Tovább mélyült a háborús iszonyom...

Beszélgetés Cseke Gáborral legújabb e-könyve apropóján

Daczó Katalin (Hargita Népe) úgy találta, hogy az első világháborúról összeállított második szöveggyűjteményem is megér egy kérdezz-felelek játékot. Ma elküldtem válaszaimat kérdéseire. Alább olvasható az eredeti szöveg, amit a lap, terjedelmi korlátok miatt, némileg rövidítve tud csak közölni.

*

Dezső nagyapám búcsúja

Alig több mint egy évvel a Sorscédulák a nagy háborúról című világháborús olvasókönyve elkészülte után újabb – szintén csak digitálisan hozzáférhető – könyvvel rukkolt elő: Hová tűnt a katonatiszt avagy a nagy háború apró csodái című, 234 oldalas kötettel. Számomra ez azt is jelzi, hogy az első olvasókönyv sikeres lett. Sőt, azidoharcokatujraz honlapon az első kötet iránti érdeklődésről is találni adatokat, melyek szerint némely fejezet csaknem elérte a négyszázezres megtekintést. Mit bizonyítanak ezek a számok?

– Elsősorban azt, hogy a honlap, amely ezeket az adatokat méri, rendkívül forgalmas. Sokan látogatják. Valahányszor rálépek, legalább ezren böngészik. Ezek számomra amolyan kísérleti adatok, és nem a saját háborús honlapom keresettségét jelzik. Az ivisz.hu nevezetű irodalmi-művészeti-közösségi portál azzal, hogy vállalkozott a kísérletre s folyamatosan, fejezetenként közreadta az olvasókönyvet, az anyagot pedig huzamosabb időn át elérhetőként tárolja, belement a játékba. Tavaly május óta pörög a honlap számlálója, s amellett, hogy szinte kizárólag a háborús olvasókönyv bizonyos fejezetei – versek, cikkek, regényrészletek, visszaemlékezések vegyesen – vezetik a portál legolvasottabb anyagainak toplistáját, ráadásul valamennyien még meg is haladják a 150 ezer felkeresést! Ez szám szerint 18 írást érint, ennyiből már egy, a témába vágó előadóestet is könnyen össze lehetne dobni. Ezek már amolyan "hétpróbás" szövegek, jó színészek kezén biztos sikert ígérnének... A kérdésre válaszolva: a számok alakulása azt is jelzi, hogy internetes közegben az emberek elsősorban nem kötetnyi egységeket olvasnak előszeretettel, inkább érdekes, képzeletüket, érdeklődésüket foglalkoztató, együltükben végigböngészhető beírásokat kedvelnek. Azokhoz térnek vissza szívesen nap nap után. S ha nem csak bulvárt kínálnak nekik, hanem komoly kérdésekben is megszólítják őket, akkor érzékenyen válaszolnak e gesztusra.

Az előző olvasókönyv melyik fejezete bizonyult a legnépszerűbbnek? Vajon miért?

– Kezdetben magam sem igen értettem, menet közben viszont meggyőződtem róla, hogy az élen végző, legnépszerűbb anyag, Székely Júlia regényrészlete (Nagyapám tévedett) szinte törvényszerűen került a "topra", és végig, az utolsó pillanatig nem hagyta magát letaszítani onnan. Szerzője 1906–1986 között élt, nem tartozik a divatos írók közé, mellesleg zongoraművész, rendező, tanár volt, Kodály és Bartók tanítványa. Zenetörténeti témájú regényei – ő írta meg többek között Bartók Béla életregényét – jelentették számára a népszerűséget. Háborús élményeit két regényben örökítette meg (Nagyapám tévedett ; Valahol háború is van), közülük a második inkább tekinthető fikciós irodalmi műnek és a második világégés idején játszódik. Az első viszont egy bűbájos, gyermeki memoár a száz éves nagy háborúról – még akkor is így van ez, ha a szerző felnőtt fejjel írta. „Előre megfontolt szándékom csupán az emlékezés volt. Csakis olyat írok le, amire emlékszem, semmi mást… Öcsi meg én, a két gyerek csetlik-boltik a történelemben, szót sem értenek belőle. A főszereplő, nagyapánk sem sokat értett, ő csak szívből utálta a háborút…” Ez a hihetetlenül rokonszenves szemlélet végig töretlenül jelen van a könyvben s teszi izgalmassá, egyben hitelessé a gyerekek háborús élményeit. Sikerül az ártatlan, naiv kölykök szemével láttatni az eseményeket és felháborodni azok abszurditásán, kegyetlenségén. E pillanatban, október 26-án reggel, a fejezet számlálója pontban 401164 felkeresést mutat. A második helyen, 358075 felkereséssel Yolland Arthur angol irodalomtörténész emlékezése „végzett”, akit angol léte ellenére, mert Budapesten élt és dolgozott, a háború idején magyar spionnak néztek nemzettársai...

A mostani antológiát gondolom, az különbözteti meg leginkább a korábbitól, hogy kevésbé a szépirodalomra, inkább az emlékező műfajokra helyezte a hangsúlyt. Miért? Hogyan válogatta össze a kötet anyagát?

– A Székely Júlia-féle megközelítési mód kiugró sikere figyelmeztetett arra, hogy az emlékező, a dokumentáris prózát illik komolyan venni. Mert nem csupán illusztrációt tud nyújtani, viszont a történések párlata helyett egy-egy lehetséges megközelítési, értelmezési lehetőség. A gondolat, a tanulság nem új, az irodalom jó ideje merít belőle – témát és szemléletet –, s az utóbbi évtizedekben a történészek is hajlanak arra, hogy beengedjék a levél-, a naplóírókat, a megszállott krónikásokat a História szentélyébe, természetesen megfelelő irányítással és felügyelettel. Ez az oka annak, hogy magam is egyre több emlékező jellegű írást hajtottam föl, majd minden kezembe kerülő forrást ebből a szempontból vizsgáltam. Mondhatni, tudatosan készültem a második szöveggyűjteményre, amelyet eleve naplószerű, mozaikos, lehetőleg idővonalas felépítésűnek képzeltem el. Nagyjából ez is lett belőle... A válogatás alapja a folyamatos turkálás a gyűjtött anyagban. Előre-hátra olvastam, lapozgattam a szövegeket. s valahányszor megérintett egy-egy bekezdés, oldal vagy fejezet, nem egyszer egy-egy személyes történet, azt kiemeltem onnan és rendre egymáshoz illesztettem a részeket. Úgy igyekeztem, hogy a feltüntetett források és a szöveg összevetése nagyjából sugallja mind a történések idejét, mind közegét és a szereplők identitását.

„Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál.” – írja a kötet előszavában. Hogyan alakult – módosult egyáltalán? – a háborúhoz való viszonyulása a több éves keresgélés, a számos visszaemlékezés olvasása során? Mi az, ami leginkább megérintette?

– Háborús iszonyom s a háborúkat generálók elleni megvetésem nemcsak hogy nem csillapodott, de még csak tovább mélyült. Jóval tisztábban áll előttem a veszély, amely bármelyik pillanatban lecsapni kész, lángba borítaná az emberi élet valamennyi színterét, elsöpörné azt a stabilitást, amit az emberiség jól-rosszul minduntalan megpróbál biztosítani magának, családjának, környezetének. Az indulatos, erőből politizálás végleges száműzése helyett annak épp az ellenkezője: az állandó rehabilitálása és szorgalmazott eszményítése folyik. A legelső nehéz pillanatban perceken belül előkerülnek a népek közötti, látszólag kibeszélt, nyugvópontra jutott, de megtorlatlanul maradt sérelmek, fájdalmak és félelmek. A jelenlegi migráns-helyzet kapcsán is, tisztán kirajzolódni látszik a Balkán és Közép-Európa körül feléledő belső konfliktushelyzetek sokasága, a nemzetek köldöknézése, amelyben nagyobb súlya van a nemzeti érdeknek, mint az együttműködésnek, az egyeztetésnek és a józan észnek. Legnagyobb döbbenetem e kíváncsiságból felvállalt szellemi kalandban annak szól, hogy az általam megismert anyagokból ismételten és félreérthetetlenül kiderült: minden, ami rossz az életünkben, a magatartásunkban, a reflexeinkben, a világproblémákra adott válaszainkban, az már nem is egyszer, és tragikusan megtörtént, többszörösen megszenvedtük, és ennek dacára újra meg újra a nyakunkba vesszük, elborult tudattal belehajszoljuk magunkat.

Válogatásából úgy tűnik, hogy Ön felülemelkedik a hadszíntéren. Előfordul, hogy az Ön által idézett emlékezők egymással szemben álló hadsereg tagjai? – de esetleg ugyanúgy, vagy hasonlóképpen látják a világégést?

– Háború ellenfél nélkül nincsen. Az csak természetes, hogy sokféle hadseregben harcolók emlékei érdekeltek, ha nem is vittem túlzásba e téren a „politikai korrektséget". De semmi pénzért nem hagytam volna ki például Makszimilian Volosin orosz író naplójegyzetét, aki éppen akkor utazik át Magyarországon, amikor a főváros a hadbalépés delíriumában ujjongva ünnepel. Nem érti a nyelvet, ergo azt sem, hogy mi történik, miért ünnepelnek ennek az ismeretlen nyelvű országnak az emberei. „Tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak. Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése. Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború! De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott. Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak. Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak." Amikor pedig minden világossá válik előtte, hogy ellenségként tartózkodik egy ellenséges országban, akkor szeretne láthatatlanná válni és gyorsan felszívódni... De merítettem számos román forrásból, sőt, egy helyen megszólaltatom a korabeli szentpétervári francia nagykövetet is magánnaplójával, továbbá az akkor még gyermek Simone de Beauvoir francia írónő háborús emlékei is árnyalják a képet. Nem találkoztam egyik táborban sem olyan krónikással vagy emlékezővel, aki ne szenvedte volna meg a háborút és ne kívánta volna a mihamarabb megkötendő békét. Megrendítőnek tartom például a franciaországi Fekete Kolostor hadifogoly lakóit naplójában bemutató háborús rokkant pékember, Louis Troussier aggodalmát, aki tudatában van annak: nem elég, hogy a háború miatt szinte lehetetlenné vált a franciák számára a megélhetés, de még a nyakukra hozott foglyokat is táplálniuk kell, méghozzá jó körülmények között! S ehhez még azt is elvárják tőlük, hogy jó képet vágjanak az egészhez...

Akadnak női emlékezők is, de jóval kevesebben… Hogyan látják ők a háborút?

– A női emlékezők aránya azért tűnik szerénynek, mert a harcok teljében mindenek előtt fa érfi résztvevők-szemtanúk azok, akik közvetlen képet nyújthattak a háborúról. Ennek ellenére igyekeztem a hátországban maradt nők életérzésére is odafigyelni, így bő részleteket használtam fel Kaffka Margit naplóiból, aki a háborúba ment orvos férje utáni aggodalmait veti papírra, s egyben a hátországi élet mindennapjait is rögzíti. Több részletet idézek Jászai Mari keserű naplójegyzeteiből, aki a háború egész menetét végigkövetve igyekszik a maga szakmájában – jótékonysági színpadi szereplésével – enyhíteni a sebesült katonák szenvedését. Mária román királyné ugyancsak szerepel naplójával a könyvben, a marosvásárhelyi Sigmond Elízt pedig felmenői háborús emlékei felkutatásával idéztem be. Ez azért különösen érdekes, mert közeli rokona a háromszéki Luka Lászlónak, akit sokan ma is Vasile Lucának ismernek, s aki maga is részt vett az első világháborúban, ráadásul a Székely Hadosztálynak is katonája volt. A nők háború-szemléletére beszédes példának érzem Jászai Mari önkínzó tépelődéseit, melyekből csak egy kis részlet fér ide: „Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság!" Szerepel a könyvben a Hargita Népéből is ismert Szilágyi Irma kémnő epizódja, az ő történetéről nem saját forrást, hanem kivégzése szemtanúinak jegyzőkönyvi vallomását, illetve az ügyet kivizsgáló Jancsó Benedek tanúságtételét használhattam.

Dezső nagyapám búcsúja (2)

Akadnak még újdonságok, vagy már mindent elolvasott, ami az első világháborúval kapcsolatos?

– Soha sem fogom tudni elolvasni mindazt, amit az első világháborúval kapcsolatosan összeírtak. A második háború jóval bővebb irodalmát még annyira sem. De talán nincs is rá szükség. Amikor nekivágtam a szellemi kalandnak, az a hiányérzet sarkallt, hogy egyik nagyapámról sem tudtam, járt-e a nagy háborúban, egyáltalán hogyan élték meg azokat az időket. Amíg éltek, elmulasztottam megkérdezni tőlük. Írott emlékek nem maradtak utánuk. És mégis, alig pár hónapja, véletlenül rábukkantam egy levelezőlapra, amely Dezső nevű anyai nagyapámat ábrázolja. Egy seregbeli, ismeretlen művészember örökíthette meg, ceruzarajzon 1915 novemberében a nagypapát, aki nagyanyámnak címezve a tábori lapot, annyit írt rá: „Az indulás előtti utolsó órákban millió csókot küld Apukád." A lap hátán kincstári pecsét magyarul és németül: "A hadrakelt seregből." Ezzel aztán meg is tudtam, hogy egyik nagyapám megjárta a háborút, élve hazakerült, de hogy mi mindent élt át és milyen tapasztalatai lehettek, arra továbbra is az általam szerkesztett két könyv alapján kaphattam választ.

A két háború évfordulói ezúttal elégé egybeestek, s így szinte eltörpültek a 100 éves évforduló mellett a második háború jelentős eseményeinek évfordulói. Tervezi, hogy a második világégéssel is olyan aprólékosan foglalkozik, mint azt tette az első esetében?

– A második világháború túlságosan nagy falat lenne a számomra, és már így is jóval többet olvastam róla, mint amennyi további kíváncsiság él bennem iránta. Egyes eseményei foglalkoztatnak ugyan, sőt izgalmas újságírói feladat lenne megtudni, hogy azok az emberek, akik megjárták és túlélték az első háború szörnyűségeit, milyen megfontolásból jelentkeztek harci szolgálatra a második háborúban is. Mert nem voltak éppen kevesen, de sajnos, manapság szinte alig maradt élő tanú közülük. Ha maradt még egyáltalán...

Ha szabad megtudnunk: hová tűnt végül is az a katonatiszt, aki a könyv elején azt a nagy adag tésztát rendelte a kis Marosántól?

– Ez is a nagy háború rejtélye. Nincsen rá válasz. Viszont annyira kedvesnek találtam ezt az epizódot, azt, hogy valakinek ilyen meghatározó emléke éljen a háborúról még idős korában is, hogy elolvasván, mindjárt döntöttem: erre a szálra fogom felfűzni a könyv teljes mozaiksorát. Hasonlóan természetesen adta magát a befejezéshez Lénárd Sándornak az apjáról szóló emlékezése, aki hetedhét országon keresztül, nagy megpróbáltatások árán tér haza gyermekeihez, családjához, "felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek". E két emlék között pedig valahol ott bolyong azóta is, meg nem nyugvó lelkiismerettel ama bizonyos katonatiszt is...

Hol érhető el a Hová tűnt a katonatiszt? Továbbra is csak a neten?

– Igen. Nem kívánok belőle kötelező olvasmányt fabrikálni, ami aztán ott marad a polcokon. Akit érdekel, megtalálja. Vagy azidoharcokatujraz II honlapon, ahol teljességében olvashatja, vagy az aranytalicska, illetve az ivisz.hu honlapokon, ahol folytatásokban kerül fel napi-kétnapi rendszerességgel. Címük: http://bakternota.blogspot.ro/, illetve http://ivisz.hu/

Kérdezett: Daczó Katalin