Bomló személyiség – omló világban

Cseke Gábor olvasónaplója

Mi történne akkor, ha máról holnapra arra ébrednék: nem és nem értem a körülöttem lévő világot? Vagy hirtelen megözvegyülnék? Ha elveszteném minden családtagomat, szerettemet? Ha tartósan lebénulnék és a világ kénye-kedvének lennék kiszolgáltatva?

Kemény, de valós élethelyzetek mind. Hasonlóak ahhoz, mint amilyennel Thamó Kata Téboly-ának főszereplője egyik pillanatról a másikra szembetalálja magát. Hogy milyen is ez a helyzet? Erről szól a százvalahány oldalas könyv (Kiadta az Irodalmi Jelen Kiadó, 2015 tavaszán). Ez a furcsa, többszintű, több szempontú élethistória. Amit legalább két nézőpontból mesél el a szerzője. És mindenik nézőpontot valósnak véljük, mert a maguk logikája szerint: igazak.

A riadalmat s a belőle fakadó bonyodalmat az okozza, hogy alapvetően szemben állnak egymással, egyikük kizárja a másikat. És mégis együtt kell létezniük.

Hallucináció vagy vízió?

Az írásmű első pár egyszerű mondata leüti az alaphangot: 2001.09. 11. Terrortámadás New Yorkban, katasztrófa van, rengeteg halott. Lili összeomlik.

Semmi több. Ami utána következik: kétségbeesett versenyfutás a megbomlott Én-nel, segítségkérés a családi környezettől, a gyógyító társadalomtól – orvosoktól, ápolóktól, sorstársaktól –, próbálkozás visszakapaszkodni arra a szintre, ahol Lili valamikor oly természetesen élt, mint közülünk bárki más...

A szeptember 11-iki terrortámadás (most nem foglalkozunk az eseményt minősítő különféle elméletekkel, azok szerteágazó irodalmával, annak esetenkénti célzatosságával) az egész világ szeme láttára zajlott, s egészen biztos, hogy nem Lili volt az egyetlen, aki az események hatására úgymond "összeomlott"; ami a közvetlen átélők, azok hozzátartozói, ismerősei, közvetlen szemtanúk stb. esetében már-már magától értetődő. Ahhoz, hogy akkora földrajzi távolságból, a média áttételein is maradandó lelki rombolást okozzon egy Erdélyből származó, pillanatnyilag Magyarországon tartózkodó fiatal lányban, némi személyi rátermettség, különleges érzékenység is szükséges.

Lilinek – aki a könyvben mindvégig a szerző élményeit, gondolatait lényegíti át és testesíti meg – sokkal mozgékonyabb és szerteágazóbb a fantáziája, semhogy megállna a primer élménynél: a betegség rátörésével egy időben mind összefüggőbb és gyötrőbb vízió keríti hatalmába. Elpusztult emberek százai, ezrei, egy fenekestől felfordult, veszélyeztetett világ, amelyben mindenütt vér csurog és amelyet sürgősen meg kellene menteni. És e mentő gesztushoz személyesen is mind erőteljesebb késztetést érez.

Bolondság? Téboly ez?

Minden bizonnyal, abban az esetben, ha mindez kizárólag csak hallucináció. Ám most, hogy a könyvet kézbe foghatjuk, akár feltételezhetjük azt is, hogy amit a szerző átél, az vízió értékű képzelgés. Az egyén szempontjából nézve bomlás-tünet, viszont alkotói szempontból: látásérzékenység, hajlam.

Lili azonban nagyon megijed. Nem tudja, mit kezdjen a helyzetével. Maga sem tudja, hová helyezze azt a világot, amelybe egyik pillanatról a másikra került. A Téboly-ban remek leírását kapjuk annak a kettősségnek, amely a főszereplőt elválasztja a külső világtól. Mintha ugyanazon az ablakon néznének befelé, s míg Lili egyet lát, a világ addig egészen mást. És ezen mindketten nagyon megütköznek. Csakhogy az omló világ nem adja meg egykönnyen magát – legtöbbször a bomló személyiség marad alul.

Most is ez történik: Lili bekerül a kórházba. Ahol megvizsgálják, miközben ő tovább szövi látomásainak tablóját. A kórházi szereplők csupán asszisztálnak az ő vízióihoz, amelyek lényege: neki minden áron meg kell mentenie az emberiséget, s hogy ez sikerüljön, meg kell győznie a környezetét, hogy gyors cselekvésre van szükség. Nem igazán érti, mit keres egy olyan helyen, mint a kórház, miközben csak úgy feszíti a tettvágy:

„... A gyilkos kór pusztítása megállíthatatlan, mindenütt gennyes sebekkel tarkított, jajgató emberek, halálhörgés hallatszik, és förtelmes hullaszag terjed. Lili úgy érzi, sietnie kell, mert a fertőzés terjedése megtizedeli az embereket. Fogytán az ereje, a nyugtatók hatására mindegyre lerogy ágyába, és úgy érzi, pihenésre sincs idő, hajtja valamilyen belülről fakadó tettvágy.

A folyosó végén felravatalozva már az unokahúga is ott van. Lilit hányinger kínozza, verejtékezik, közben megroggyan a lába. Egyre nehezebben viseli a szörnyű hullaszagot.

– Mi lesz itt, Istenem, igyekezz segítségünkre! – kiáltja, de nem hallja őt senki.

A falakon át a kisgyerekeket figyeli, akik ijedten nézik Lilit. Leül az ágyuk szélére, és megszorítja kezüket, hiszen bennük van a jövő, legalább ők maradjanak életben.

Ágyában fekszik és számol, egytől tízig, és megismétli mindegyre, közben végigfut a hátán a hideg. Ezzel a számolással ellenőrzi éberségét s azt, hogy még életben van. Egyik percben fáradtnak érzi magát, a másikban pedig élénknek. Szemei karikásak és duzzadtak, retteg attól, ami történni fog, de nem tudja, mi is történik majd.

Kimegy a folyosóra, és kérdi a fehér köpenyesektől:

– Vajon megvan-e még a szívem, és a májam? Hiányzik-e a karom!?

Újból megragadja az asszisztenseket, hogy energiát adjon nekik. Érzi a rezgéseket, abban bízik, hogy segítségére lesznek a továbbiakban, és felkéri őket is a keresésre. Észre sem veszi, milyen rémülten távoznak..."

Laikus, de pontos

A mélypontra került lányt katatóniás rohammal átszállítják egy szomszéd város elmeosztályára. Itt kerül kapcsolatba Szakállas doktorral, akinek a szerepe és a személyisége meghatározó a továbbiakban. A beteg az első perctől kezdve megbízik benne – furcsa, de valahogy jó érzés, hogy a doktor mindent elhisz neki. A látomásait, a képzelgéseit, egészen addig menően, hogy az illemhelyen emberfejek emelkednek ki a vécékagylóból. A Szakállas elfogadja Lili „valóságát", és úgy látszik, ez a fajta megértés kölcsönös: a lány is elfogadja a kórházi lét értelmét, rendjét, fegyelmét, érvrendszerét. Mindketten ugyanazt akarják: a gyógyítást, az emberek megmentését.

Ha jól meggondoljuk, Lili képzelgésének gyökerei is egyfajta kézzelfogható valóságba kapaszkodnak – a lány ugyanis, mielőtt összeomlik, pedagógiai asszisztensnek tanul; éppen másodéves tanulmányait szakítja félbe a kór, amikor a gyógypedagógiai tárgyakat tanulják. Régóta álmodik arról, hogy mikor végez, fogyatékos gyermekekkel foglalkozik majd. Az életmentés tehát a vérében van: valós ambíció!

A feltétlen bizalom és a helyesen felállított diagnózis látványos eredményeket hoz: Lili felépül. Újra készen áll az önálló életre. Meg kell erősödnie, viszont a képzelgései elmúltak. Furcsának tűnhet, de mindezt elsősorban a Téboly-ból tudjuk meg. Abból a könyvből, amelyhez végül is a szerző egyik kezelőorvosa, dr. Veress Albert írt előszót – Thamó Kata határozott kívánságára.

Az orvos ugyancsak jelen volt a könyv ősbemutatóján, Székelyudvarhelyen, s semmi okunk eltitkolni a tényt, hogy tulajdonképpen azonos a Szakállas dokival, aki a figyelmes olvasó szemében lassanként a könyv második főszereplőjévé növi ki magát.

Elsősorban azáltal, ahogyan a beteg lány mellé áll és módszereivel képes az élet felé fordítani.

Másodsorban azzal, hogy az életbe újra beilleszkedő, de annak embertelen, szorongást okozó, pörgő stílusához hozzászokni kénytelen, többszörösen is visszaesett – s ezáltal még mélyebbre jutott beteg személyiségét lépésről lépésre, türelemmel újra és újra felépíti. Így a visszaesések, érdekes módon nem a reménytelen kétségbeesést váltják ki Liliből, ahogy ez akár jogos is lehetne, hanem a hosszú távú bizakodást abban: valahányszor visszakerülhet a Szakállas gondoskodása alá, aki föltétlenül és következetesen elfogadja őt, rossz heteit, hónapjait mintha elfújták volna. Legfeljebb megdorgálja a maga szigorú, katonás módján: Lilike, maga most nagyon rossz kislány! Ne legyen olyan nyugtalan! Hamarosan újra a régi lesz...

Aki ismeri dr. Veress Albertet, a szűkszavú, a szerző által néhány határozott vonással megrajzolt portrét mindvégig annyira hitelesnek találja, hogy csöppnyi kétsége se támad az iránt: Thamó Kata nem csak rendhagyó beteg, de ihletett krónikás is.

Az előszóban dr. Veress Albert sem marad adósa a szerzőnek, akit ekképpen jellemez:

„Harminchét éve vagyok elmegyógyász, de ilyen hosszú tapasztalattal sem tudtam ennyire belelátni a Téboly legtitkosabb rekeszeibe, mint tette azt a szerző, aki átélte betegségét, nem szakkönyvekből, nem egyetemen tanulta annak tünettanát... Azt mondom Katóról: Lili egy olyan lány, aki megküzd mindenért, harcol betegségével, elfogadva és gyakran leküzdve azt. Jószívű, becsületes, vallásos. E tulajdonságai vértezik fel erővel, energiával. Kezét nyújtja a rászorulóknak.

Szeretem őt, mert az „ezerből Ő az az egy", aki kórságával úgy tud együtt élni, hogy a körülötte levő egészséges elméjűt nem terheli betegségével."

Beteg és orvos kölcsönös bizalma gyógyulást eredményez – de mindez elveszne valahol a nagy ismeretlenségben, ha nem született volna belőle egy igen sűrű szövésű, nagyon jelentős könyv. Dr. Veress Albert nem szégyelli bevallani: szakemberként is sokat tanult belőle. A könyv számára kórdokumentum jellegű irodalmi alkotás. inkább dokumentum, mert pontos, és ha figyelembe vesszük laikus voltát, akkor irodalmi telitalálat. A kérdésre, hogy mennyire tartja hitelesnek a szerző teljesítményét, röviden ennyit mondott: "Szakmailag csodálatosan írta meg, átéléseinek tükre valósághű."

Irodalom és terápia

A művészet majd valamennyi ága, s köztük az irodalom is, alkalmas arra, hogy megfelelő keretek között levezesse az elmebetegség okozta képzelgéseket, az eltorzult alkotó energiákat, a beteget fogva tartó kényszerképzeteket. Thamó Kata könyvében bemutat egy olyan egészségügyi intézményt is, amelyben nagy számú személyzet segítségével, a kórház ötödik, legfelső emeletén különféle tevékenységi terápiákat tartanak.

„Lili a rajzzal kezdi. Mindenki szabadon rajzolhat, amihez épp kedve van. Ő egy gyönyörű tájképet rajzol vidám színekkel. Helén, a padtársa, aki művészi alkotásokat produkál, sötétebb színeket használ.

A rajzterapeuta kikérdezi a betegeket, mit éreztek, amikor ezeket a rajzokat készítették, miért van sok virág, mit ábrázol a kép, azután kiértékeli azokat. Évi összefirkálja a rajzát, és üvölteni kezd, hogy hagyják békén, és azután el is rohan a foglalkozásról. Az ő rajzai félelmetesek: koponyákat, szellemeket jelenítenek meg.

Pihenő következik, aztán kezdődik a zeneterápia klasszikus zenével. Tizenöt személy vesz egyszerre részt a terápián, klasszikus zenét hallgatnak, majd fel kell ismerni a zeneszerzőt és az előadót. Az sem baj, ha nem ismerik fel, de jó pont, ha igen. Kikérdezik a betegeket, hogy milyen hatást gyakorol rájuk a zene, és mit éreznek, mi jut eszükbe a zene hallgatása közben. Egyesek szellő susogását, tenger hullámverését élik át. Lili madárcsicsergést, a tenger hangos morajlását hallja.

Újabb pihenés következik, este pedig tornaterápia... Naplójegyzeteket készít a kórházban, nagyvizitkor is felolvass néha belőle, mert még mindig képtelen logikusan gondolkodni."

A könyvbeli leírás nyomán szinte látjuk, miként nyüzsög, pezseg az élet a kórházban, Lili körül. Mindig történik valami érdekes, ami felkelti az érdeklődését, s mert fiatal és újra feltámad az életkedve, valósággal habzsolná azt élményeket. A felpörgés, a túlcselekvés elkerülhetetlen, s az amúgy építő terápia az ellentétébe fordul. Thamó Kata Téboly-ából világosan kirajzolódik, hogy a rövid távú céltevékenységek csak részeredményekhez vezetnek. Az ő gyógyulását az segíti alapvetően elő, hogy volt kellő írói érzékenysége, megfigyelőkészsége elraktározni mindent, amit jelentésesnek vélt feltápászkodásának rögös útján. Ha jól megnézzük, „csak” arról volt szó, hogy összekapta bomló személyiségét, felhasználta a terápia nyújtotta támaszokat, bízott orvosaiban és környezetében, nem utolsó sorban megismerkedett a hit léleképítő erejével és mindezt meggyőző élettanulságként papírra vetette.

Veress doktor úgy emlékszik, a praxisában találkozott még két olyan beteggel, akik megpróbálkoztak az írásterápiával, de gyermeteg szövegeknél nem jutottak messzebb. Tudomása szerint Thamó Kata nem vezetett folyamatosan naplót, viszont amikor nekikezdett a regénynek, és az első húsz oldalt megmutatta neki, az orvos azzal biztatta, hogy meg se álljon a kétszázadik oldalig! A biztatás termékeny talajra hullott: a sportoló előéletű, de talán tudta nélkül írói tehetséggel megáldott lány könyvének megírásával képes volt igazán bizonyítani, hogy önálló, alkotó gondolatokra képes, valós önismeretű, önmagára és környezetére alaposan odafigyelő, jó emlékező tehetségű, kitartó ember. A doktor szerint az ilyen emberekre, a saját sorsuk alakulásába belelátó személyiségekre minden gyógyító folyamatban nagy szükség lenne.

Fehér holló?

Ismételten elhangzott Thamó Kata Téboly-áról, hogy a maga nemében annyira rendhagyó, mint madárvilágban a fehér holló. A magyar irodalomban igazából a Benedek István Aranyketrec-e jár jókora lépésekkel előtte időben s teljesítményben is, bár a két alkotás elsősorban azért nem mérhető egymáshoz, mivel az egyik az orvos-író mélyen empatikus látásmódjából és tapasztalatából született, a másik viszont a páciens-író élményvilágába és annak feldolgozásába enged betekintést.

A köztük lévő szempontbeli különbségek dacára, mindketten alkalmasak arra, hogy az elmebetegségek körül kialakult társadalmi kirekesztettség és megbélyegzés reflex-szerű gyakorlatát visszaszorítsa, lebontsa. A szűkebb-tágabb környezet meg-nem-értésénél nincs rombolóbb, meghasonlást okozó tényező az elmegyógyászat mindennapos gyakorlatában, s életek, sorsok mennek rá arra, hogy a bolondnak titulált embertársunkon tartósan rajta marad a bélyeg.

Benedek István könyvéből az orvos szól hozzánk meggyőző példatára révén, hogy igenis, fogadjuk el a lelkileg sérült embereket is olyannak, mint saját magunkat – embertársunknak, aki ráadásul bajban van és csak mi segíthetünk rajta; elsősorban mi!

Thamó Kata könyve ebből a szempontból talán a Benedekénél is meggyőzőbb: a regény alapján mi magunk állapíthatjuk meg, hogy a lelki sérült, az elmebeteg igenis képes megtalálni józan ítélőképességét, ha emberszámba veszik, ha elfogadják őt – ahogyan azt Lilivel a Szakállas doktor tette.

A Székelyhon című honlapnak adott interjújában a szerző beszélt arról: könyve megírásának egyik célja, hogy reményt adjon a betegeknek, bemutatva, hogy az orvosokba vetett kellő bizalommal, hittel, akaraterővel és szeretteik támogatásával talpra tudnak állni. Ifjúsági kézilabdázóként korábban ő már megtapasztalta, a sikerért kitartóan kell küzdeni, s ez is hozzásegítette a gyógyuláshoz. Ezenkívül el kellett kezdenie sokkal jobban figyelni magára, mint korábban: az átlagosnál jóval többet pihen, napközben is lefekszik, ha nem érzi jól magát, egy fárasztó hét után kimegy a természetbe, ahol kedvére sportolhat és játszhat két husky kutyájával, amelyek szeretete, úgy érzi, felér egy terápiával.

Thamó Kata nem csupán kitalálta, hanem keményen átélte mindazt, amit papírra vetett. Ez még akkor is igaz, ha valójában a könyvben vannak azért kitalált, regényes elemek is. De az egész logikája és igazsága kikezdhetetlen. A szerző a könyv kiadásáig diszkréten hallgatott arról, hogy milyen életutat járt be. Nagyon kevesen tudták csak, hogy milyen mélységeket és magasságokat tett meg a gyógyulásig. amikor elmondta valakinek történetét, általában sajnálatot váltott ki beszédpartneréből. Megfigyelései szerint a társadalom óvatos a pszichés betegekkel, még akkor is, ha már meggyógyultak, hiszen attól tartanak, hogy bármikor jöhet egy krízis, amelyet nem tudnak kezelni. Ezért kevés beteg kap esélyt arra, hogy megvalósítsa önmagát, baráti kapcsolatokat ápoljon, dolgozzon vagy családot alapítson, pedig az jelentené a stabilitást számukra, nem a társadalomtól való visszavonulás – jelentette ki Thamó Kata a Székelyhonban. De ahhoz, hogy a normalitás mezsgyéjén belül megmaradhasson, jól kell ismernie a határait és céltudatosan igazodni hozzájuk. Ez nem csupán a gyógyítók, de a beteg felelőssége is.

Hová száll a kakukk?

A maga idejében nagy port felverő, s a társadalomban még nagyobb hatást keltő mű – Ken Kesey amerikai író 1962-ben megjelent regénye (Száll a kakukk fészkére), illetve az ennek alapján készült Oscar-díjas Milos Forman-film – amúgy a szakemberek rémének is számít. Annak ellenére, hogy a regény az amerikai irodalom egyik alapműve; az elmegyógyintézetben lejátszódó cselekmény ugyanis egy lehetséges fasisztoid diktatúra belső rajzát domborítja ki igen érzékletesen és hatásosan. Nem vitás – ismerik el a szakemberek –, hogy léteznek ilyen intézmények is, ahol nem a gyógyítás a fő cél, hanem a normális világtól való elszigetelés, illetve a belső, zárt mikrotársadalmon való beteges uralkodási és agresszióvágy kiélése. A regény és a film nyomán sok esetben az a tévhit alakulhatott ki a közvéleményben, hogy az elmegyógyintézetek valamilyen eredendő "rossznak", "gonosznak" a megtestesítői, ahol a gyógyítás helyett elszemélytelenítik az embert, antihumánus eszközökkel tompítják érzékeit, a valóság jelenségeire adott reakcióit, érzelmileg kiürítik, agyát kimossák.

Ami helyenként és esetenként igaz ugyan, hiszen köztudottan éltek vissza a történelemben elmegyógyintézetek alkalmazottjai a kezükbe adott hatalommal, de mindez a szakavatott elmeosztályi terápiára egyáltalán nem jellemző.

Ez a határozott disztingválás az, amiért többek között dr. Veress Albert is küzdött az általa megreformált csíkszeredai intézményben, s amelynek követőivel gyümölcsöző kapcsolatban áll szerte a világon. Ebben a küzdelemben nyerte el a Thamó Kata támogatását is, azáltal, hogy kórtörténetét, annak tanulságait nem csupán nyilvánosságra hozta, hanem nagy hatású irodalmi formába öltöztette.

2014-15-ben megkülönböztetett érdeklődést keltett egy hajdani árvaházi nevelt, a csíkszeredai gyermekotthonban felnőtt Vaszi Mária két könyve (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon 1983-1993; Gyermekotthoni sorsok), amelyek a szerző magánkiadásában jelentek meg.

Az első könyvből lényegében az derült ki, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen, sőt, a mai, a rendszerváltás utáni „növeldei” módszerek sem képesek gyökeresen változtatni a szülői szeretet nélkül felnövők sorsát – az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” életközege viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen. És ez a második könyv tárgya. A két vékonyka kötet – a Thamó Katáéhoz hasonlóan – sűrű szövésű, sallangtalan, őszinte és hiteles vallomás egy másik társadalmi kisebbség életformájáról, kirekesztettségéről, boldogságigényéről és hősiesen viselt stigmájáról. Szerzőjük, Vaszi Mária ugyanolyan kemény küzdelmet vívott a talpon maradásért és azért, hogy szembenézhessen sorsával, mint az elmeosztályokat megjárt egykori sportoló. Vaszi Mária sorsát ugyanakkor még súlyosbította, hogy egy helyét nem találó, a társadalom perifériájára jutott népcsoport tagja egyúttal, s mint ilyen, a kettős kirekesztést is sűrűn volt alkalma megtapasztalni. Kár, hogy az ő stigmaoldó törekvése nem találkozott egy olyan kiadói érzékenységgel, amiről az Irodalmi Jelen Könyveket megjelentető Böszörményi Zoltán a Thamó Kata esetében tanúságot tett. Pedig merem állítani: a Vaszi Mária kettős árvaházi kistükre olvasói szempontból is legalább annyira érdekfeszítő, mint a Téboly.

Ám nézzük a félig üres pohár teli részét: örvendjünk annak, hogy legalább ez utóbbi közfigyelemnek örvendve, elindult azon az úton, ami minden értékes szellemi műnek joggal kijárna. A sikeres (ős)bemutató után, amelyen a nagy számú közönség lélegzetvisszafojtva asszisztált, a Tébolyt bemutatják a budapesti Ünnepi Könyvhéten is, ahová a szerző is hivatalos.

És még inkább jó az is, hogy ilyen tanúságok, ilyen laikus, ám hiteles, mélyen humánus művek tudtak születni az utóbbi időben tájainkon, ami jelzi, hogy nem csak a problémák kibeszélésének, hanem társadalmi jóvátételének is nagyon itt lenne az ideje!

Csíkszereda, 2015. május 15.

*

Az írás az Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének készült.