Nyirőről - így is, úgy is (2)

Kós Károly, Kemény János, Dsida Jenő és Nyirő József 1942-ben

Tegnap Rónai Zoltán emlékezéseit említettem, kezdjük mindjárt azzal. (Pontosabban: azokkal, mert Rónainak két emlékezése is szerepel a kötetben, de majd a későbbiekből kiderül, hogy a kettő szinte-szinte egy és ugyanaz; és ez valahogy se szerkesztőnek, se lektornak nem tűnt föl!) A szerző 1923-ban született, újságíró, 1945-ben külföldre került, Madridban volt egyetemista, 1956-ban végezte a bölcsészetet. Fordító lett, a madridi rádió, majd később  a Szabad Európa rádió madridi munkatársa, Spanyolországban él, s végigkövette Nyirő ottani életének eseményeit, különös tekintettel haldoklásának utolsó óráira, melyeket az író özvegye, Ilonka társaságában, a haldokló ágya mellett töltött. Tőle származik minden lényeges információ az életpálya és az írói munkásság legutolsó szakaszáról, az egyetlen hiteles leírás Nyirő végső búcsújának perceiről, legapróbb mozzanatairól. Nincs hát okunk kételkedni szavaiban, már csak azért sem, mivel a másik koronatanú, a feleség is halott már - 1984-ben hunyt el Marosvásárhelyen, ahová gyermekeihez és unokáihoz férje halála után megtért.


Ezeket természetesen mind a Rónai-féle emlékezésből hámoztam ki, s ha már itt tartunk, nézzünk meg néhány életrajzi mozzanatot, amit nem egyszer vitathatóan emlegetnek vagy éppenséggel homály fed. Ilyen a katolikus egyházzal való viszonya. Nyirő, aki papnak tanult, 1919-ben kilép a katolikus papi rendből és megházasodik. Végzetes betegsége súlyosbodása idején úgy-ahogy rendezi vitás ügyeit az egyházzal. Ennek belső rajzát maga Nyirő adja, Rónai Zoltán csak idézi a folyamat egy-egy mozzanatát és kommentálja, imígyen:


"[Nyirő]Részletesen leírja állapota romlását, mely megakadályozza, hogy fekve aludjék. Baj van a szívvel, de még nagyobb a tüdővel: „Nagy, árnyék sötétedik rajta, mintha a halál térképe volna." Az orvosok biztatják, vigasztalják, ő azonban tudja, a felét sem mondják meg az igazságnak. A valóság pedig tüdőrák. „Meg sem lepődöm - írja -, amikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel mondja: »Holnap meglátogatja egy franciskánus páter... Meg kellene gyónnia és áldoznia...« Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, mi van az egyszerű mondat mögött." (Ügyét rendezték a katolikus egyházzal, melynek fiatalon, 1912-tól 1919-ig papja volt. Az elintézésben segítette P. Megyer és az ő közvetítésével talán Tomek Vince piarista rendfőnök is. Nem lett azonban "megint pap", mint egyes kiadványokban olvashattuk.)... Az írás vége belenyugvás és imádság: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart..."


Ugyanígy, Rónai Zoltán emlékező írása az, melyből kitetszik Nyirő óhaja afelől, hogy mely tájakon kíván nyugodni.


"Spanyolországban elterjedt dolog a fali sírfüilkébe való temetés. Több sor kerül így egymás fölé, arai nagy helymegtakarítással jár. Nyíró' József első nyughelye is ilyen fülke volt egy legfelső, ötödik sorban. Az író mintha megsejtette volna; halála után noteszében bejegyzést találtak: „nicho=falban sír".
Az ilyen temetésen nem kopognak a rögök a koporsó fedelén. Helyette egyszerű, kézzel hajtott felvonó nyikorog, a koporsó súrlódik a fülke alján, majd a malteroskanál cseng, amikor a temetői Mműves téglával lezárja a nyílást. A téglák elé kerül azután a kőtábla. Az övé fehér márványból volt, ezzel a szöveggel: József Nyirő író" (így!), majd születésének és halálának a dátuma: „18. VII. 1889 - 16. X. 1953". Ott nyugodott 1966. június 30-ig, amikor a temető újabb részébe szállították és földbe temették barátja és írótársa, Vaszary János sírja mellé. Később amerikai magyarok adakozásából szürke gránit sírkövet kapott, ezzel a kétnyelvű felirattal: „Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro" (azaz magyar író).
E sírkő alatt várja - mint már másutt is írtam -, hogy magyar földben nyugodhassak a Székelyföldön, a házsongárdi temetőben régi fegyvejtársai közelében, vagy Budapesten."


Ezek szerint ő is tudta előre - megsejtette?! -, hogy nyughelye ügyének végső rendezése körül ugyanvalóst problémák lesznek még, ezért kínált fel annyi alternatívát...


Egyféleképpen magyarázatot kapok arra is, hogy honnan származik a Nyirő jellemzésére használt "székely apostol" minősítés. Hát persze: a sírkőállító amerikai magyarok nagylelkűsége és rajongása folytán... Az utókor így minden klisét tulajdonképpebn majdnem készen kapott...


Semmi sem magyarázza ugyanakkor Rónai két írásának (Ember a havasokból. Nyirő József halálának 30. évfordulóján - 330. l. és Nyirő József külföldi évei - 373. l.) együttes jelenlétét egyazon kötetben, ugyanis néhány oldalt leszámítva - az első tanulmány bevezető passzusairól illetve arról a bevágott tudósításról van szó, mely az író halálát elbeszéli, s amelyet a másodiukban csupán megemlít - egy és ugyanazon szövegről van szó, még a jegyzetanyag is maximálisan megismétlődik! Mivel mindebben semmiféle magas logikát nem sikerült fölfedeznem, feltételezem, hogy szerkesztői hanyagságról, felületességről van szó - magyarán gyanítom, hogy se a válogató, se a szerkesztő nem olvasta el a közlésre kiszemelt szövegeket!


*

Ovidiu Pecican

Nyirőnek nincs szerencséje a minősítésekkel, a jelzőkkel. A román szellemi életben eleddig szinte egyáltalán nem hagyott semmilyen nyomot - most egy egész húszmilliós ország hangos attól, hogy "poetul maghiar Nyirő József". Hogy mikor és mitől lett szegény meghurcolt Nyírő költő, azt csak a jó ég tudja. Annyi igaz, hogy prózájának erőteljes lírai felhangjai vannak, de a költőség nem ennyiből áll. Tény, hogy valahol megszületett ez a téves besorolás, valamelyik hivatlos kancelláriában, ahol állást kellett foglalni, hivatalos nyilatkozatot kellett kiadni, hát akkor legyen "poet", poéta szegény Nyirő, aztán mondjuk el mindennek, ami rossz csak rámondható...


Az ilyesmit kár is idézni, hiszen benne van az éterben, a csapból is az csorog.


Azaz, vannak kivételek is. Ilyen az Ovidiu Pecican kolozsvári író,  történész, publicista, egyetemi tanár állásfoglalása a Romania libera tegnapi, május 28-i számából (Radicalizari nedorite - Nem kívánatos radikalizálódás). Sajnos, annyira ő sem ismeri Nyirőt, hogy ne vegye át a "költő"-i minősítést,. ezt leszámítva azonban írása józan hangú és elegánsan európai. Nem háborodik fel Nyirő jobboldaliságán, azt is érthetőnek találja, hogy 1940 után Nyirő még inkább jobbra és nacionalistább (fasisztoid) vizekre tolódott, s rámutat azokra a román személyiségekre, akik hasonló utat tettek meg, azzal a különbséggel, hogy vezérlő csillaguk nem Budapest, hanem Bukarest volt (Octavian Goga, Nechifor Crainic, Radu Gyr). Ami, persze, mit sem változtat a lényegen...


Aggasztónak tartja viszont Pecican, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb keletje van azoknak az eszméknek, melyek a két világháború között és idején vezérelték térségünket. Képmutatásnak tartja, hogy a román nacionalizmus - bár ugyanolyan értékrendhez tartozik, mint magyar társa -, ez utóbbit képes lenne keresztbe lenyelni. Pedig csak arról van szó, hogy mindegyik túlszereti saját népét, olyannyira, hogy képes a hosszú távú érdekeit is veszélyeztetni...


Az újratemetés kérdésében az a véleménye, hogy az nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, amelyeket illik tiszteletben tartani. Nyirő kultusza a székelyek, az erdélyi magyarság opciója - érvel Pecican -, ezen nincs is mit vitatkozni. Persze, személyesen okosabb dolognak tartja, hogy ha a látványos, propagandisztikus gesztusok helyett inkább az író műveinek megismerését, elemzését, kritikáját, megmérettetését szorgalmazzák a Nyírőre emlékezők és emlékeztetetők, mert a székelyeknek sem lehet mindegy, hogy miként ítéli meg őket a nagyvilág - könnyen előfordulhat ezek után, hogy az a látszat alakul ki, hogy az ellentmondásos, nem a leghaladóbb politikai szerepet játszó író személyében a fasiszta típusú ideológiát támogatják.


Pecican, aki jó pár évvel ezelőtt a Provincia c. kétnyelvű (román-magyar) erdélyi folyóirat román vezető szerkesztője volt, s magyar kollégáival együtt Erdély közös sorsának javításában gondolkodott, sajnálatos módon fehér hollónak tűnik a Nyirő körüli pillanatnyi közebeszédben, s azon gondolkozom, mennyire képes temperálni a szellemi leleplezésbe saját magát belehajszoló, nekibőszült romániai hatalmat...


(Folytatom)