Az igazi érdekesség a Stoian Teodor élettörténetében keresendő és található, amelyet Daczó Katalin fejtett fel nemrég egy hangulatos beszélgetésben a Hargita Népe hasábjain. Mutassuk be írása nyomán mi is a volt állomásfőnököt: gyermekkorát, fiatal éveit.
Stoian Teodornak mind a század eleji Székelyföldről, mind Romániából vannak tartalmas emlékei: “Gazdagság volt Romániában a háború alatt, ahogy emlékszem, a városban még a kéregető is hosszú veknit tartott a hóna alatt, úgy ette és közben kéregetett. Még a németek is csodálkoztak. Galacon a lakásunk is a német parancsnokság mellett volt közvetlenül, egy ikerház. Édesanyámék perfekt beszéltek németül és a parancsnokságnak szüksége volt a vonatszerelvényekre, így sokszor elbeszélgettek, és a német tisztek csodálkoztak, hogy Romániában a piac milyen gazdag, milyen finom gyümölcsöket lehet kapni…”
Az ex-állomásfőnök igazából repülőmérnök szeretett volna lenni, de a kezdődő népi demokráciában szigorúan vették a társadalmi származást. ”Elmentem Bukarestbe felvételizni – meséli Stoian úr -, de abban az évben, amikor mi érettségiztünk, érettségiztek a tizedik osztályt végzettek is (orosz mintára), és rengeteg végzős volt. 1700-an jelentkeztünk a katonai egyetemre. Megijedtem, amikor megláttam, hogy az udvaron mennyien vagyunk… Akkor már édesanyámnak a leánytestvére Brazíliában, Sao Paolóban volt, mert ahogy jött a front, a férjével elhúzódtak. Ez számomra fekete pontot jelentett, mert akkor repülős mérnöknek csak azt vették fel, akinek tökéletes volt a családi háttere: nem volt a családban kulák, sem hivatalnok származású, sem külföldi rokon stb. Így aztán nem vettek fel.”
Így esett kényszerű választása a vasútra. Szerencsére szerette a fegyelmet és a rendet, s ezt a vasúti életben meg is találta. – Mi külön állam voltunk az államban a múlt rendszerben is. A kollégák nem azt mondták, hogy főnök elvtárs, hanem ,fonök úr”, románul „domnul sef”. Ez volt a megszólítás – magyarázta a riporternek. Majd elmesélte, hogy a vasútállomást 1972. május 5-én vette át, miután meghalt az elődje, bizonyos Munteanu. 1985-ig volt állomásfőnök Csíkszeredán, akkor áthelyezték Madéfalvára. Gyanítja, hogy valakinek szüksége volt az ő helyére…
Sok érdekes dolog történt vasutassága idején, egy japán turistával megesett kalandját jóízűen el is meséli: “1981-ben Mező Marika, a pénztárnoknő a rendes reggeli beszámolókor jelentette, hogy semmi különös nem történt, de volt egy japán utasunk. Mondom, hogy hát olyan utas, mint a többi! Nem, azt mondja Marika, ez itt maradt. Lekéste a vonatot, s ott alszik a váróteremben egy padon. Lementem, hát tényleg ott volt, betakarózva egy vékony takaróval, amit magával hozott. Megmozgattam, s amikor látta, hogy egyenruhában vagyok, egy kicsit megjjedt. Aztán a németül, angolul tudók magyarázták neki, hogy jöjjön be az irodába. Mondtam a lányoknak, hozzanak neki kávét, szendvicset, kínáljuk meg, s beszélgessünk vele. Akkor már kész volt az IFT, a magasfeszültségű épület, ami a villanyellátásért épült. Annak a főnökét is lehívtam. A japán bemutatkozott, úgy hívták, hogy Zigeo Ogasahara. Kiderült, hogy letették a vonatról, Máramaroson szeretett volna kerámiát vásárolni, s azt mondták neki, hogy szálljon le itt, mert kap Csíkszeredában. Elvittem Somlyóra, megmutattam a templomot, a Nagy Imre Galériát, a múzeumot, nagyon tetszett. Három év múlva ismét meglátogatott, és azóta minden évben köszöntőt küld.”
Stoian Teodor nincs elragadtatva az állomás mai állapotától. “Most rossz érzés ránézni. Mikor látom, hogy mennyi a burján, hogy az aluljáró mennyire koszos, hogy ott minden hogy néz ki…! S nemcsak az állomás, hanem a környéke és a vasúti sínek melletti rész is. De az állomás különösen siralmas. Fel van írva Miercurea Ciuc, fehér alapon feketével, és annyira koszos, hogy silabizálni kell, hogy körülbelül melyik milyen betű. Mindez nemcsak pénz függvénye, az emberektől is függ. Az ember szenteli meg a helyet, de ehhez ember is kell… Csakhogy úgy tudom, jelenleg nagyon kevés az alkalmazott a vasútnál, úgyhogy ez egy ördögi kör.”
Ugyancsak ő mutatta meg azt a régi csíkszeredai képeslapot, amelyen az akkori Erzsébet-liget még teljes pompájában, Sissi-szoborral és szökőkúttal díszítve szerepel. (Sajnos, azóta a liget lerobbant, szeméttelep, elhanyagolt bozót.) A képhez találós kérdés is társul:
– Úgy tudom, hogy Erdélyben 96 Sissi-szobrot készítettek. Azt nem tudom, hogy egy mester készítette-e vagy különbözők voltak a szobrok. A 96 szoborból egy maradt meg ebben a zónában, Fogaras mellett, egy templom udvarán. Ez a képeslap nagyon sokat elárul. Ha a hátára nem volna semmi sem írva, akkor is meg lehetne állapítani, hogy melyik évben készült, a növényzet után, a fák után. 1897-ben építették az állomást, akkor ültették a kicsi csemetéket. A képen a fáknak a növése tíz évet mutat. A másik érdekesség a szökőkút. Ez a szökőkút három méter magasságra dobta a vizet, annak ellenére, hogy Szeredában nem volt villany, nem volt vízvezeték. Hogyan oldották meg? Sok mérnöknek feltettem a kérdést, de senki sem tudott felelni. Egyik azt mondta, a kanálisból, másik azt, hogy a vízvezetékből, de az nem volt, és villany sem, hogy villanymotort hajtsanak. Artézi víz nincs ott, az Oltról sem hozhatták, mert igen messze van… Megmondom én, hogyan! A vasút idáig jött, Csíkszeredáig, itt volt egy forgólap, amelyre a mozdony ráment, két ember rúddal megfogta, és a sínen az orrával Brassó felé fordította. Amikor a mozdony bement, hogy fordítsák meg, akkor kellett szenet tenni – Brassóig olyan öt tonna szenet evett meg a mozdony. A működéséhez kellett szén és víz, ehhez pedig vízvezeték helyett egy víztorony, amelynek a tartályából eséssel jött le a víz. Úgy gondolom, hogy annak idején a mai felüljárónál volt ez a víztorony. Amikor építették a felüljárót, akkor bejött az építőtelep vezetője – nagy nehézséggel épült, mert nem zárták le a forgalmat -, és azt mondta: „Főnök úr, kaptunk egy várfalat! Ahogy ástuk a pillérnek a gödröt, egy kör alakú építmény bukkant elő a földből.” Jeleztük a múzeumnak, s ott azt mondták, nem létezik, hogy vár lenne, inkább valamí egyéb. Tudja mi lehetett? Szerintem a víztorony, vagyis a forgó platninak a fundamentuma. És az Erzsébet-park szökőkútja ennek a víztoronynak a segítségével működött.
Stoian Teodor történetei egy nem mindennapi életről és emberről vallanak…
Forrás. Hargita Népe, 2016. július 6.
