Első könyv – utolsó könyv – 1980-ból (3)

Cătălin Bursaci, ha hinni lehet neki, mint a valósághoz erősen kötődő szerzőnek, kimondottan jól nevelt gyerek. Szófogadó, ded nem nyel le szó nélkül minden békát. Ez derül ki szüleihez írt leveleiből, naplósoraiból, verseiből, egyéb irodalmi próbálkozásaiból.

Míg a könyv első fejezeteiben inkább a levelezése nyomán hátramaradt írások dominálnak, a posztumusz kötet hátsó részében – az utolsó évek termésében – a prózai torzók kerülnek túlsúlyba.

Nyilvánvaló, hogy a szülők közül a kedvenc az édesanya. Hozzá kötődik, ragaszkodik lényének minden szálával a kamaszfiú, de ugyancsak az anya az, akitől jobban tart. Még olyan banális eseménnyel kapocsolatban is, mint egy szekunda.

„69. XII. 15.

Ma négyest kaptam kézimunkából. Nem mondtam meg anyunak és félek. De hát én az egész évharmadban egy átkozott dobozfedelen dolgoztam, 200 lyukat fúrtam rá, még csak néhány hiányzott és befejeztem volna, mégis négyest kaptam arra az egész évharmadban készített dobozra, és egy vacak és nyavalyás fűrésszel dolgoztam. Pedig mondtam apunak, hogy vegyen másikat, mert azzal nem tudok dolgozni… mire ő:

— Mi baja, hadd lám? … Egy szót se, öcsi! A fűrész jó … jobb nem is lehet, mit akarsz? Hülyeségekre akarod kidobni a pénzt…

Így kaptam négyest.”

Az apa „anyagiassága” más esetekben is kiütközik: nem kényezteti el a fiát drága ajándékokkal. Legtöbbször megteszi egy érdekesebb naptárlap vagy egy rágógumi. A gyermeki levelekben a megszólítás rendszerint „Drága Anyu és Apu!” Olykor csak az anyát szólítja meg, ilyenkor magába szállva kér bocsánatot:

„Kolozsvár, 1971. XII. 26.

DRÁGA ANYU!

Szerencsésen megérkeztem Kolozsvárra. Itt nagyon jól érzem magam. A Ciresarii könyvet majdnem kiolvastam, néhány „sorom” van már csak belőle. Mit olvassak még?

A matematika úgy ahogy megy, de a dolgozatokkal nem boldogulok. Át kell másolnom őket, mert a piszkozatfüzetből semmit sem értek. Na jó, kiigazodok én.

Cipőt vásároltam… csodaszép, 210 lej. Moziba nem mentem, mert nem valami jók a filmek. Különben: nagymama jól van, Gabi szintén, Julika, nem is tudom, azt hiszem, jól.

Hó itt sincs. Majdnem egész nap a Ciresarii-val a kezemben ücsörögtem, együltömben olvastam végig. Találok még valamilyen nagyon jó könyvet olvasni.

Különben

Boldog Újévet, kellemes karácsonyi ünnepeket, egészséget és sok szerencsét.. .

Cătălin

Ui. Drága apukám, mindazt, amit anyunak írtam, neked is szól, bár a megszólításban nem írtam, hogy „Drága anyu és apu”.

Itt tehát csak annyit, hogy

Boldog Újévet,

kellemes ünnepeket,

sok szerencsét és egészséget

Cătălin”

A kamaszfiú jólneveltsége odáig megy el, hogy bölcs belenyugvással követi a szülei közt fel-fellángoló, szüntelen perpatvart – szerelmi kapcsolatuk tartósságának könyvelve el civódásaikat. Erről önéletrajzi regénytöredékében, hol Cristianként szerepelteti magát, a következő módon vall:

„Milyen jóságos szülei vannak; szerelmükben naphosszat veszekedtek, s állandó ürügyet találtak arra, hogy szemükbe mondják egymásnak, hogy nem szeretik, sőt gyűlölik egymást.

Egy ember érzelmei U alakban helyezkednek el — az egyik szár végén a szerelem, a másik végén a gyűlölet van; a szerelemtől a gyűlöletig és vissza mindössze egy lépés.

Nagyon szerették egymást, ez akkor is látszott, amikor veszekedtek. Ő, Cristian állandóan odafigyelt perlekedéseikre, megjegyzett magának minden szóváltást, vagy naplójába vezette be —- és szülei hallatlanul szórakoztak, amikor néhány nap elteltével felolvasta nekik is.

Cristiannak tetszett a megfigyelő szerepe, nemcsak otthon, hanem mindenütt mindent megfigyelt, és boldog volt, hogy felismeri az emberek szeretetét, kétszínűségét, rosszaságát, gyűlöletét, könyörületességét, ártatlanságát, jóságát, hazugságát, mindig boldoggá tette ez a képessége.”

Jellemző a fiatal szerző esztétikai meggyőződésére, hogy mindenek előtt a valósághű ábrázolást helyezi előtérbe, annak ad nagyobb hitelt. Így nem tévedünk, ha memoárregényében a saját magáról mintázott főhős és környezete problémáit tulajdonképpen egyfajta tükörbe nézésnek fogjuk fel.

Egyik szünidei, kolozsvári tartózkodása után a hazatérő Cristiant (Catalint) édesapja várja a bukaresti állomáson. Utazás közben a kamaszfiú elképzelte, hogy biztosan az apja jön majd érte, s minden úgy történt, ahogy korábbi tapasztalatai sugallták.

„Beültek a kocsiba.

— Mit csinál anyu?

— Alszik!

Az apja egyáltalán nem tudta megérteni anyjának ezt a reggeli heverészését, mert ő, bármikor, még ha késő éjjel, akár hajnalban is feküdt le, reggel mindig korán kelt, és munkához látott.

— És engem küldött eléd, bár nekem tizenegykor Ploiesti-re kell mennem, és én is későn feküdtem le!

Majd mindennap Ploiesti-re utazott, ott volt színész és ingázott.

— Nos, hogy telt anyunál, Kolozsváron?

— Jól, apu!

— Szófogadó voltál?

— I-igen! Azt mondta, hogy karácsonyra vár.

(…)

Amikor felértek, bementek a lakásba. Tisztaság és sötét volt; az ágyban az anyja, szokása szerint párnával a fején, aludt. Cristian lefeküdt a kiságyba.

— Alszom még egy kicsit, apu! — súgta Cristian.

— Persze, még csak nyolc óra. Visszafekszem én is.

Bár nem aludt el, Cristian mozdulatlanul feküdt az ágyában — amire csak ritka esetekben volt képes —, amíg az apja fel nem kelt, hogy induljon Ploiesti-re. Az apja lábujjhegyen kiment mosakodni, majd öltözködni kezdett; az ócska parkett azonban egy macska léptei alatt is csikorgott.

— H-mm! H-mm! — hallatszott az anyja hangja. — Andrei, miért komiszkodsz! Miért akarsz felkölteni? Lám, kiverted az álmot a szememből? Elvégre tudod, hogy mikor feküdtem le! Háromkor, és csak fél ötkor aludtam el…

Bár Andrei behúzódott a kis szobába, az anyja folytatta:

— Látod, Cristinel, hogy viselkedik velem? Így költ fel minden reggel!

Az apja ismét keresztülment a szobán, a fal mellett lépkedett, abban a reményben, hogy ott nem csikorog a parkett; ám hiába.

— Andrei, drágám, nem látod, hogy végképp elűzted az álmomat?! Szántszándékkal teszed, fel akarsz költeni!

A lábujjhegyen settenkedés miatt mindennap rohannia kellett az állomásig, hogy elérje a vonatot. Mértéktelenül feldühödve rendesen kezdett járni a szobában, és kijelentette:

— Most már sohanapján alszol vissza, mert olyan trappolást rendezek, hogy beleőrülsz!

Az anyja, feltámaszkodva az ágy végében, hol őt, hol Cristiant rézte, mintha ezt akarta volna mondani:

— „És még ő haragszik!”

Tekintete láttán Andrei, megkopogtatva a fejét, kijelentette:

— Anyukám, bediliztél! — és kilépett az ajtón, majd visszafordult:

— Kezedet csókolom!”

Apa és fia – lám csak! – szinte-szinte hogy egy húron pendülnek. Ámde az apa a házassággal élettársat választott magának, a fia akarva-akaratlanul ajándékba kapta az anyját. Kapcsolataik különbözőségei ebből adódnak. De az asszony meg van győződve róla, hogy férjét és fiát ugyanabból az agyagból gyúrták. Egy iskolakezdési ünnepélyről hazaérkezve „anyuból peregtek a kérdések: — Hogy volt? Szófogadó voltál? Milyenek az osztálytársaid? Magasabb valamelyik náladnál? Megtetszett valamelyik lány? Milyen a tanárnő? stb. stb.

Cristian, bár lehet, hogy beszédes természetű volt, kiskorában megtanulta, hogy türtőztesse magát és keveset beszéljen. Úgyhogy az anyja nagyon elégedetlen volt vele, mert otthon semmit sem mondott.

— Istenem, kihez hasonlíthatsz, elvégre én nagyon beszédes természetű vagyok. Egyáltalán nem tudok beszélgetni veled, te semmit sem mondasz. Te, meg az apád … amikor megérkezik, egy szót sem mond arról, hogy mi történt Ploiesti-en. Harapófogóval húzom ki belőle a szavakat. Micsoda rettenetes egy család!”

(Folytatjuk)