet. Lám, csak este akarok egy injekciót, csak este, aztán többé nem, meglásd!”

„DRÁGA NANYÓ!

Itt nagyon szép, gondolataim mégis a maga omladozó kerítései felé irányulnak, és arra vágyom, hogy ismét együtt lehessünk.

Csókolja és szereti Cătălin”

„A nagy U professzor! A csirkefogó! A csirkefogó!… Azt mondta, hogy hajlamos vagyok a fekélyre. Orvosi leckéket tartott rajtam a diákjaival! Nagy pofája volt, de fogalma sem volt, hogy mi történik velem. Azt mondta, hogy már-már kórosan érzékeny az idegzetem, és hogy mit fogok majd csinálni, miután elmúlik a fekélyem… A fontos az, hogy mit csinálok most. Azután — majd meglátom…”

„Fantasztikus … Fantasztikus … Morfium … Morfium … morfiumot kaptam, s hirtelen megszűntek a fájdalmaim… Micsoda? Fortalgesic? Nem morfium? Pedig azt hittem, mert hirtelen szűnt meg minden fájdalmam.”

„Itt mindenki azt mondja, hogy elbűvölő vagyok, de egyikük sem ismert, amikor még egészséges voltam!”

Az Utolsó osztozkodás

Köztünk folyik és senki más,

Csak kik holtan is lélegzünk

S haláltusa az életünk,

Akár egy csecsemő lelke,

Kinek fejét bögre verte,

Szeme pedig…

Genf, 75. április 29.

„Gyilkosok, gonosztevők! Minden orvos gyilkos! Miután hazatérek Bukarestbe, előveszem Vengence Corse késemet, megvárom a lépcsőn J. professzort, felmetszem a hasát, aztán a szemébe vágom: Most pedig varrd be magad!”

„Mici, minden lány azt hiszi rólam, hogy Casanova vagyok, a valóságban azonban mindig pechem volt a lányokkal, csupa kudarc.”

„DRÁGA NANYÓ!

Barátainknak, akiknél lakunk, kis kertes házuk van, amely most, a genfi tavaszban kivirágzott és remek látvány.

Láttán azonban mindig a maga udvarán nyíló mályvára terelődik a gondolatom, és a tyúkokra és magára, és várom a mihamarabbi viszontlátást!

Szeretettel csókolja!

Cătălin”

„Anyu, az én pleniţai álmaim valóságosak, ugye? Nem ábrándról van szó, lehetségesek, egyszerűek és teljesíthetőek. Valóságosak, nem kártyavárak, hanem elérhető dolgok…”

„Milyen jó vagy, anyu, milyen finom dolgokat hoztál… ni csak, cseresznyét is … az elsőket… és Asterixet is és finom kenyérkét is, és mindent… Gyere, csókoljalak meg!”

„Ha te lettél volna beteg, anyu, akkor én gondoztalak volna, biztos, hogy ápoltalak volna. Az iskolából kijövet első utam hozzád, a kórházba vezetett volna. Melletted lettem volna, és őrködtem volna fölötted. . Hoztam volna mindent, amire csak szükséged lett volna… felvidítottalak volna, nevettél volna, ha én lettem volna melletted, nem hagytam volna, hogy ráérj szomorkodni és szenvedni… Ezt nem tudom bizonyítani, ezek csak szavak … de ha te lettél volna beteg, mindig melletted lettem volna … De mégiscsak jobb, hogy nem vagy beteg.”

„Eltávolodtam a kollégáimtól. Sokat szenvedtem és magasan fölöttük állok … s mégis milyen rosszul esett, hogy elveszítem az évet, elveszítem a kollégáimat is… most ébredek tudatára, hogy milyen törpék voltak, s milyen kicsinyes dolgokkal törődtek. De ez attól van, hogy egészségesek. Én is olyan voltam, akkor…”

„Gyógyszereket sem akarok többé szedni. Minek, ha semmi hasznuk? Lemondok mindenről. Állandóan arra kényszerítenek, hogy olyasmit csináljak, amit nem akarok!”

„Anyu megnyugodott. Nem tudja, hogy ez a műtét sem old meg semmit, mert semmit sem lehet megoldani! Mindig valami újabb bukkan elő… nem úszom meg én olyan könnyen… lehet, hogy egyáltalán nem úszom meg.”

„DRÁGA NANYÓ!

Nehezen telnek a napok, s bár csodás országban vagyok, nem tudom elfelejteni Pleniţát, valamennyi kellemetlensége (bolhák) ellenére sem, mert annyira szeretem, hogy egyetlen gondolatomban, egyetlen mondatomban sem hagy el.

Csókolja Cătălin”

„Okvetlenül dongót akarok venni! Hogy Bukarestből Pleniţára, Pleniţáról pedig Craiovára motorozzak … Igen, igen, veszek egy dongót! Narancssárgát akarok… Mit szólsz hozzá, Mici, megvehetem a kis dongót? Van elég pénzünk hozzá?”

„Néhány dolgot csak, nem sokat, takarékosan… és csak a szükségeseket, nem butaságokat… néhány fafaragó kést, hogy dolgozhassam, ha majd Plenitán leszek. Menj, Mici, egy szaküzletbe és vásárolj fafaragó késeket, és nitrolakkot is, ugyancsak szaküzletből, hogy vonjam be a színes üvegablakot, amelyet a múlt őszön otthon festettem, huszonkét ablakszem… az erkélyünkön … Egy nap, amikor Prométheuszt festettem, megfájdult a gyomrom és azt hittem, hogy azért fáj, mert két órán át az asztal tetején dolgoztam, ott nyúltam végig, mert a legfelső ablakszemet festettem… de nem ez volt, hanem az átkozott betegségem, s azóta egyre fájt… Nitrolakkal vonom be, hogy rögzítsem a színeket… És kedvtelésből veszek néhány „mousse”-t, fürdőhabot, hogy Pleniţán bebújjak a fakádba, amit majd készíteni fogok, s benne fürödjek. Most, hogy megvettem a csizmát, lemondok a bakancsról.”

„Krisztus a kereszten sem szenvedett annyit, amennyit én szenvedtem. Ő egy napig volt keresztre feszítve, de én mióta kínlódom, mondd, mióta kínlódom? Alaposan túltettem Krisztuson.”

„Milyen silány az itteniek kosztja, fogalmuk sincs mi egy ízletes étel! Ha látnák ők, hogyan eszünk mi, Bukarestben … És a kenyér! Hát ez kenyér? Mindent elrontanak… joghurt gyümölccsel, szarságok … Semmi sem természetes, minden szintetikus. Úgy elrontja az ember szájízét, hogy már azt sem lehet tudni, hogy mi a jó.”

„Anyu, te ne tétlenkedj, fogj te is hozzá valami munkához! Nézd, van itt gyapjúd, láss hozzá és köss nekem egy pulóvert. Dolgozz, anyu, ne tétlenkedj!”

„Anyu, hozzáfogok ikonokat festeni! Itt van minden, amire csak szükségem van hozzá. Vásárolok festéket és ecsetet, műhelyem van… Naponta benézek a Tout pour le bureau-ba és vásárolok egy-egy ecsetet és festéket… így mindennap mozgok is egy kicsit.”

„Mit gondolsz, Mici, sikerülni fog?… Igen, igen … a zománc és a mozaik csillogása… a meleg tónusok vibrálnak, aranyfoglalatok, hogy az ikonok önálló életet éljenek … nem úgy, mint a falfestményeken, amelyek az építészet függvényei… igen, igen… naponta, naponta… veszek magamnak festéket és ecsetet és festeni fogok… naponta …”

„Nézd, Mici, a vívással kifejlesztett izmaimat! Nézd, mi lett az izmaimból… Csontvázzá aszalódtam. Hol vannak a vívásban edzett izmaim? Két órát is álltam en garde-ban, és meg sem éreztem… Nem szerettem a vívást, de vívtam, mert ti szekíroztatok. Én a kosárlabdázást szerettem… az ember mozog, tréfára is futja, amíg labdát kap… a vívásnál viszont, a vívásnál en garde-ba merevedik… És nem akartam versenysportot űzni, testi erőnlétem akartam csupán tartani. De ti, nem és nem! Versenysportot! Hogy külföldre járhass szétnézni! Nem érdekelnek a külhoni országok, mondogattam nektek… Hogy tinóként menjek és ökörként térjek vissza — Creangă szavaival élv… S most íme a vívásban megedzett izmaim …”

„Le akarom borotválni a hajamat. Nem vagyok képes elviselni a látványt, hogy hull a hajam. Hogy a kezemben egy-egy tincs marad, hogy kopasz részek keletkeznek, hogy a párnán lássam a hajamat. Inkább leborotválom, és semmiről sem veszek tudomást!”

„Sohasem leszek már olyan, amilyen Bukarestben, nyomban a gyomorműtét után voltam, de legalább érezzem magam úgy, mint itt, Genfben, amikor először hagytam el a kórházat. Ha úgy érzem magam, Stockholmba is elmegyek, Magdához, és mindenüvé. Mindenki mindenüvé hív, csak én érezzem jól magam, hogy örvendhessek az itteni csodáknak. Semmit sem láttam ebből a városból, csak a manzárdból a kórházba vezető utat — taxiból. Lehet, hogy vannak akik irigyelnek, hogy külföldön vagyok, hogy szerencsém volt, hogy annyi mindent láthattam, csakhogy azok nem tudják, hogy én semmit sem láttam, hogy én semminek sem tudok örvendeni.”

„Anyu, tarts az öledben, anyu! Roncs vagyok, anyu! Ringass és beszélj, beszélj, meséld el a pleniţai tervemet, mondd, hogyan lesz Pleniţán, mondd, mondd, ismételd meg azt, amit én mondtam, vagy találd te ki a folytatását. Beszélj a mezei munkáról, beszélj a cséplésről és az aratásról és a kukoricatörésről és hogyan jártatok a szőlőbe … mondd, mondd, ne hallgass el…”

„Éhes vagyok, Mici, éhes vagyok, de nem ízlik ennek az országnak a főztje. Ha majd Bukarestbe érek és Andrei fog főzni, mindazt enni fogok, amit szeretek. Mindazt főzzetek majd apuval, amit szerettem.”

„Hát engem senki sem kérdez? Miért megyünk, miért nem megyünk már? Majd aztán? Egyedül én döntök az én életem fölött! Csak én tudom, mikor kell hazatérnünk.”

„Milyen jó, anyu, hogy eszedbe jutott, hogy salátalevest hozzál! Milyen jó! Meleg és jó! Így készítette Andrei is Bukarestben… Jó, hogy eszedbe jutott. Ó, és palacsinta is! Köszönöm.”

A magnótekercs pedig sokat megbír, mert hosszú – és szédítően forog tovább, tovább…

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv - 1980-ból (6)

Cătălin Bursaci rajza

Van egy fejezet a Cătălin Bursaci könyvében (Amikor minden odalett), amelynek feljegyzései azt az időszakot fogják át, melynek során a kamaszkorú szerző Bukarestben, Genfben, majd ismét Bukarestben keresi a gyógyulásba való menekülést. A nem túl terjedelmes fejezet részben bepillantást enged azokra a vívódásokra, melyek a végzetes kór megállapítása körül úrrá lesznek a nagybetűs élet kapujában álló fiatalemberen. Genfi tartózkodásáról írja 1975 májusának elején: „Amikor először léptem be a kórházba, még hó volt, most pedig minden kivirágzott… Minden virágba borult.” Pár nap múlva hosszú levelet fogalmaz édesapjának, akit könyvében hol csak Andreiként emleget, s aki Bukarestben maradt. A beteg fiút csak édesanyja, Cristina Tacoi kísérte el Genfbe. A levelet bő részletességgel idézzük, mert belőle – némileg megszépítve – képet nyerhetünk arról, mi történt utolsó éveiben a súlyosan beteg fiúval s mivel kecsegtetik a külföldi orvosok.

„Genf, 1975. május 7.

DRÁGA APU!

Az utóbbi időben leszoktam az írásról, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a levelet tollba mondom; tehát a beszámoló hiteles.

Azt mondtad, hogy A-tól cettig meséljek el mindent, hogy te is részt vehess a mi itteni életünkben és tudd meg, hogyan érezzük mi magunkat. Az ábécé 21 betűje közül néhányat mégis át fogok ugrani, hogy egyszerűbbé tegyem a helyzet megértését.

Meglehetősen kellemes utazás után érkeztünk ide (ha leszámítjuk azt a kis affért a vonatjegyekkel, de az affér miatt nem is annyira mi voltunk hibásak) és egy csodálatos házra leltünk, pompás kert fekszik előtte, vadregényességében pompás, a ház fémsarkait az esőtől kikezdte a rozsda, kétemeletes, kicsiny szobákból áll, két vécéje van, remek festőműhely a padláson és egy másik remek fazekasműhely a pincéjében, s egy jövendő remek zenei stúdiója, basszus gitárral, teljes villamos szereléssel, sztereo berendezéssel, egy bizonyos Zobi hozta és a gépházban helyezte el, ott, ahol a kóceráj melegítéséhez gerjesztik a gőzt. S van egy kis nyári műhely is (egy barakk), ezt elrejti a gaz, s ez egyelőre teli van nagy Johnnie Walker dobozokkal.

Ebben a házban, ahol a nagyszerű Doru, az elragadó Denisa és a felelőtlen Mihnea várt ránk, a manzárdon szállásoltak be, fent, az egész épületet elárasztó növényzet fölött, innen igyekszünk mi, átutazói ennek a világnak, ahol minden oly hihetetlen, világosan tájékozódni és a megfelelő lépést megtenni.

Úgy tetszik, hogy minden egy csodálatos jövőbe nyílik, de … de tulajdonképpen itt kezdődik a mi történetünk. Az én történetem, mert nekem kezdett fájni az oldalam, fájni a hátgerincem, fájni a vesém, fájni a farcsontom (ebből neked is volt részed); tehát lassan sétálni kezdtem az ágy és a fotel, a fotel és a heverő, a heverő és ismét az ágy között, egy nyugdíjas lagymatag élete ez, gondold csak el.

Öt nap elteltével sikerült összejönnünk Maurice professzorral, akit meglepett sápadtságom és gyengeségem. Gyönyörű, de, meglehetősen drága klinikába utaltak be, valóságos paradicsom. Paradicsom addig a pillanatig, amíg az áruját kínáló kereskedő közismert mosolyával tudomásomra nem hozzák, hogy egy kis csapolást végeznek a májamon.

De, nyugtalanított az a kis nyirokdaganat is (amelyet már Bukarestben felfedeztem, s amelyet te és Costica, a próféta, semmiségnek véltetek, s amely időközben megnőtt), kérem, hogy ezt is vizsgálják meg. Azt válaszolták, hogy ezt egy kis csapolással könnyű megoldani.

Véletlenül náluk a vérszegénységet is egy kis csapolással vizsgálják, egy bizonyos csontban, amely nálam a keresztcsont.

Tehát a jövő mégsem volt teljesen világos, és három csapoláson kellett átesnem.

Az elsőt a májon végezték.

Egyik nap fogtak, és a legmesszebbmenő gondossággal, ágyastól egy szobába gördítettek, ott egy tűt szúrták a bordáim közé, egy hosszú tűt, amely a májamig ért, belefúródott a májba és kicsípett belőle egy darabocskát. Ezután hét órán át mozdulatlanul kellett feküdnöm, hogy elkerüljem a májvérzést.

Három csapolás volt, maradt kettő.

Másnap reggel, ugyanolyan gondosan, egy másik szobába vittek, ott hasra fektettek és egy közepes nagyságú (15 centiméteres) tű hatolt be a csontomba, a hátgerincem közelében, kicsípett belőle és a velőből egy kis darabot, s aztán visszatoltak gördülő ágyamon a szobámba.

Három volt, maradt egy.

Még aznap délután egy másik szobába vittek, hogy elvégezzék a csapolást a herezacskóm jelentéktelen duzzanatából. Elaltattak, szobámban, a négykerekű ágyban tértem magamhoz az altatásból, és 18 éves és 5 napos koromban, anélkül, hogy bárki is előre figyelmeztetett volna, EGYIK HERÉM NÉLKÜL ÉBREDTEM FEL! Tehát azon a testtájamon műtöttek meg.

Három csapolás volt, egy sem maradt.

A lépteimet irányító férfiasságomban én, én, Cătălin Bursaci, Cătălin Bursaci… kettesben folytatom a harcot, s átestem ezen az apró hiányon, én és önmagam, Cătălin Bursaci.

A könyörületes emberek azt mondták, hogy ne írjam meg neked. Én, a Rámenős Titi, a Sárkány Tache, a . . . nélküli Cătă, én írok, mert tudom, hogy te is, akárcsak én, szembe tudsz szegülni a múlandó hullámokkal.

A mindennapos vérvizsgálat mellett, mint közölték, egy kis báriumos röntgenfelvételt végeznek, a folyamat 30 percenkénti ellenőrzésére. De nem ez a lényeges. Az orvosok mosolyra nyíló ajka, édesded szava csivitelve közli, hogy egy aprócska LIMFOGRÁFIÁT is végeznek (ez a nyirokmirigyek röntgenfelvétele — hogy láthatóvá tegyék és 24 órán át nyomon követhessék); kerekes ágyammal egy másik szobába gördítettek, ahol rögzítették a lábamat és megkértek, hogy mindössze két órányi türelmem legyen a műtőasztalon, amíg az ismert helyen, ahol Krisztus lábaiba verték a szögeket, négy egymást követő injekciót fecskendeznek be és bemetszik — igaz, alig két centiméternyit, mindkét lábamat. . . Így elintézve, a Cătălin Bursaci segítségével magamra erőszakolt roppant nyugalommal vártam, hogy a befecskendezett kékes folyadék szívódjon lassan fel a nyirokereken és színezze meg azt az ártatlan mirigyet. Két óra múltán bevarrták a lábamat, majd kicsiny szertartás következett: 24 óránként egy bizonyos röntgenfelvétel, annak megállapítására, hogy miként viselkedik a folyadék.

Semmilyen különös diétát nem írtak elő. Ezután a limfográfia után azonban naponta három liter vizet kellett innom. De három litert a szűk gyomorba beleerőszakolni, képzelheted, milyen „könnyen” megy.

Ezt követően abban az örömben részesítettek, hogy megkezdtem azt a nevezetes kezelést: három kis vénás vérátömlesztést husszonnégy óránként, két órán át, hát amennyit én és jómagami elviseltem … ezen a kis szarakodáson is túlestem. A 3 vérátömlesztés után újabb két nap következett, ezeken napi 15 pasztillát nyeltem le. Hogy elkerüljük annak a lehetőségét, hogy vesekövem keletkezzék, vagy az orvosságok miatt veseműködésem leálljon, azt tanácsolták, hogy folytassam a kúrát a három liternyi vízzel.

És íme, visszatértem kis manzárdszobámba, és hallom, hogy apámat tévesen tájékoztatják, s elhatároztam, hogy írok neki, s hogy most a levél végén egy csekély kéréssel fordulok hozzá. Ne igyekezzen telefonon tanácsokat adni nekem, aki holmi kis vidéki nyugdíjasként, néhány egészségügyi bonyodalommal ágytól ágyig vonszolja magát, mert nem tudhatod, hogy mennyi erő rejlik még bennem, miután a májgyulladás miatt a kórházban 18 napon át semmit sem ettem — tehát hagyj, hogy megküzdjek egymagam, mint eddig is. És tudhatod, hogy egyelőre nem lehet szó „itt-tartózkodásom” minél maradéktalanabb kiaknázásáról.

A másik kérés, amivel a te és a Tacoi féltökű fia hozzád fordul, az az, hogy ne tégy fel megbízhatatlan távközlési eszközök — telefon, posta — útján indiszkrét kérdéseket … mert egyelőre, hála istennek, zöldágra vergődünk, és ne aggódj, ha pedig majd nem vergődünk zöldágra, magunk fogjuk kérni a segítségedet, addig viszont ne okozz nekünk is, magadnak is bonyodalmakat.

Remélem, hogy ezeket a sorokat idejében megkapod, és remélem, nem zavar a levélben előforduló néhány áthúzás, ezek a Fa- és a Féltökű ellentétes természetéből eredtek.

Bocsásd meg ezt a hangnemet, de remélem, hogy most végre rádöbbensz állapotomra, s megérted, hogyan hatottak telefonon elhangzott kéréseid.

Szeretettel csókollak és arra kérlek, hogy légy boldog és igyekezz minden múló percet értékelni, mert bármilyennek tűnnek, hasznosaknak vagy haszontalanoknak, felbecsülhetetlen értékűek — de teljesen bizonytalanok. Akkor, amikor már eltékozoltad őket, és nem értékelted, nem voltál képes értékelni őket, akkor következik be a kis vidéki nyugdíjas „nagy drámája”, a maga szövevényeivel …

Cătălin Bursaci”

A fejezetben található egy, A magnetofonszalag című alfejezet is, amely Cătălin magnóra mondott gondolatait és kommentárjait tartalmazza, a maguk nyersességében, ahogy azok megszülettek. A továbbiakban, bőven idézve belőlük, megpróbálom közel hozni az olvasóhoz a gyógyíthatatlan beteg belső vívódásait, tervei feladásának folyamatát, egyre fájdalmasabb búcsúját a földi világtól. (A magnós vallomásokban számos megjegyzésében édesanyjához fordul, akit hol Mamicinak, hol egyszerűen csak Micinek nevez.) Gyakran gondol Pleniţára is, anyai nagyanyjára, akit Nanyónak nevez, s akire szeretettel és sűrűn emlékezik. Megerősödik benne a szándék, hogy az országba való hazatérésük után Pleniţán telepedik meg, ott kezd új életet, próbálván megvalósítani beteljesületlen vágyait. A genfi tartózkodásra jellemző szélsőséges érzelmi hullámzás során felszínre kerülnek a családban elszenvedett gyermekkori traumák is, melyek a nehéz pillanatokban szembe fordítják szüleivel is. A következő részben a magnófelvételekből idézek majd.

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv - 1980-ból (5)

Cătălin Bursaci illusztrációja

Cătălin Bursaci-t a lehető legrosszabb életkorban érte végzetes tragédiája: kamaszodása ugyanis egybeesett a menthetetlen hanyatlással, az agonizálással. Könyvének oldalain szemmel látható az a szemléleti beszűkülés, amire a fizikai szenvedés és reménytelenség kényszerítik. A betegség első jelei még azzal kecsegtetik a családot, hogy egy gyógyítható kórral állnak szemben; ezért előbb csak aránytalanul megnyúlt testének viselkedése ejti kétségbe betegünket, majd ébredező érzelmi élete is élénken foglalkoztatja. Különösen szokatlanul hosszúra nőtt lábai zavarják – és nemcsak őt, a környezetét is. Mindegyre megbotlanak benne, ő pedig nem tudja, mihez kezdjen velük.

Egyik első kórházi élményének groteszk jeleneteit is híven megörökíti könyvében – ekkor még csak baloldali ércsomós heresérvvel diagnosztizálták. Jellemző az a jelenet, amint (Cristianként) elfoglalja helyét a kórteremben:

„Alsónadrágban maradva, Cristian feljebb húzta a kórházban kapott pizsamanadrágot — bőségét két személyre szabták, hossza pedig feleannyi volt… Kinyitotta az ajtót és megkérdezte a nővért, hogy magára veheti-e legalább a hazulról hozott pizsamanadrágot, mert ez nagyon rövid; a nővér töprengett, majd megengedte, hogy felvegye az otthoni pizsamanadrágot, azzal a feltétellel azonban, hogy a »viziten« a kórházit húzza magára.

Felvette az otthonit, hóna alá csapta a levetett ruhacsomót és kilépett a kis helyiségből. Kint a nővér várta, aki felvezette a második emeletre, a raktárba, ahol egy vas vállfára helyezte a ruháit és egy fehér zsákot húzott rájuk. Átadott Cristiannak egy kis fehér műanyaglapot, az ötös számmal, és visszakísérte az első emeletre, ahol megmutatta neki a 29. kórtermet, a 46. ágyat.”

Ez volt a belépője abba a világba, amelyből aztán, bárhogyan reménykedne, nincs többé szabadulása. A furcsa alakú kórteremben három veterán beteg fogadja, akik szokás szerint azonnal kérdezősködni kezdenek az új lakó betegsége felől; ő pedig hiába mondja el a kacifántos diagnózist, társai elkönyvelik, hogy vakbéloperációra utalták be ezt az óriási kamaszt, aki a valóságra kiéhezett ember mohóságával hallgatja idős betegtársai élettörténeteit.

„Cristian oldalra fordult és az éjjeli szekrényről felemelt egy kórházi könyvecskét néhány vérbajt ismertető esetről. Pár oldalt olvasott, amikor egy másik, sötétebb hajú, beesett arcú öregember lépett be a kórterembe; arca annyira be volt esve, hogy úgy tűnt, mintha a szeme alatt két gödör húzódna. Belépett a szobába, felemelte a kezét, pattintott az ujjával és dalolni kezdte:

—- Tavaszi szél fújdogál, A leányka kint hál.. .

A többiek nevetésre fakadtak.

— Megjött, Costica bátyó?

— Megjövék.

Felemelte a pizsamáját és megmutatta három hosszú műtét nyomát viselő mellét; ujját ráhelyezte az egyikre és rámutatott:

— Nézzétek, kilenc nap után ugyanúgy néz már ki, mint a többi, mégsem akarnak hazaengedni; azt mondják, hogy még maradnom, kell, hogy biztosak legyenek benne, hogy teljesen meggyógyul. Az ördög vinné el őket! Hát neked mi bajod? Mi fáj?

— Baloldali ércsomós heresérv! — válaszolta Cristian.

— Á — szólalt meg az öreg, letelepedve a fiú ágyára — a tököd! Én, fiam, amikor hét évvel ezelőtt a kórházban voltam, a nyelőcsövem miatt, halat ettem s egy szálka fennakadt a torkomon; én erőltettem a nyelést, míg el nem tört, de egy darabja a torkomba fúródott. Vadhús nőtt fölé, egyre csak nőtt, nőtt, míg el nem zárta a torkomat. Nálunk, a község kórházában azt mondta a doktor, hogy elburjánzott bennem a rák, s hogy három nap alatt elpatkolok, s hogy ne menjek Bukarestbe, mert ott találok meghalni, de én mégis eljöttem, fiam, s amikor megérkeztem, ezek rámszálltak az analízisekkel. És miután tizenhárom napig semmit sem ettem — csak vagy tizenöt olyan nagy glukóz fiolát nyomtak belém —, amikor mellém jött egy alacsony termetű orvos, három nővérrel a nyomában, és hozta az összes analíziseket és felvételeket, azt mondta, a lányok füle hallatára mondta — s az egyik közülük ilyen csicses volt, né — mesélte az öreg, miközben a kezével mutatta is —, a doktor azt, mondta: »Jó ember, a maga nyelőcsöve akkora, mint az én f … om.«

Nevetésre fakadtak mindannyian.”

A szerző, fiatalsága okán meghúzza magát, valósággal issza az idősebbek ízes, keresetlen szavait, s vele együtt az élettapasztalatnak vélt mesemondó kedvet. E pozitívnak elkönyvelt élmények dacára első kórházi éjszakáján egy szűkülő alagúttal álmodik, amelynek sehogyan sem képes a végére jutni.

Kamaszodásának évei természetes módon felvetik Cătălinben a másik nemhez vonzódásának kérdését. Bursaci furcsa könyvének tanúsága szerint az ébredező szexuális vágyak őt sem kerülik el. Szívesen udvarolna lányoknak, mint bárki más, de a szerelem mibenlétéről hangsúlyozottan filozofikusan elmélkedik, elképzelései pedig nem fedik a mindennapok gyakorlatát. Számára a szerelem nem örömszerzési élményt jelent elsősorban, hanem olyan személyi kapcsolatot, amiből erkölcsi erőt meríthet.

„Nem tudok egyedül küzdeni, szükségem van valakire, jobban mondva képes vagyok egymagam küzdeni, de szükségem van valakire, aki legalább a belső arcvonalon biztosítja számomra — a békességet. Ha megküzdök a külvilággal, a barátokkal, a tanárokkal, s valahogy a szüleimmel is, akkor legalább bensőmben ne küzdjek senkivel. De nekem a lelkemmel is meg kell küzdenem, mert nem elég meggyőznöm, hogy legyen erős és ne szeressen, de léteznek élettani szükségletek is, továbbá az a tény is bosszant, hogy szeretem az életet, dúskálni akarok benne, de a körülöttem élő emberek közt ez lehetetlen.

A legkomolyabban neki kell fognom az íráshoz, nem szabad elhanyagolnom a festészetet, de az egyetemi felkészítőről sem feledkezhetem meg.

Meg kell kísérelnem lemondani a lányokról. Ők nem képesek megérteni engem, én nem szeretni akarok, én társulni akarok egy lánnyal, aki ott nyújtson kellő segítséget, ahol én akarom, aki buzdítson, én pedig megküzdhessek mindenkivel. Ehhez azonban bátornak kell lennie, s nem szabad félnie senkitől a föld kerekén. Úgy kell szeretnie az életet, amilyen, tudnia kell élni, és bíznia kell bennem. Most már megértem Vasét, hogy miért keresgél állandóan és miért csak közvetve veti fel a kérdést minden lánynak; egy olyan lányra van szüksége, aki bízik benne, aki segíti, aki bátorítja, s aki szereti az életet mellette, ne béklyózza meg …”

Az események, amelyek Cătălin rövid életét jellemzik, nem kedveznek elképzeléseinek: a beteg kamasznak rá kell jönnie, hogy betegségében egyre inkább magára marad, bátorítani még az sem tudja, akihez pedig személyesen a legjobban ragaszkodik s aki, mint a könyvből később kiderül, végig kitart a betegágy mellett – az édesanyja.

Megrendítő az az elidegenedési folyamat, ami Cătălinban rövid lefolyású, halálos betegsége során lezajlik és ami egyik hétről a másikra, óhatatlanul a világ ellen hangolja őt. Az egyre kínzóbb fájdalom mind jobban behatárolja józan gondolkodását, önzővé, s egyúttal védtelenné teszi a világ könyörtelenségeivel szemben. A könyv második felében már azok a naplófeljegyzések sorakoznak, melyeket előbb egy genfi klinikán, majd onnan Bukarestbe visszatérve, betegsége végső stádiumában papírra vetett. Ritka olvasói élményt jelent megtapasztalni a kettősséget, amivel Cătălin Bursaci egyfelől búcsúzik az élettől, számba veszi soha be nem teljesülő szakmai álmait, irodalmi-művészeti terveit, mintegy megszabva, mi történjék halála után irodalmi hagyatékával; ugyanakkor elszakít magában minden érzelmi szálat, ami rövid életét a valósághoz, a világhoz, a családhoz kötötte. A nagybeteg, aki tudva tudja, hogy menthetetlen, tüntetően hátat fordít az életnek és szeretteinek.

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv - 1980-ból (4)

Cătălin Bursaci rajza

Cătălin mintakamasz olyan szempontból is, hogy rendkívüli módon ragaszkodik – kötődik – nagyszüleihez, pontosabban két nagyanyjához. Egyik nagyapja sem él már, de az oltyán és a kolozsvári magyar nagymama szívesen pátyolgatják bukaresti „kisunokájukat”, mindegyik a maga helyén és módján.

Cătălin pedig, amikor s ahányszor csak teheti, szívesen időzik mind Kolozsváron, mind Pleniţán. Előbbin valamennyire mozgalmas az élet, létezik mozi, számos cukrászda, szórakozóhely, az utóbbi inkább a bukolikus, rurális hangulatoknak kedvez. De Cătălintől ez sem idegen – egyként izgatja kolozsvári nagyanyja és magyar környezete, akárcsak az oltyán falu hagyományőrző világa. Nem véletlen, hogy mindkét helyszín belső összefüggéseit igyekszik megörökíteni egy-egy torzóban maradt önéletrajzi regénykísérletben.

Érdekes módon, vakációs tartózkodásai a nagymamáknál, nem mentesek a konfliktusoktól. Kolozsvári nagyanyja például nehezen viseli el a nagyra nőtt kamasz örökös indiánosdiját – az állandó rohangálást, csatakiáltásokkal fűszerezve. Ezen mindegyre összekapnak; egy ilyen nagymamai neheztelés körülményeit le is írja, a lélektani ábrázolás finom eszközeivel. Minden onnan ered, hogy a kolozsvári tartózkodás, különösen vasárnap, olykor halálosan unalmas tud lenni.

„Mennyire vártam a vasárnapot, most íme, itt van, és mégsem tudom, mit csináljak, hogy minél jobban kihasználjam.”

Az egyetlen hely, ahol az emberek arckifejezése oldottabb, az a mozi, mert mindenki tudja, hogy szórakozásra fordítja két és fél óráját.

Cristian a konyhaajtó elé állította a botot és belépett:

— Nagymama, adj egy szalagot és egy tollat!

— „Kérlek, adj!” Minek az neked?

— Majd meglátod…

— Tessék!

Egy szalagot és egy tarka kakastollat nyújtott át neki. Cristian elvette és kirohant az ajtón.

-— Köszönöm! — kiáltotta utána a nagymama.

(…)

Cristian felkötötte a szalagot a fejére, a tollat a szalag és a haja közé tűzve, fogta a dárdát és egy rakás követ, és indián csatakiáltással rohangálni kezdett az udvaron; a szigorúan elrendezett virágágyások fölött kezdett ugrálni, letaposta azokat, majd támadást indított egy bódé pléhteteje ellen, s az csattogni kezdett a reádobált kövektől.

Nagymama rémülten jött ki.

— Megkergültél? Mit döntöttél le? Mi lelt, hogy így ordibálsz? A dzsungelben érzed magad? Vadállat vagy? Mi van itt? Bolondokháza?

Ugyanabban a pillanatban lépett ki az utcai lakásból Anna néni, nagymama húga is, aki folytatta:

— Mi az, Pleniţán érzed magad? Itt egy civilizált városban vagyunk! Idős emberek vagyunk, szívbajosak, már azt hittük, hogy ránk dőlt a ház. Elállt a szívverésem. Ha nem tetszik, térj vissza Bukarestbe, rombold le ott a blokkházat, ne bennünket gyilkolássz!

Mind nagymama, mind Anna néni egyszerre rikácsolt, s olyan hévvel, hogy behunyták a szemüket, kinyújtották a nyakukat, és egyre csak kiabáltak… a nyakukon úgy kidagadtak az erek, hogy egy szoba falán húzódó vízvezeték-csövekhez hasonlítottak.

(…)

Amióta Kolozsvárra érkezett, sorban tiltották el összes kedvenc játékaitól, pedig azt szokás mondani, hogy a nagymamák jók és szeretik az unokáikat. Tulajdonképpen Cristiant is szerette a nagyanyja, de úgy vélte, hogy korához képest túlságosan rakoncátlan, és ráadásul játékai mindig nagy zajjal járnak.

— Egy magad korabeli tizenegy éves kisfiúnak olvasnia kell, sétálnia, a tanulásról beszélgetnie barátaival — hangoztatta a nagymama.

[Cristian] Minden este és minden szabad pillanatában, sétálás közben, vagy amikor sorban állt az üzletekben, egy boldog, hegyvidéki gyermek meséjét szőtte.

„Ha hiányzik valamim, mesévé szövöm.” Tulajdonképpen a hegyekre, az erdőkre vágyott…

A nagymama tartotta a haragot. A felhajtás s a zűr nem szűnt meg az indulás napjáig, bár Cristian mindig más játékot játszott. Ennek ellenére a nagymama sajnálta, hogy elmegy.

— Kérlek, nagymama, bocsáss meg! — szólt ki Cristian a vonat ablakából, sírásra készen.

— Rossz kisfiú voltál — mondta a nagymama, haragot erőltetve magára.

A vonat megmozdult; Cristian sírva fakadt — nem bocsátott meg neki. De aztán nagymama elindult a mozgó vonat mellett, hogy kijelenthesse:

— Nem voltál rossz, Cristian! Megbocsátottam! Karácsonyra várlak!

Apró fehér keze, az ég sötétjén imbolyogva távolodott, mígnem egy csillagnak tetszett, majd eltűnt.”

Kevéssel a halála előtt, betegágyán vezetett naplófeljegyzéseiben, mintegy az élettől búcsúzva, a rákban szenvedő Cătălin így emlékezik kolozsvári nagyanyjára: „A legnagyobb ajándék, amit Lujza nagymamától kaptam, az volt, hogy megtanított magyarul.”

Rövid életében a tehetséggel megáldott kamasz úgy szívta magába a különböző, sokszor egymásnak ellentmondó valóságelemeket és az élet kínálta metaforákat, mintha csak erre teremtették volna. A fenti nagymama-unoka konfliktusban gyakorlatilag megtestesül minden, ami egy kamasz lelkében felkorbácsolja az ellentmondásokat.

Bezzeg, amikor édesanyjával annak szülőfalujába autóztak, más csínyek, más ingerek hevítették Cătălint.

„A kocsi egy nagy ház előtt, porfelhőben fékezett le; az elülső kiskertben a nyugágyon szunnyadt az öregasszony.

A fiú tülkölt egyet és teljes hosszában kiugrott a kocsi ajtaján, és belépett az udvarra. Az öregasszony nehezen tápászkodott fel a mély nyugágyból. A fiú megállt a vele szemben álló csöpp emberke előtt, s amennyire csak bírta, lehajolt.

— Kezét csókolom!

— Jaj, jaj! Hogy vagy, Cătălin, de megnőttél! Istenem, nem jó ekkorára nőni!

A fiú azonban nem hallgatta, átment a másik udvarba, az utcára nyíló nagykapuhoz, hogy kinyissa. Megragadta a kapuszárnyakat támasztó tőkét, messzire hajította, megemelte és kinyitotta mind a két kapuszárnyat; megvárta, amíg a kocsi behúz, aztán fordítva végezte el az előbbi műveleteket.

Amikor befejezte, megragadott egy követ és az öregasszony bosszúságára, az első szeme elé kerülő tyúk felé dobta, majd körbejárta az udvart, lássa, mi újság az öreg kertben, aztán a felső szobákat szemlélte meg és vidáman ment le az udvarra.

Az anyja az öregasszonnyal beszélt, úgyhogy ő Iuliához ment, és vidáman megcsókolta; ismét falun, ismét gyermekek voltak, ismét kedvükre játszhattak, elfelejthették a korukat, ugyanúgy fognak játszani, mint tavaly, és mint régebb, indiánosdit, vagy kavicsot keresnek a homokban, bújócskáznak lefekvés előtt, pizsamában, vagy házikót építenek az udvaron, a szálfákból. Ráijesztenek a tyúkokra, és ismét kővel dobálják meg a háztető cserepeit, ugyanazok lesznek, akik mindig is voltak.

— Gyerünk játszani, Cátálin!

— Gyere! Csak előbb öltözzem át.

Az anyjához szaladt, aki az öregasszonnyal beszélgetve lassan lépkedett le az alagsorba.

— Anyu, melyik bőröndben van a foltozott nadrágom?

— Hó, legyen egy kis türelmed, már megint első nap magadra akarod haragítani Nanyót?!

— Nyögd már ki! Hol van az a foltozott? -— A barna bőröndben. ,

A fiú szedte a lábát; kinyitotta a kocsi csomagtartóját és egy barna bőröndből kivett egy régi farmernadrágot. Több volt rajta a folt, mint a szövet. Levetette rövidnadrágját, felhúzta a másikat, majd lecsapta a csomagtartó fedelét és rohant a fészerbe.

Iuliana úgy szaladt utána, mint tíz-, kilenc-, nyolc- . . . ötéves korában . . .

Ott, egy ketrec alól kihúzott egy régi, évekkel ezelőtti dárdát, és átadta a lánynak; ő egy másikat vett magához és elsietett. Néhány tyúktól levedlett tollat szedett össze az udvaron, betűzte kócos fekete hajába, és ordibálva kezdett rohangálni az udvaron — indián lett.

Akadályokon ugrált át, megrémítette a tyúkokat, amelyek odarejtőzködtek, ahova tavaly vagy az előző években, amikor Cátálin ott járt —, majd támadást indított a hasas pléhhordó ellen, amelybe a tetőről lefolyó víz gyűlt össze, a hordó nyikorgóit, mint a viharos tenger, elnyúlt dübörgése mennydörgésnél is erősebben visszhangzóit, a tetőcserepek ropogtak, az öregek füle zúgott, szívük a gyomrukba ereszkedett, szemük kimeredt, mint az asztalra dobott kockák.

A szomszédok tudták: megérkezett Cătălin!

Játékuk — akárcsak máskor — most sem ért véget, s mint mindig, most is az öregek parancsoltak rájuk, hogy elég legyen.

— Cătă, menj kenyérért a faluba, mert nincs mit vacsoráznunk, Nanyó ugyanis azt hitte, hogy holnap érkezünk, ahogyan írtuk; menj, no, ne komiszkodj, kérlek! Iulia is veled megy! Hallod?

A fiú hirtelen előbújt rejtekhelyéről.

— Hogy én menjek kenyérért? Nem érted, hogy nem bírom elviselni, hogy kimenjek a faluba, mert az emberek úgy bámulnak, mint a túlvilági csodát! Nem érted, hogy nem tudom elviselni, amikor látom, hogy az emberek csoportokba verődnek és engem bámulva susognak? Hiába akarod azt mondani, hogy aki színész akar lenni, annak túl kell tennie magát ezen; megértem, hogy olyan emberek tekintete szegződik rám, akik tudják, hogy tőlem függ bizonyos dolgok megértése, de nem tudom túltenni magam azoknak az embereknek a pillantásán, akik csak a bajszuk

alatt somolyognak, mert, egyiküknek sincs mersze a szemembe kacagni!

— Menj, na, Cătălin, Iulia is elkísér. Azt mondtad, hogy alig várod, hogy együtt légy vele. Gyorsan mentek és gyorsan térültök, egy fél óra alatt meg is járjátok!

— Nem! És megmondtam már, hogy miért nem, és tudhatod az előző évekből is, hogy ki nem teszem a lábam az udvarról, amíg itt vagyunk!

— Gyere, na, Cătălinkám, szegény Nanyó azt hitte, hogy holnap érkezünk és senkit sem küldött kenyeret venni! Nézd csak, ő is erre kér . . .

A fiú a földre dobta valamennyi fegyverét, lerázta magáról a tollakat, rákiáltott az unokahúgára, hogy jöjjön be a házba és átkozódva felrohant a lépcsőfokon. A szobában levetette a tarkára-virágosra foltozott nadrágot, és másikat, szűkderekút, fehér-vörös csíkosat rántott magára, s közvetlenül a bőrére vastag, színes, testhezálló, nagyon bő-ujjú, kínai mintájú gyapotinget vett fel, és a hátulsó ajtón akart kilépni, hogy még egyszer szólítsa az unokahúgát; ide elfelejtette lehajtani a fejét, hogy kiférjen az ajtón, s homlokát beleverte a szemöldökfába. Koppanás hallatszott, s a fa és a fal közötti mész megrepedezett és fehér por hullott alá.

A fiú mindkét kezével a fejéhez kapott, és egész hosszában elvágódott. Érezte, hogyan bizsereg a bőre, hogyan szivárog ujjai között a vér; amikor csitult a fájdalom, felállt és megnézte magát a tükörben. Bal szeme fölött, a bretonja alatt négy centis rés tátongott, kilátszott alóla a fehér csont; a sebből a szemöldöke, a szeme fölött kibuggyant a vér, s leszivárgott az álláig, onnan pedig a szoba szőnyegére csöpögött.

A fiú elmosolyodott — sohasem volt ilyen véres…”

Ez ám a kaland, méghozzá a javából!

(Folytatjuk)

Első könyv – utolsó könyv – 1980-ból (3)

Cătălin Bursaci, ha hinni lehet neki, mint a valósághoz erősen kötődő szerzőnek, kimondottan jól nevelt gyerek. Szófogadó, ded nem nyel le szó nélkül minden békát. Ez derül ki szüleihez írt leveleiből, naplósoraiból, verseiből, egyéb irodalmi próbálkozásaiból.

Míg a könyv első fejezeteiben inkább a levelezése nyomán hátramaradt írások dominálnak, a posztumusz kötet hátsó részében – az utolsó évek termésében – a prózai torzók kerülnek túlsúlyba.

Nyilvánvaló, hogy a szülők közül a kedvenc az édesanya. Hozzá kötődik, ragaszkodik lényének minden szálával a kamaszfiú, de ugyancsak az anya az, akitől jobban tart. Még olyan banális eseménnyel kapocsolatban is, mint egy szekunda.

„69. XII. 15.

Ma négyest kaptam kézimunkából. Nem mondtam meg anyunak és félek. De hát én az egész évharmadban egy átkozott dobozfedelen dolgoztam, 200 lyukat fúrtam rá, még csak néhány hiányzott és befejeztem volna, mégis négyest kaptam arra az egész évharmadban készített dobozra, és egy vacak és nyavalyás fűrésszel dolgoztam. Pedig mondtam apunak, hogy vegyen másikat, mert azzal nem tudok dolgozni… mire ő:

— Mi baja, hadd lám? … Egy szót se, öcsi! A fűrész jó … jobb nem is lehet, mit akarsz? Hülyeségekre akarod kidobni a pénzt…

Így kaptam négyest.”

Az apa „anyagiassága” más esetekben is kiütközik: nem kényezteti el a fiát drága ajándékokkal. Legtöbbször megteszi egy érdekesebb naptárlap vagy egy rágógumi. A gyermeki levelekben a megszólítás rendszerint „Drága Anyu és Apu!” Olykor csak az anyát szólítja meg, ilyenkor magába szállva kér bocsánatot:

„Kolozsvár, 1971. XII. 26.

DRÁGA ANYU!

Szerencsésen megérkeztem Kolozsvárra. Itt nagyon jól érzem magam. A Ciresarii könyvet majdnem kiolvastam, néhány „sorom” van már csak belőle. Mit olvassak még?

A matematika úgy ahogy megy, de a dolgozatokkal nem boldogulok. Át kell másolnom őket, mert a piszkozatfüzetből semmit sem értek. Na jó, kiigazodok én.

Cipőt vásároltam… csodaszép, 210 lej. Moziba nem mentem, mert nem valami jók a filmek. Különben: nagymama jól van, Gabi szintén, Julika, nem is tudom, azt hiszem, jól.

Hó itt sincs. Majdnem egész nap a Ciresarii-val a kezemben ücsörögtem, együltömben olvastam végig. Találok még valamilyen nagyon jó könyvet olvasni.

Különben

Boldog Újévet, kellemes karácsonyi ünnepeket, egészséget és sok szerencsét.. .

Cătălin

Ui. Drága apukám, mindazt, amit anyunak írtam, neked is szól, bár a megszólításban nem írtam, hogy „Drága anyu és apu”.

Itt tehát csak annyit, hogy

Boldog Újévet,

kellemes ünnepeket,

sok szerencsét és egészséget

Cătălin”

A kamaszfiú jólneveltsége odáig megy el, hogy bölcs belenyugvással követi a szülei közt fel-fellángoló, szüntelen perpatvart – szerelmi kapcsolatuk tartósságának könyvelve el civódásaikat. Erről önéletrajzi regénytöredékében, hol Cristianként szerepelteti magát, a következő módon vall:

„Milyen jóságos szülei vannak; szerelmükben naphosszat veszekedtek, s állandó ürügyet találtak arra, hogy szemükbe mondják egymásnak, hogy nem szeretik, sőt gyűlölik egymást.

Egy ember érzelmei U alakban helyezkednek el — az egyik szár végén a szerelem, a másik végén a gyűlölet van; a szerelemtől a gyűlöletig és vissza mindössze egy lépés.

Nagyon szerették egymást, ez akkor is látszott, amikor veszekedtek. Ő, Cristian állandóan odafigyelt perlekedéseikre, megjegyzett magának minden szóváltást, vagy naplójába vezette be —- és szülei hallatlanul szórakoztak, amikor néhány nap elteltével felolvasta nekik is.

Cristiannak tetszett a megfigyelő szerepe, nemcsak otthon, hanem mindenütt mindent megfigyelt, és boldog volt, hogy felismeri az emberek szeretetét, kétszínűségét, rosszaságát, gyűlöletét, könyörületességét, ártatlanságát, jóságát, hazugságát, mindig boldoggá tette ez a képessége.”

Jellemző a fiatal szerző esztétikai meggyőződésére, hogy mindenek előtt a valósághű ábrázolást helyezi előtérbe, annak ad nagyobb hitelt. Így nem tévedünk, ha memoárregényében a saját magáról mintázott főhős és környezete problémáit tulajdonképpen egyfajta tükörbe nézésnek fogjuk fel.

Egyik szünidei, kolozsvári tartózkodása után a hazatérő Cristiant (Catalint) édesapja várja a bukaresti állomáson. Utazás közben a kamaszfiú elképzelte, hogy biztosan az apja jön majd érte, s minden úgy történt, ahogy korábbi tapasztalatai sugallták.

„Beültek a kocsiba.

— Mit csinál anyu?

— Alszik!

Az apja egyáltalán nem tudta megérteni anyjának ezt a reggeli heverészését, mert ő, bármikor, még ha késő éjjel, akár hajnalban is feküdt le, reggel mindig korán kelt, és munkához látott.

— És engem küldött eléd, bár nekem tizenegykor Ploiesti-re kell mennem, és én is későn feküdtem le!

Majd mindennap Ploiesti-re utazott, ott volt színész és ingázott.

— Nos, hogy telt anyunál, Kolozsváron?

— Jól, apu!

— Szófogadó voltál?

— I-igen! Azt mondta, hogy karácsonyra vár.

(…)

Amikor felértek, bementek a lakásba. Tisztaság és sötét volt; az ágyban az anyja, szokása szerint párnával a fején, aludt. Cristian lefeküdt a kiságyba.

— Alszom még egy kicsit, apu! — súgta Cristian.

— Persze, még csak nyolc óra. Visszafekszem én is.

Bár nem aludt el, Cristian mozdulatlanul feküdt az ágyában — amire csak ritka esetekben volt képes —, amíg az apja fel nem kelt, hogy induljon Ploiesti-re. Az apja lábujjhegyen kiment mosakodni, majd öltözködni kezdett; az ócska parkett azonban egy macska léptei alatt is csikorgott.

— H-mm! H-mm! — hallatszott az anyja hangja. — Andrei, miért komiszkodsz! Miért akarsz felkölteni? Lám, kiverted az álmot a szememből? Elvégre tudod, hogy mikor feküdtem le! Háromkor, és csak fél ötkor aludtam el…

Bár Andrei behúzódott a kis szobába, az anyja folytatta:

— Látod, Cristinel, hogy viselkedik velem? Így költ fel minden reggel!

Az apja ismét keresztülment a szobán, a fal mellett lépkedett, abban a reményben, hogy ott nem csikorog a parkett; ám hiába.

— Andrei, drágám, nem látod, hogy végképp elűzted az álmomat?! Szántszándékkal teszed, fel akarsz költeni!

A lábujjhegyen settenkedés miatt mindennap rohannia kellett az állomásig, hogy elérje a vonatot. Mértéktelenül feldühödve rendesen kezdett járni a szobában, és kijelentette:

— Most már sohanapján alszol vissza, mert olyan trappolást rendezek, hogy beleőrülsz!

Az anyja, feltámaszkodva az ágy végében, hol őt, hol Cristiant rézte, mintha ezt akarta volna mondani:

— „És még ő haragszik!”

Tekintete láttán Andrei, megkopogtatva a fejét, kijelentette:

— Anyukám, bediliztél! — és kilépett az ajtón, majd visszafordult:

— Kezedet csókolom!”

Apa és fia – lám csak! – szinte-szinte hogy egy húron pendülnek. Ámde az apa a házassággal élettársat választott magának, a fia akarva-akaratlanul ajándékba kapta az anyját. Kapcsolataik különbözőségei ebből adódnak. De az asszony meg van győződve róla, hogy férjét és fiát ugyanabból az agyagból gyúrták. Egy iskolakezdési ünnepélyről hazaérkezve „anyuból peregtek a kérdések: — Hogy volt? Szófogadó voltál? Milyenek az osztálytársaid? Magasabb valamelyik náladnál? Megtetszett valamelyik lány? Milyen a tanárnő? stb. stb.

Cristian, bár lehet, hogy beszédes természetű volt, kiskorában megtanulta, hogy türtőztesse magát és keveset beszéljen. Úgyhogy az anyja nagyon elégedetlen volt vele, mert otthon semmit sem mondott.

— Istenem, kihez hasonlíthatsz, elvégre én nagyon beszédes természetű vagyok. Egyáltalán nem tudok beszélgetni veled, te semmit sem mondasz. Te, meg az apád … amikor megérkezik, egy szót sem mond arról, hogy mi történt Ploiesti-en. Harapófogóval húzom ki belőle a szavakat. Micsoda rettenetes egy család!”

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv – 1980-ból (2)

Cătălin Bursacinak muszáj gyorsan élnie. Gyermekkorában ő még nem tudja, hogy életútját valahol igen-igen rövidre méretezték, azt viszont belenyugvással kell tapasztalnia, hogy testiekben inkább Gulliverre ütött, semmint a liliputiakra.

Egy önéletrajzi torzójában így vall rendhagyó testméreteiről:

„Tizenöt és fél éves vagyok, azt mondják, hogy az ember húsz-huszonöt éves koráig nő; remélem, addig még nőni fogok. Tehát négy év alatt évenként két-két centimétert, így 1,86 plusz 8=1,94 magas leszek. Milyen remek lenne.

Így tehát elérhetem ezt a testmagasságot, de szüleim aggódnak, azt mondják, hogy ez nem jó. Mit tudják ők.

De tulajdonképp nem is 1,86, hanem 1,89 vagyok — az iskola mérőléce szerint. Tehát 1,89 plusz 8=1,97; — 3 centiméter híján 2 méter.

Addig nyaggatják az embert, míg szét nem reped az agya, s aztán nézik, hogy nem csordul-e ki valami belőle.

„Ez a finom alvás, ami úgy leterít, mint a halál” — mondja anyu.”

Nem liliputi méret… 17 évesen

Anyjához kimondhatatlanul ragaszkodik. Ennek dacára képes józanul felmérni az asszony viselkedését, s olyannyira elfogulatlan vele szemben, hogy édesanyja bizalommal fogja be a még gyermek Cătălint, hogy kijavítsa a verseit. E furcsa viszonyból a fiú irodalmi érdeklődése és pallérozottsága profitál: jó érzékkel tud anyja házi kritikusa lenni, naplófeljegyzései közt nem egy bíráló megjegyzést találunk a színésznő-költő verseléséről.

„Tegnap segítettem anyut a verseknél. Nagyon megdicsért, és azt mondta, hogy nagyon okos vagyok. A bosszú, amiért kijelentette, hogy okos vagyok az volt, hogy adott még néhány verset. Elolvasom őket, és a szélükre feljegyzem a véleményemet.

Láttad, anyu, hogy a falusi fészkekben hagynak egy-egy tojást; kotlóstojás ugyan, de nagyon nagy szerepe van, mert a tyúk, amikor megpillantja, odatelepszik és friss, jó tojásokat tojik. Ugyanez a helyzet ezzel a verssel is, nem közölhető, de buzdításként a fiókodban hagyhatod. Nem szabad fészekalj tojását vers rangjára emelni!

Nem beszélhetsz, nem írhatsz csak arról, ami vagy, amit magadban hordasz … Az enyhén dércsípett hagyma szagának elvész a csípőssége, nem könnyezik tőle a szemed. Ezt is megőrizheted, táplálékként; nem fészekalji tojás, más kategória: táplálékul szolgál — hogy ne érezd magad vigasztalannak, hiszen úgyis szereted a „vigasztalan” szót, nemde?

Anyu, látod, hogy nélkülem nem boldogulsz? Nekem kell beleavatkoznom, kijavítanom a verseidet. Mit számít ez, hát nem belőled vétettem, nem melletted fogok élni, s nem melletted fogok állni mindenkor?!…Írjál, hogy ne enyésszenek el azok a helyek, amelyeket szerettél. Ne enyésszenek el azok, akiket szerettél. Semmi jelentősége sincs annak, hogy mit mondanak mások. Te csak írj!

Egy fa, túlon-túl sok hernyóval — ahogy Alecsandri mondja … Fércmunkák és egy újabb kísérlet. Én nem tudom sem a jók, sem a rosszak közé sorolni… Egy ideje ezek a „versek” már nem hatnak rám. Nem hatnak rám semmiféleképpen. Magatehetetlen emberek irományai. Légy igazi „Muheres”. Ti, akik szülni tudtok! … Nem szeretem ezeket a verseket: „kövön kongó léptek” — „réten elterpeszkedő lélek” — „képmások az aszfalton”…. S ha látod, hogy nem megy, elzengsz egy népiest — hogy megtisztulj …

Ne kérdezd, hogy mi járt az eszemben, amikor ezeket a változtatásokat csináltam … Nem járt semmi. Olyan társadalomban élünk, ahol mindent gép csinál… Lehet, hogy rövidnek találod … Igen, nagyon rövid. Én sajátos-stílust kölcsönzök nekik. Nem tudom, hogy van-e logikájuk, összevissza kavarognak!

Micsoda csorda-ihlet! Ez nem vers, ez comics! Elegem, van az „ősi sírhalmokból”, meguntam őket… És az indulatszavakból! Én nem szeretem az indulatszavakat. A versnek, napjainkban igére van szüksége. Ezekből hiányzik az ige, túlságosan sok bennük a melléknév. Csak a hazafias versekben van ige, de az is elcsépelt…”

Úgy tűnhet a fentiekből, jócskán a Cătălin fejébe szállt a dicsőség: azt képzeli, mintha a kritikus alkotná a művet, nem pedig az író.

De mi sem áll távolabb tőle, mint a beképzeltség. Tipikus kamaszos igazságérzete fejeződik ki éles pengéjű kritikus hangjában. Hamarosan saját ügyeit illetően is szembe száll a szülői tekintéllyel:

„Drága Anyu, el akarok mondani egy dolgot, és mivel, ha élő szóban szeretném elmondani, megtiltanád, hát megírom.

Ezt mondtad — idézlek —: „Te, légy szorgalmas az iskolában, tanulj jól, fejezzed sikeresen be, mi pedig megengedjük, hogy itthon azt csinálj, amit akarsz, akár a fejed tetejére is állhatsz, ha azt akarod! Közeledik a vakáció és azt csinálhatod, amit akarsz!” „Becsület szavadra?” — „Becsület szavamra!” — válaszoltad.

Íme hogyan állod a szavadat:

— megszidsz, ha elkések!

— megszidsz, ha rendetlen vagyok!

— megszidsz, hogy nem eszem!

— megszidsz, hogy más nadrágot veszek fel, nem azt, amit ti mondtok!

— megszidsz egy tekintet miatt!

— megszidsz egy mozdulat miatt!

— megszidsz a hangnemem miatt!

Hát akkor én miért tartsam be adott szavamat? Közeledik a vakáció, de ugyanolyan vacak a programom. Úgy-hogy…”

És ekkor még csak 1972-őt írunk. Két év múlva, ugyancsak anyjának címzett naplófeljegyzésében olvashatjuk, nem túl fényes (jó közepes) iskolai eredményeivel kapcsolatban:

„1974. III. 15.

Én,… amikor fogadkozásokról volt szó… jobban mondva én nem igen fogadkoztam, ha a tanulásról volt szó; amikor ti azt mondtátok: „Ebben az évharmadban így meg úgy kell csinálnod” — én rendszerint azt válaszoltam: „Igen! Igen!” — de soha nem ígértem semmit. Meg voltam győződve … jobban mondva nem voltam meggyőződve arról, hogy úgy is csinálom, ahogyan ti mondjátok. És általában nem szokásom, hogy minden apróságért a szavamat adjam.

Nem szándékom ezzel mentegetőzni, vagy kisebbíteni a hibámat, csupán súlyt, kellő fontosságot vagy jelentőséget akarok adni annak a ténynek, hogy ezután a bevezetés után, ígérni szeretnék valamit; nagyon nehezemre esik, az ígéret komoly dolog, jól meg kell fontolni, mielőtt rászánja magát az ember, bármilyen jelentéktelen is lenne az. Általa elkötelezi magát az ember, és veszít valamit az önállóságából, megterheli lelkiismeretét. Tehát erre az ígéretre rég gondolok, nem ma, hanem régebb jutott eszembe, de nem éreztem magam képesnek arra, hogy megtegyem.

Megteszem! Most már megteszem!

Ugyanilyen nehéz szavakba foglalni is… ígérem, hogy … hogy jó magaviseletem lesz otthon és főleg az iskolában… hogy… nehéz egy bizonyos osztályzatot mondani — de az ígéret nem egyik napról a másikra, hanem az ezutáni két évre szól — tehát nyolcas körüli osztályzatot fogalmazhatok meg… tehát ígérem, hogy a lehetséges időn belül nyolcas általánosom és nyolcas jegyeim lesznek…

Végül is, ezt akartam közölni ezen a fehér papírlapon.”

Ígéretének épp azt a részét nem sikerült betartania, ami a legfontosabb lett volna: az „ezutáni két évet”. Cătălinnak vészesen fogytán az ideje. De ennek ő akkor még nincs tudatában. Viszont sejt valamit…

(Folytatjuk)

Első könyv, utolsó könyv – 1980-ból (1)

(Olvasónapló)

Néhány hét szellemi "vegetálás" után megjött a kedvem újra valamit produkálni a műhelyben, az utóbbi években megszokott műfajban. Úgy látom, ezzel fogom zárni majd pályafutásomat is...
*

A maga idejében – mintegy négy évtizeddel ezelőtt – nagy hullámokat vetett megjelenése. Fehérvérűségben elhunyt, 18 esztendős, reménydús alig-fiatalember összegyűjtött kéziratai jelentek meg egyetlen kötetbe szerkesztve, posztumusz kiadásban, előbb román, majd magyar, lengyel és német nyelvű kiadásban. A mű megjelenését némileg megkönnyítette az a tény, hogy a tragikus sorsú szerző szülei ismert és megbecsült értelmiségiek voltak – apja Andrei Bursaci szerb-magyar, kolozsvári származású színész, anyja Cristina Tacoi olténiai származású színésznő és egyben termékeny költőnő –, a kibontakozása előtt elpusztult tehetség emlékének felkarolója pedig az a nagylelkű, elefánttermetű, jóságos prózaíró, aki évtizedeken át hozzáértően igazgatta a romániai gyermekkiadót (Editura Ion Creangă): Mircea Sântimbreanu.

Cătălin Bursaci élete (figyelem, számmisztikusok!) 1957 és 1975 közé szorult. Kifutópályának, életútnak rövid, egy kamaszlélek ellentmondásos kibontakozásához talán elég. Csakhogy az általa megélt kamaszkor csak látszatra hasonlatos a kortársaiéhoz, és kizárólag csakis arra az időre érvényes, amikor Cătălin még nincsen tudatában annak, hogy milyen fenyegetettség tör az életére. Szárnyaló irodalmi, művészi tervei vannak,s ezeknek megfelelően képezi is magát: kora gyermekkorától kacérkodik az irodalommal, később a filmművészet lehetőségei nyűgözik le. Verset ír, majd tengerészekről szóló regénybe kezd (nyilvánvalóan Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal c. regényének hatására, amelyet nagy áhítattal és gőzerővel olvas), s közben éli kora gyermekeinek életét. Gyermekkoráról, gondolatairól, problémáiról, csalódásairól kezdetleges naplófeljegyzéseiben és szüleinek írt leveleiben vall – gyanútlanul, kendőzetlenül, őszinte ragaszkodással. Más-más módon kötődik az apához, aki sokat utazik (turnék, filmezések) és a költői lelkű, nem kevésbé elfoglalt, de a fiát kitartó figyelemmel követő édesanyához. Ugyanígy más-más kapcsolata van a kolozsvári (apai) nagyszülőkkel és rokonokkal, illetve az olténiai Pleniţán élő (anyai) nagymamával, ismerősökkel. Itt is, ott is rövid életének természetességét éli meg, multikulturális környezet hatásai alatt, a szoros, szerető rokoni-emberi kapcsolatok jegyében. Imádja ezeket a szünidőket, amelyek során fizikailag távol kerül ugyan a szüleitől, de lélekben meghatározó módon közelít ahhoz a sajátos mikrovilághoz, amely szüleit valamikor külön-külön meghatározta.
A könyvet olvasva az a benyomásunk, hogy az elején minden úgy indul, ahogy egy napfényes, ígéretes nap reggele szokott indulni…

„1969. IV. 5.
Édesapám 1923. december 21-én született; anyja magyar, apja szerb volt; apu jó és nagyon tehetséges ember volt.
Édesanyám 1933. június 8-án született; anyja is, apja is oltyán volt; anyu jó és nagyon tehetséges asszony volt.
Szüleim színészek; anyu azonban ezenkívül költő is.
1957-ben, április 17-én születtem én; boldog gyermekkoromban pionír szerettem volna lenni és nagyon jól akartam tanulni, és arra gondoltam, hogy festő leszek.
Az iskolában az első négy évben nagyon jól tanultam és pionír vagyok.
Nagyapáim még az én születésem előtt meghaltak.
Az első négy iskolai év vakációit egyformán töltöttem, ezért csak egyet írok le közülük, mégpedig az elsőt.
Az évharmadok közötti két vakációt apu édesanyjánál, Kolozsváron töltöttem. A nagyvakációban ismét Kolozsváron voltam, majd Govorán, egy üdülőtáborban, mert erősen köhögtem, aztán a tengerpartra mentem, végül pedig anyu édesanyjához, Pleniţára.
Négyéves koromban az az ötletem támadt, hogy egy dalt szerezzek magamnak. Otthon dudorásztam és játszadoztam. Anyu leírta és megőrizte a szövegét:

Besettenkedik az éj
A nappal leple alatt. . .
A nappal tovaszáll,
Tovaszáll.. .

Kint felkel a Hold.
Megvirrad,
Felkel a Nap,
Előbújnak a virágok,
A füvek, a levelek . . .
Elszáll az éj,
Beköszönt a nappal. . .

Govora, 1965. VII. 15.
DRÁGA ANYUKÁM!
Itt jól érzem magam. Küldj néhány lejt.
Cătălin

Pleniţa, 1965 augusztus
DRÁGA ANYU ÉS APU!
Amikor megérkeztem, kicsit fájt a hasam, de most már jól vagyok. Itt jól érzem magam. Délben, amikor lefekszünk, Rosana még beszélget, de Traian rászól, hogy aludjon, Rosana pedig a szájával purcog.
Vágyódom utánatok, Csókol benneteket
Cătălin

Kolozsvár, 1965 december
DRÁGA ANYUKÁM!
Hogy vagy? Én nagyon jól érzem itt magam. Kérlek, hogy a levélben, amit küldeni fogsz, írd meg még egyszer a francia tanárnő címét — azt is, hogy mit kell írnom a borítékra és azt is, mit a hátára…” (Vajnovszki Kázmér fordítása)

(Folytatom)