A HEGEDŰ
Midőn erén pezsg ifjú élet,
De zsenije már férfi, érett,
Érezve, hogy remekbe fog:
Művészed akkor alkotott.
Szeretve minden porczikádat,
A habos, rózsaszínű fádat,
Az ébennel ékes nyakat,
Az édes hangú ajakad.
A lányos, karcsú, szűzi keblet,
Lelkét majdani énekednek,
Mindenbe, mint a jó anyák,
Énjének adta legjavát.
S midőn oh, végre, kész a műve
S ő lángzó arccal, lelkesülve,
Állat rád hajtva hallhatott,
Azt mondta: „Most meghalhatok".
S meghalt. És te, te drága árva,
Utána kézről-kézre járva,
Kontárok játékszere lész
S végül megvesz egy ószerész.
És ott egy régi rozsdás szegre
Akasztva, függtél elfeledve,
Egy századévig is talán,
Poros szekrények oldalán.
S ha valaki a kézbe vett is,
Próbálva rajtad azt is, ezt is,
Kedvét veszítve eldobott, —
A hangod sértő volt s kopott.
Mig végre jött egy istenáldott
S a mint a húrjaidba vágott,
Kebledből ömlik égi dal,
Minőt halandó sohse hall,
S ahogy átsír e dal a légen,
Báj nyilal át a mindenségen
S a természet az isteni
Szerelmi vággyal lesz teli.
Ujját a légbe fennmarasztván,
Bámulva, hallgatott a nagy Pán
S a nymfaraj fűben, hanyatt,
Piheg az édes kéj alatt.
S a kis virág s a nagy természet,
Mind, mind ez édes daltól részeg,
És odafent a csillagok
Szemében harmatkönny ragyog.
...Oh elhagyott, szomorú lelkem,
Hogy mesteredre sohse leltem,
Pedig, ha játszanék veled,
Kaczagnának az istenek!
A HARANG
Hallottad e hirét a világszép tónak,
Setét erdők csendjét csöndben hallgatónak,
Hegyek kék szemének, a mivel az égre
Figyelnek és a nagy, örök mindenségre,
Szent Anna tavának, kis kápolnájának,
Hol hires búcsúja esik Csíkországnak?
Hallottad e hirét az ezüst harangnak,
Hegyről hegyre szálló szép zengését annak,
Hallottad e hirét tói tündéreknek,
Szájról szájra szálló tündér történetnek?
Történetét ennek, tündér szerelemnek,
Kész veszedelemnek, mostan éneklem meg.
Anna tónál laktak nagy hajdan pogányok,
Annak örvendeztek, hej, tói királyok,
Mert ezek áldoztak tüz-viz istenének,
Annak örvendeztek, hej, tói tündérek.
Vigan ünnepelték az áldozat torát,
Tüz az egyik részét, viz emészté johát.
De jött Ambrus barát s keresztvízre tartá,
Pogányt Jézus szelid igájába hajtá,
Fel is építette kisded kápolnáját,
Tornyába huzatá szép ezüst harangját,
Szép ezüst harangja hogy megszólal vala,
Tói tündér király majd hogy meg nem hala.
Elhallgat tündérek vidám kacagása,
Elébbi jókedvük fordul vala gyászra,
Apjuknak házába búsan gyülekeztek,
Kender-szakálával búsan üle köztek :
Hej, gyenge leányim — szomorúan mondja —
Gyűltök nem sokára halotti toromra.
Születtem vala én halhatatlanságra,
De most le kell szállnom poklok országába,
Hiába épitém kristály palotámat
A tó fenekére és vetek falának
Nagy széles alapot. Idehallik hangja,
Csak fülembe sikolt a templom harangja.
Se nappalom nincsen, se éjszakám itten,
Nekem e harangtól nyugtom soha nincsen!
Így szóla a király s kender szakálára,
Mintha sürü sarlón csigabiga jára,
Sok szapora könnye azonkép csillámlott,
S jajgattak szomorú szép tündér leányok.
Egy szép tündér leány csak kiül a partra,
Deli pásztor legény nyáját arra hajtja,
Szőke tündér leány haját fésülgeti,
Deli pásztor legény őtet nézegeti...
Addig nézegeti, hogy meg is öleli,
Hej, megbánod még azt, deli pásztor, deli!
Csábítja csicsijja őt a tündér csókkal,
Aztán simogatja szép hízelgő szókkal:
„Hallod deli pásztor, kápolna harangja
Beteg öreg szülém nyugodni se hagyja.
Se nappala nincsen, éjszakája sincsen,
Hozd el a harangot nekem édes kincsem.
Hozd el a harangot, hogyha neked kedves
Ajakam klárisa, az is a tied lesz.
Két ölelő karom, a tied lesz az is,
Keblem puha halma és egész magam is!"
Szól a tündér szóval, és felel a pásztor:
„Elhozom én egyszer, elhozom én százszor.
Elhozom én még ma, még ma éjjel, kedves,
Ha, a mit ígértél, mind igazán meglesz,
Ajakad klárisát, alabástrom karod,
Két szép arany almád hogyha nekem adod."
S elhozta. A leány csókolta, ölelte,
Lehúzta a tóba s ott szállt el a lelke.
A CSODAKÚT
Csilingel a forrás és perdül a kerék
És a halandó hall csodás égi zenét.
Csodakút zenditi csodaszerkezettel,
Tollkönnyü kézzel mit alkotott a mester.
Mester, kinek szive szeretettel teli,
Halandók örömén a ki kedvét leli.
És, ha szól a déli, vagy éjféli óra,
Szerelmesek jőnek a találkozóra.
Kutkörüli hársnak illatozó árnya
Barna fátylat terit legényre, leányra.
Hallgatva hallgatnak, csókbaforrott ajkkal,
Madarak simulnak fészkeikre halkkal.
Fülmile is hallgat, bárha dalnak eredt,
Tánczra kerekednek a piczi egerek.
Csöndes éji útja felén megállt a hold,
Mikoron a mester csodakutja dalolt.
Hát egyszer, hát egyszer... bucsujáró szentek,
Mikor a kut zenélt, arrafelé mentek.
A paraszt legények a zászlót letették,
S elkezdték forgatni a paraszt menyecskét.
Tánczra kerekedett a sok pohos barát,
A püspök eldobta a fényes tiarát
S a polgármesternét, azt a bogárszemüt,
Hogy megtánczoltatta, — hire volt mindenütt.
De nagy baj lett ebből, — a pohos barátot,
A püspököt sujtá nagy egyházi átok.
Mit tegyenek? — A bűnt a mesterre kenik:
„Sátánnal czimborál" — híre kerekedik.
És a jótett népek között nincsen senki,
A ki követ nem dob reá, a ki menti
„Ördög czimborája!" Van, ki „emlékezett",
Hogy az oltári szentségre emelt kezet.
A siralomházban kérdezik hiába:
Mi legyen utolsó három kívánsága?
„De mégis egy vagyon — szólt, — mielőtt innét
Vesztőhelyre viszik — egy korty vizet innék."
„Egy utolsót az én kutamból!" — Azt mondja
És a biró bólint: „Teljék a bolondja."
„Egy korty vizet ivám, — ejnye de jó volna,
Ha a kutam még egy utolsót dalolna."
Azt is megengedték. No hát harmadikra
Engednék meg, hogy egy strófján igazítna.
Megengedték azt is . . . Elnémult a nóta , . .
Soha se is szólalt meg többé azóta.
AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLHOZ
I.
Az első szál... Memento mori!...
Mint lakomán a holt-tetem,
Valóban ilyesféle holmi
Megdöbbenést okoz nekem.
De azért csak fel a kehellyel,
Mely tele még. sőt csordul is,
A nap is foltos közzel-hellyel
A delelőn ha fordul is!
Idő! Kaptam én régebb is mán
Tőled egy-egy kis nyaklevest,
Például: „Bácsi!" — Egy szép kis lány
Egyszer szemembe mondta ezt!
Jól meggondolva, ez a hajszál
Fehér kis — ártatlan „lelet"...
De az a „Bácsi" — ártatlan bár -
Arczomba hajtá véremet ...
Arczomba hajtá, mondom újra!...
Pedig milyen természetes...
Egy mérföld kő ... Az árnyék ujja,
Mi folyton nő!... De éppen ez! ...
Oh, éppen ez a szörnyű „Ugy van !"
Oh, éppen ez a józan „Ugy !"
Ez a lüdércz rád csap gyanútlan
És nem engedi, hogy aludj!
Ma még csak egy... holnap már kettő!
És aztán, mint a téli hó,
Belep özönnel... Éz ijesztő
Bizonyosság: irtóztató.
Ez az, a mi bús Janus arczu
Szoborrá váltja életed,
Eléd mered, mint csontos, asszu
Kéz s tiltva int: „Többé ne tedd!"
Többé ne várd, hogy vágyva int
Csókos leányka-ajk feléd,
Többé ne hidd, ha rád kacsint,
Hogy érted éghet keble még.
Többé igaz csók nem terem
Számodra, sem halk sóhajok ...
És még ki tudja, Istenem,
Mi mindenen tul nem vagyok?...
Kis pásztorórák... soha mán!...
... Többé nem kések randevút... .
Hanem leszek jó gardedam...
Oh, Jé! — Jó, hogy eszembe jut.
E versikét jól elcsukom,
Külömben még a feleség...
No ősz hajamra mondhatom,
Rádásnak csak ez kéne még!
Isten veled hát ifjúság,
Bohóság... lánykák ... el velek !
— Életfámon száradt kis ág:
Meghajtva főm... Köszöntelek!
II.
Megálljunk... Ez komoly dolog.
Hegyen valék, leballagok.
Le, le és mindig lefelé
— Ismeretlen örvény elé...
Szemem még egyszer visszanéz,
Az elhagyott táj ködbe vész.
Még egyre hív, még egyre int,
Pe vissza nem lehet megint...
Oh nem lehet, oh nem lehet,
Már vissza soha sem megyek...
Előttem ott lent alkonyul,
Már egy-egy lámpa is kigyúl
S én nem tudom, ott ki lakik,
Oh, bár ismernék valakit...
Szivem szorong, elmém borong.
Előttem egy kongó korong
És benne ugrál a golyó,
Hol áll meg ? — Tudni volna jó.
Eddig úgy játsztam vele mint,
Ha éltem volna egy fitying.
De most fityingem úgy lesem,
Mintha az volna életem,
S számítom, egyre számítom,
Tárczámat zárom és nyitom.
Valjon elég ?... Úgy bánt a gond,
Megszégyenitem Harpagont.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
