Sz. 1889, Kackó–mh. Kolozsvár, 1949. Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Dóczyné Berde Amál huga. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Rtdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Sirály
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés —
Nem, sohse hivtak nyugalmas partok;
És hogyha néha pihenni tértem:
Mint sirály, vizek szép szelid álma
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.
Nem, sohse fogom összébbre vonni
Viharban felnőtt libegő szárnyam.
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!
Jön, jön az élet, rámfogja markát,
Vállamra veri keserű jármát.
De künnmarad lelkem a vizek felett
Tovább álmodni magános álmát, —
Azt hitték
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
S beszéltek fényes, idegen világról,
A melynek boldog fiává szegődtél,
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolygni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
»Csak oly halvány ne lenne !« szólt anyám,
Gyöngéden elsimítva homlokom.
Pillám alól kipergett néma könnyem.
Letörülé. —
Azt hitte: álmodom.
Kőtalány
Ahol mi laktunk, nem volt promenád,
Kertünk fölé a temető sötétlett....
Borosíyánsürűn, kőrisfátylon át
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban
Örökzölddel setét sirok során,
Ott játszadoztam későn vagy korán
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.
Ismertem minden dombot és keresztet
Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet,
Ha alkony jött s rá tüzlepelt lopott.
Egy márványlaptól — mélyen volt bedőlve
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét —
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe,
S találgattam titkon történetét.
Mikor a nap, mint óriási kanna,
A földre gyémántzáport öntözött,
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna
Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsudáltam,
Míg ujjam írásán betűzve járt...
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
„Amit kerestem, azt sohsem találtam."
Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő,
Ki földi ajtajára ezt verette,
Nem tudta senki, mit jelent a szó,
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, —
És útrakeltem, lettem bujdosó
És nem gondoltam többet én se rája.
...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam,
Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre — elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány ... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam. —
Ima
Sí fractus illabatur orbis –
Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földredördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.
Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajjokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.
Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.
Megszázszorozva minden szörnyű látást.
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.
S a minden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké.
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké ...
Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.
Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!
Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?
Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog —
Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótalan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.
Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljük a szent, új életet.
Ananké
Bátyám emlékének
Hatévesen már prédikált,
— Anyánk köténye a palást —
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tízenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. —
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártir Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált —
Hittük: a bibor lobogóval,
Várja az életbarrikád.
— Én, csak bubáztam, néha sírtam —
S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett:
Ölemből a bubát kiverte
S szememből a lánykönnyeket,
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe.
A piros szárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. —
— „Előre, legelőre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta,
„Neked vihart, csengő csatát.
Mely glóriáz és összevérez...
Neki csak egy fehér cseresznyefát
Fejfául elcsuklott fejéhez."
Katonasír
Csoma Feri unokaöcsém emlékének
írtam a Békás szorosban, 1925.V. 26.
A Dancurás felett gyopárt kerestem —
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor,
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen.
S egy név, nekem oly idegen egészen.
— Franz Zrim. — Nehézkes akcentusban csengett,
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tízenkilenc lehettem s ő tízennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
— Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? —
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson.
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség ...
Mozdonysikoly... szeme szemünkbe szánt még:
„Sohase láttok" ... visszanézi ránk még.
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... —
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton.
S akik sírjánál valaha elmennek,
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ö lábát jól be sem fedhették,
Két hű kezét tán keselyük sebhették,
Zápor szapul a feje szőke selymén.
Összeesném, sírját ha igy meglelném.
— S itt ezt a sírt az Isten bevetette,
Arany sleppet húz át a nap felette,
A patak idesír az örök estig
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen,
Egy árva sírért árva sírt mutatva,
Takaratlan az idegent se hagyta.
Hogy az a másik épígy alhatik.
Isten gondján, az ítéletnapig.
Útravaló ének
— Csüggedt fecskéknek. —
Mert könnyű annak, kit egy könnyű ige
A pályák hajszájától elmaraszt;
Kinek, ha néha marsot ver a szíve,
Így szól: egy fecske nem csinál tavaszt.
Szerez, ha férfi, és pólyál ha asszony,
Higgadt örömből mélyen kortyogat;
Föl nem riogja lelkét éjfelente
A végtelenbe induló fogat.
Akik már zsendülőben felfigyeltünk,
— Dajkánk mesélt s szenesvizet vetett.
Hogy a lidérckocsist elhessegesse,
Mint légycsapóval mázsás végzetet —
Kik homlokunkon szénnel vont kereszttel
A mesék bársonypaplana alatt
Tovább hallottunk kürtöt és patákat,
Sírtunk, hogy ittmaradtunk s elhaladt...
Ó jaj nekünk, be sem nőtt fejelágyunk,
Már csábított az útlan rengeteg:
"Fejszét, szekercét, míg a szívem éred,
S tündérváramból elédcsengetek."
Kihívott tükre feneketlen tónak:
„Egy világ rémül, rajta, bukj belém,
Egy belémhullott csillagot keress meg,
Taréjos kagylók, ócsigák ölén."
Keztyűt dobott felénk az ég, hogy szálljunk,
Lasszót vetett a távol és a mély.
Hiába volt a pálya hághatatlan,
És hasztalan voltunk csak egy-személy:
Fejszét csiszoltunk patakmart kövéből,
Viaszból, tollból róttunk szárnyakat,
És fát dörgöltünk, hogy szikrája pattant,
Fáklyává fújtuk, míg tüdőnk szakadt. —
Az egy-fecskék egy-fészkük tatarozták,
Minket tavaszcsinálás láza mart,
Indultunk szúrós kacaj-glóriával,
Vagy titkon, mint ki gyujtogatni tart.
A kedves könnye elszáradt kezünkön,
Az anyakar lepattant, mint a férc.
Mögöttünk vágyak ostorpattogása,
Előttünk délibáb, aranylidérc.
Új égboltot boltozni milliókra,
Tisztább esőt, szikrább napsugarat —
S léptünk bár néma sírok közt botorkáz
És minden síron, mindig egy irat:
„Egy fecske volt s nyom nélkül hullt ki vére" –
Sors, mely felénk ezerszer sziszegett,
Meg nem sebhetnek ily kigyómarások
Mert vértünk ércverésű hiszekegy:
,,Hiszünk egy útban, mely fejszénkbe' lappang.
Egy hajnalban, mely fáklyánkban csíráz,
Egy lábbadásban, melyhez krízis immár
A csontunkat kirázó szomju láz."
Hiszünk, hiszünk fennhangosan kiáltjuk,
Egy végső diadalban legkivált, —
Mert halld meg Úr, egyre pillantanod kell,
Egy közülünk nem hasztalan kiált,
Ha lesepersz ezernyi elhivottat,
Egy elnyeri a kiválasztatást,
Millió Isten-kikosarazott közt
Együnknek kész a menyegzős palást.
Annak kezébe kell egy percre adnod,
Világintéző örök jogarod,
Egy pillanatra ő a zsenge tölcsér,
Melyen kiáltod, hogyan akarod.
Egy vilianatra ő a büszke gyermek,
Ki gyeplőhöz jut vágtató bakon,
S míg mosolyogva megpihensz egy percet —
Új nyomba lép az embernép vakon:
S repül a föld, megifjult szárnyakon.
A vinnavári lakoma
Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán?
Megkondult szívem, rnint harang, s indultam a harang nyomán...
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgyvirág nyílt és kökény,
És megvillant a csipke-vár széditő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött,
Megszólítám és ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött.
Hangjától muzsikált az ég, mint megpendült kristálybura,
És szólt: az ottan Vinnavár és vár rád Vinnavár ura.
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt.
És fürge szolgálattevők hozták az enyhítő pohárt.
Álomzenével üdvözölt a táruló márványterem,
Arany volt ott minden kehely és minden öltözet selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack.
Mosolygó alma kacagott, csengetett a csengő barack.
És körbe repke ifjú raj, zsongott mint méz körül a méh,
Orcájukon szebb mámor ült, mint szent malaszt ha hintené ...
... S fején tiarás glória, testén lobogó lángruha,
Szemében örök hatalom: ott dőzsölt Vinnavár úra.
Felé röpült a balga szív, elébe tört a gyönge láb ...
Rebegtem: Üdvözöllek én, mint az örökkön egy királyt!
S ő felölelt, ölére vett aranykelyhéből megkínált.
Ittam mohón, ettem mohón és elhittem az éneket:
„Örök vasárnap a világ, itt sohse érünk pénteket..."
Erembe tűz, agyamba tűz ... s két karba ájult két karom, —
Jaj, megfogott mint vasbilincs a vinnavári hatalom ..
– – És mindig új tál, új pohár, és mindig új étel-ital,
Új dal és új vendégsereg és mindje első-fiatal,
És mindig új tánc, új zene és mindig forróbb ölelés,
És mindig új éh-szomjuság és minden ájult csók kevés —
Gyöngyös kacajba jár körül közöttünk Vinnavár ura.
Körötte száz apródfiú, mosolyuk oly aranyfura...
És mindje vékákat cipel és a véka színig szinarany ...
Fölkacag Vinnavár ura: „Ide boldog, boldogtalan!
Töltsétek színig zsákotok, kötényt, zsebet és zsebruhát,
Sírig megemlegessetek, az Örök Vinnavár urát!
Kakas kiált... az ég fakul, csillag vakul, siessetek.
Az éj lejárt, de itt a kincs, örökkön emlegessetek!"
És térdre hullt a balga nép és balgán térdre hulltam én,
És minden ajkon hála kelt és könnycsepp mindünk két szemén:
"Szegényen s éhesen jövénk, lakottan s rakottan megyünk,
Hozsanna Vinnavár ura. Urunk, Királyunk, Istenünk!"
Kacagott Vinnavár ura, kacaja csengett mint a kés:
,.Másé az új nap, új öröm s újfent a vendégeskedés."
De mig a kapu ránk szakadt — ajkunkról hála gyöngyözött,
Lent egy szipirtyó vihogott és vérrel tüskét öntözött.
„Hihi... hogy szolgált Vinnavár? fogatlan ínnyel vigyorog,
Hangjára felnyög fent az ég — mint messzi mennydörgés morog.
Megyünk ... de tagunk mint ólom, bár mintha könnyebb vón batyunk;
A szívünkön nagy szívfogás, de hallgatunk, még hallgatunk.
... Együnk sóhajt most s lopva néz, a másik félénken kitör:
"Annyi aranypohár után, s oly égedelmes szomj gyötör."
S a harmadik: „Ha két napon nem ettem vón, úgy éhezem,"
S a negyedik: „Lábam nehéz, mindjárt letör a két kezem ..."
És görcsbe rándul minden ajk és minden orca torzra ráng,
Falat kenyérért, korty vízért esd száraz ínyünk, szomjú szánk.
S kibontva könnyülő batyunk... ó szemfényvesztés, iszonyú,
Minden arany kopott kavics és minden drágakő hamu ...
Gyomrunk üres, batyunk üres, s üres szívünk majd meghasad,
És fentről Vinnavár ura tombolva, őrjöngőn kacag,
S kiált: Bohók, bohók, bohók, bénulva kong a szívetek.
Kiloptam onnan egy rugót, amíg ölemben ültetek..."
S nyittatja újra a kaput, toborza az új híveket,
S mi hasztalan lelkendezünk: szemük vakult, fülük siket —
Mert írva van: mindenkinek terítnek egyszer Vinnavárt,
Megnyitják érte a kaput, megtöltik érte a pohárt
S fölbúg szívében a harang, tapossa a harang nyomát,
Hogy végig lakja és lakolja a vinnavári lakomát...
Enyedi emlék
Áprily Lajos szomszédunknak
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy–aljban, halavány ruhában –
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben –
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen –
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;
Mindenüvé vittem – elviszem a sírig.
Hol vagy?
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohadó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.
Irgalom
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.
Mária seprűje
Sövényaljban, ketrec mellett,
Édesanyám udvarában
Kinő minden újtavaszra
Gondozatlan, egymagában.
Durva láb meg nem tapodná,
Tán a tyúk se csipked gömbjén;
Szoknyánk széle ha megéri:
Beillatoz, mint a tömjén.
Szűzmária sepert véle
Valamikor Názáretben,
Nála is csak vadon hajtott
Minden udvarszegeletben.
Kis cselédünk tudja ezt így,
S hinni kell hívő szavában,
Ha ily ingyen hajt ki minden
Szegényasszony udvarában.
Krisztus is volt kicsi gyermek,
A forgácsot szertejátszta,
Lába nyomán az olajfa
Húnyt virágát le-lerázta. -
Kicsi udvart, kicsi pitvart
Ott is kellett sepregetni,
Lim-lomot a seprűgallyal
Összeszedni, tűzbevetni.
- Ó Mária, aki minket
Oly irgalmasan szerettél,
Hogy miattunk szent szívedbe
Hétpengéjű tőrt verettél:
Nézz a szívem udvarába,
Tele gazzal, tele gyommal,
Tört játékkal, únt forgáccsal,
Hullt virágból gyász-halommal.
Szedj egy bokrot seprűfádról,
Sepregess fel udvaromban,
Életemnek csúf szemetjét
Vesd lapátra, tűzre nyomban.
Beh szép is lesz: újra tisztán
Tündökölni szennyezetlen,
Mint a pohár, mint az udvar
Ünnepeste Názáretben
Mezőség
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad -
Szél jő, s a földet megdidergeti.
Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.
Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése