A börtön
Négy szürke fal, ablakon acélrácsok.
Bent az ember csak a körben jár,
Nézi a napfényt, mely nem ér el hozzá
Várja, mikor nyilik majd a zár.
A börtön megnőtt, a cella nagyra tágult,
Minket négy falnak határa fog,
Csak fel és le, vagy körbe tudunk járni,
Mint ott bent az elítélt rabok.
Így járunk mi fel-le és körbe-körbe,
Lelkünkben mégis gyúlad a láng...
Csattan a zár, s a kémlelőlyukon félve,
Vad poroszlók vigyáznak reánk.
A temetőben serényen új sírt ásnak,
Csinálnak ujabb helyet az elmúlásnak.
Régi sír volt itten, füves, gazos, horpadt,
Kiásták újra, mert kell a hely a holtnak.
Sokan vannak, kiknek életökben nincs hely.
Csak életök végén jut nekik egy sírhely.
Itt sem nyugszanak ők, mert - hej! — nemsokára
A sírásó úr még innen is kivágja.
Ócska keresztjöket derékban eltörvén,
Most új halott az úr. Ott is pénz a törvény.
Életök dobálta, sorstalanok voltak,
Szenvednek az élők és némák a holtak.
Nyári vihar
Hajlonganak a fák, mint néma lakájok,
Ágaikat haragos szél cibálja,
Messziről látszanak apró villanások,
Virág a kelyhét szomjasan kitárja.
Jött a vihar, pusztulást hozott magával,
A sötétség rémei jártak táncot,
Ledőlt a tölgy, mely széles koronával
A törpe fák közül messzire kilátszott.
Lapulva, félve a bozótok alján,
Esőtől éled fü, virág és csalán,
Felsarjad az élet ezer alakban.
Élet a halál apró villanása.
Ledöntve az élet erős óriása,
Némán hever a nyári alkonyatban.
Körös mellől jöttem
Körös mellől jöttem, hol a nagy hegyek
Úgy állanak, mint néma óriások. —
Van közöttük ifjú, zöldbe öltözött,
Komor felhőkbe burkolóznak mások.
Némelyiknek a feje már hófehér,
Elkerülik messze a pajzán szelek,
Csend, felhő van ott, s úgy néz át felettük,
Mint másvilágba költöző emberek.
Lábuknál, csacsogva folyik a Körös,
Hol vizében minden kacéran ragyog,
Az Alkony tükrében veti ruháját
Remegve kandikálnak le a csillagok.
A Körösnek két partján fekszik Várad.
Még évek után is érzem mámorát;
A vak harmónikást az uccasarkon
És estéken az öreg hársfa sorát.
A Bémer-tért, a halk Lukács György-uccát,
A Köröskorzónak léha alkonyát,
Kálvária-uccán a havas reggelt,
Esős estéken a Kanonok-sorát.
Mely komor csendjével várja az embert.
Hányszor bolyongtam ott egész éjszakán.
Boltívek magánya köszöntött halkan
Mint egy régenváró, igazi barát.
Aztán a Schlauch-tér rendezetlen parkja,
Ahol sárgán búcsúzik ősszel a nap,
A főucca szűk hullámos korzója,
Hol minden ember vidám és gondtalan.
Boltoknak hűvös délutáni csendjét,
Hol mély vitákat is lehet hallani,
Könyvekről, költőkről, az új írókról,
Az egész üzlet, csak egy mellékes valami.
Kit sorsa vadként messze kergetett,
Visszajön, bármit is kínál a világ.
Váradi cigány sem tud másutt élni,
Csak itt sírnak a régi melódiák.
Évek óta, már a Béga mellett élek
És mégis Váradról jön a biztatás.
Annyi színt, bolond álmot hoztam onnan,
Hogy abból élek, most is tart a varázs.
Vagy csak én vagyok Várad álmodója?
Felém még mindég biztatón integet.
Megváltozott? én a réginek látom,
Őrzöm féltőn, mint zsarnok a kincseket.
Az éjszakával küzd, olyan árva fénye,
Hogy eloszlassa, nincsen rá reménye,
Sötét az éjszaka nyugatra, keletre.
Szegény sarkilámpa nap lenni szeretne.
Miért is gyújtják fel, miért izzik, lángol ?
Minek is sugároz annyi fényt magából ?
Gőgös nagy uraknak úgyis csak szegényes.
Gyávának, bitangnak, meg nagyon veszélyes.
Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa,
Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja.
Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából
És akkor a lámpa elalszik magától.
Egy öreg munkás halála
Tegnap este még olyan jókedvűen
Ivott a korcsmában egy féllitert,
Imbolyogva ment haza favágó gépével,
Mint hajó, mit a szél ide-oda vert.
Reggelre hideg volt, néma mozdulatlan,
Egy ócska gép, mit elnyűtt a robot,
Ki fáradtan vonszolta nehéz életét,
Egy reggelre örökre elkopott.
E roskadt házban tán sohasem volt vígság.
Most gyűl a telepről apró és nagy.
Az öreget régen senki meg nem látta,
De most kijárt egy röpke hódolat.
Este hitvestársa virrasztott mellette
Fájdalmát szegénynek űzi a gond,
Nem volt az ima, de nem volt mégsem átok,
Amit őneki utoljára mond.
Harmadnapra temetés, délután négykor.
Az öreg favágó elköltözött.
Pap nem volt, fújt a szél, sietett a kántor.
Innen még az Isten is elszökött.
Megkondult a telep sirató harangja,
Indul vele a szegényes menet,
Jeltelen sirhant kint a temető szélén
Nem őrzi márvány, sern emlékezet.
Két lovat
Két sovány ló húzott egy tábláskocsit.
Hangos szitok jött felém a széllel,
Szakállas, toprongyos ember a kocsis,
Biztatta őket az ostornyéllel.
Lélekbe markoló volt e látvány,
Én a kocsishoz léptem e szóval:
Ember, nincsen magában szív és lélek,
Hogy így bánik e két szegény lóval ?
Rámnézett. Szakállas, megkínzott arcán
Olyan sok bút és szenvedést láttam.
Megszégyeltern a kocsis előtt magam
Hogy a lóról néki prédikáltam.
A lovat védi törvény, de véd valaki engem?
Jobb, ha arrébb lódul, mert mondok egy olyat!
Tán segítne inkább, rám szakad az este!
S ketten ütöttük a két szegény lovat.
A bonctan
Nagy János feküdt a boncasztalon,
feltárva tüdeje, mája.
Magyaráz a tudós professzor úr,
medikusok figyelnek rája.
Rossz bőrben volt ez a szegény ördög,
a teste mennyire elszáradt,
alig lehet felfedezni benne
egy pár fontos idegszálat.
Uraim, ez lenne a gyomor,
figyeljenek, kérem egyszer;
ez a sziv, tüdő, vese, máj, epe,
feltárva az egész rendszer.
Az agyba fut fel minden idegszál,
ott van a központi székhely,
erős burkolat védi az agyat,
hogy ne sértse külső kényszer.
Íme, látják, kedves jó uraim,
milyen egyszerű az ember:
nincs benne csoda, semmi különös,
ha nézzük bonctani szemmel.
De mennyi érzés futott az agyba
és jaj, mennyi zavar támadt,
amíg elérte a férfikort
s a teste ennyire elvánnyadt,
mennyit is vívódhatott magában,
a központi idegrendszer,
mennyire nem működhetett a gátlás,
hogy felköté magát egyszer.
Hányszor kérhetett hiába a száj,
amely feltárva most ott van,
mennyit fel kellene tárni még itt,
amiről nem beszél a bonctan.
Sorsom
Nyomor követ, mint az árnyék
S ott van mindég velem.
Bujdosok előle és egyszer
Leroskad életem.
Átok ez, ha se fel, se le.
A közép meggyötör,
Ki léleknek oltja lángját
Az testet is megöl.
Menekülök, de a sorsom
Ott van testem nyomán,
Tűnő árnyékként múlok el
Egy Isten homlokán.
Én olyan vagyok
Én olyan vagyok, mint a többi ember.
Szürke láncszem, egy póz s egy őrület,
Egy fény, egy árnyék, egy céltalan ösztön,
Egy hidegség, egy balga hevület.
Én olyan vagyok, mint a többi ember.
Csak mint látnok távolabb nézhetek,
De börtönőrök vigyáznak rám mindég,
Így ők sem élnek, — én sem élhetek.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése