 |
| Cătălin Bursaci rajza |
Cătălin pedig, amikor s ahányszor csak teheti, szívesen időzik mind Kolozsváron, mind Pleniţán. Előbbin valamennyire mozgalmas az élet, létezik mozi, számos cukrászda, szórakozóhely, az utóbbi inkább a bukolikus, rurális hangulatoknak kedvez. De Cătălintől ez sem idegen – egyként izgatja kolozsvári nagyanyja és magyar környezete, akárcsak az oltyán falu hagyományőrző világa. Nem véletlen, hogy mindkét helyszín belső összefüggéseit igyekszik megörökíteni egy-egy torzóban maradt önéletrajzi regénykísérletben.
Érdekes módon, vakációs tartózkodásai a nagymamáknál, nem mentesek a konfliktusoktól. Kolozsvári nagyanyja például nehezen viseli el a nagyra nőtt kamasz örökös indiánosdiját – az állandó rohangálást, csatakiáltásokkal fűszerezve. Ezen mindegyre összekapnak; egy ilyen nagymamai neheztelés körülményeit le is írja, a lélektani ábrázolás finom eszközeivel. Minden onnan ered, hogy a kolozsvári tartózkodás, különösen vasárnap, olykor halálosan unalmas tud lenni.
„Mennyire vártam a vasárnapot, most íme, itt van, és mégsem tudom, mit csináljak, hogy minél jobban kihasználjam.”
Az egyetlen hely, ahol az emberek arckifejezése oldottabb, az a mozi, mert mindenki tudja, hogy szórakozásra fordítja két és fél óráját.
Cristian a konyhaajtó elé állította a botot és belépett:
— Nagymama, adj egy szalagot és egy tollat!
— „Kérlek, adj!” Minek az neked?
— Majd meglátod…
— Tessék!
Egy szalagot és egy tarka kakastollat nyújtott át neki. Cristian elvette és kirohant az ajtón.
-— Köszönöm! — kiáltotta utána a nagymama.
(…)
Cristian felkötötte a szalagot a fejére, a tollat a szalag és a haja közé tűzve, fogta a dárdát és egy rakás követ, és indián csatakiáltással rohangálni kezdett az udvaron; a szigorúan elrendezett virágágyások fölött kezdett ugrálni, letaposta azokat, majd támadást indított egy bódé pléhteteje ellen, s az csattogni kezdett a reádobált kövektől.
Nagymama rémülten jött ki.
— Megkergültél? Mit döntöttél le? Mi lelt, hogy így ordibálsz? A dzsungelben érzed magad? Vadállat vagy? Mi van itt? Bolondokháza?
Ugyanabban a pillanatban lépett ki az utcai lakásból Anna néni, nagymama húga is, aki folytatta:
— Mi az, Pleniţán érzed magad? Itt egy civilizált városban vagyunk! Idős emberek vagyunk, szívbajosak, már azt hittük, hogy ránk dőlt a ház. Elállt a szívverésem. Ha nem tetszik, térj vissza Bukarestbe, rombold le ott a blokkházat, ne bennünket gyilkolássz!
Mind nagymama, mind Anna néni egyszerre rikácsolt, s olyan hévvel, hogy behunyták a szemüket, kinyújtották a nyakukat, és egyre csak kiabáltak… a nyakukon úgy kidagadtak az erek, hogy egy szoba falán húzódó vízvezeték-csövekhez hasonlítottak.
(…)
Amióta Kolozsvárra érkezett, sorban tiltották el összes kedvenc játékaitól, pedig azt szokás mondani, hogy a nagymamák jók és szeretik az unokáikat. Tulajdonképpen Cristiant is szerette a nagyanyja, de úgy vélte, hogy korához képest túlságosan rakoncátlan, és ráadásul játékai mindig nagy zajjal járnak.
— Egy magad korabeli tizenegy éves kisfiúnak olvasnia kell, sétálnia, a tanulásról beszélgetnie barátaival — hangoztatta a nagymama.
[Cristian] Minden este és minden szabad pillanatában, sétálás közben, vagy amikor sorban állt az üzletekben, egy boldog, hegyvidéki gyermek meséjét szőtte.
„Ha hiányzik valamim, mesévé szövöm.” Tulajdonképpen a hegyekre, az erdőkre vágyott…
A nagymama tartotta a haragot. A felhajtás s a zűr nem szűnt meg az indulás napjáig, bár Cristian mindig más játékot játszott. Ennek ellenére a nagymama sajnálta, hogy elmegy.
— Kérlek, nagymama, bocsáss meg! — szólt ki Cristian a vonat ablakából, sírásra készen.
— Rossz kisfiú voltál — mondta a nagymama, haragot erőltetve magára.
A vonat megmozdult; Cristian sírva fakadt — nem bocsátott meg neki. De aztán nagymama elindult a mozgó vonat mellett, hogy kijelenthesse:
— Nem voltál rossz, Cristian! Megbocsátottam! Karácsonyra várlak!
Apró fehér keze, az ég sötétjén imbolyogva távolodott, mígnem egy csillagnak tetszett, majd eltűnt.”
Kevéssel a halála előtt, betegágyán vezetett naplófeljegyzéseiben, mintegy az élettől búcsúzva, a rákban szenvedő Cătălin így emlékezik kolozsvári nagyanyjára: „A legnagyobb ajándék, amit Lujza nagymamától kaptam, az volt, hogy megtanított magyarul.”
Rövid életében a tehetséggel megáldott kamasz úgy szívta magába a különböző, sokszor egymásnak ellentmondó valóságelemeket és az élet kínálta metaforákat, mintha csak erre teremtették volna. A fenti nagymama-unoka konfliktusban gyakorlatilag megtestesül minden, ami egy kamasz lelkében felkorbácsolja az ellentmondásokat.
Bezzeg, amikor édesanyjával annak szülőfalujába autóztak, más csínyek, más ingerek hevítették Cătălint.
„A kocsi egy nagy ház előtt, porfelhőben fékezett le; az elülső kiskertben a nyugágyon szunnyadt az öregasszony.
A fiú tülkölt egyet és teljes hosszában kiugrott a kocsi ajtaján, és belépett az udvarra. Az öregasszony nehezen tápászkodott fel a mély nyugágyból. A fiú megállt a vele szemben álló csöpp emberke előtt, s amennyire csak bírta, lehajolt.
— Kezét csókolom!
— Jaj, jaj! Hogy vagy, Cătălin, de megnőttél! Istenem, nem jó ekkorára nőni!
A fiú azonban nem hallgatta, átment a másik udvarba, az utcára nyíló nagykapuhoz, hogy kinyissa. Megragadta a kapuszárnyakat támasztó tőkét, messzire hajította, megemelte és kinyitotta mind a két kapuszárnyat; megvárta, amíg a kocsi behúz, aztán fordítva végezte el az előbbi műveleteket.
Amikor befejezte, megragadott egy követ és az öregasszony bosszúságára, az első szeme elé kerülő tyúk felé dobta, majd körbejárta az udvart, lássa, mi újság az öreg kertben, aztán a felső szobákat szemlélte meg és vidáman ment le az udvarra.
Az anyja az öregasszonnyal beszélt, úgyhogy ő Iuliához ment, és vidáman megcsókolta; ismét falun, ismét gyermekek voltak, ismét kedvükre játszhattak, elfelejthették a korukat, ugyanúgy fognak játszani, mint tavaly, és mint régebb, indiánosdit, vagy kavicsot keresnek a homokban, bújócskáznak lefekvés előtt, pizsamában, vagy házikót építenek az udvaron, a szálfákból. Ráijesztenek a tyúkokra, és ismét kővel dobálják meg a háztető cserepeit, ugyanazok lesznek, akik mindig is voltak.
— Gyerünk játszani, Cátálin!
— Gyere! Csak előbb öltözzem át.
Az anyjához szaladt, aki az öregasszonnyal beszélgetve lassan lépkedett le az alagsorba.
— Anyu, melyik bőröndben van a foltozott nadrágom?
— Hó, legyen egy kis türelmed, már megint első nap magadra akarod haragítani Nanyót?!
— Nyögd már ki! Hol van az a foltozott? -— A barna bőröndben. ,
A fiú szedte a lábát; kinyitotta a kocsi csomagtartóját és egy barna bőröndből kivett egy régi farmernadrágot. Több volt rajta a folt, mint a szövet. Levetette rövidnadrágját, felhúzta a másikat, majd lecsapta a csomagtartó fedelét és rohant a fészerbe.
Iuliana úgy szaladt utána, mint tíz-, kilenc-, nyolc- . . . ötéves korában . . .
Ott, egy ketrec alól kihúzott egy régi, évekkel ezelőtti dárdát, és átadta a lánynak; ő egy másikat vett magához és elsietett. Néhány tyúktól levedlett tollat szedett össze az udvaron, betűzte kócos fekete hajába, és ordibálva kezdett rohangálni az udvaron — indián lett.
Akadályokon ugrált át, megrémítette a tyúkokat, amelyek odarejtőzködtek, ahova tavaly vagy az előző években, amikor Cátálin ott járt —, majd támadást indított a hasas pléhhordó ellen, amelybe a tetőről lefolyó víz gyűlt össze, a hordó nyikorgóit, mint a viharos tenger, elnyúlt dübörgése mennydörgésnél is erősebben visszhangzóit, a tetőcserepek ropogtak, az öregek füle zúgott, szívük a gyomrukba ereszkedett, szemük kimeredt, mint az asztalra dobott kockák.
A szomszédok tudták: megérkezett Cătălin!
Játékuk — akárcsak máskor — most sem ért véget, s mint mindig, most is az öregek parancsoltak rájuk, hogy elég legyen.
— Cătă, menj kenyérért a faluba, mert nincs mit vacsoráznunk, Nanyó ugyanis azt hitte, hogy holnap érkezünk, ahogyan írtuk; menj, no, ne komiszkodj, kérlek! Iulia is veled megy! Hallod?
A fiú hirtelen előbújt rejtekhelyéről.
— Hogy én menjek kenyérért? Nem érted, hogy nem bírom elviselni, hogy kimenjek a faluba, mert az emberek úgy bámulnak, mint a túlvilági csodát! Nem érted, hogy nem tudom elviselni, amikor látom, hogy az emberek csoportokba verődnek és engem bámulva susognak? Hiába akarod azt mondani, hogy aki színész akar lenni, annak túl kell tennie magát ezen; megértem, hogy olyan emberek tekintete szegződik rám, akik tudják, hogy tőlem függ bizonyos dolgok megértése, de nem tudom túltenni magam azoknak az embereknek a pillantásán, akik csak a bajszuk
alatt somolyognak, mert, egyiküknek sincs mersze a szemembe kacagni!
— Menj, na, Cătălin, Iulia is elkísér. Azt mondtad, hogy alig várod, hogy együtt légy vele. Gyorsan mentek és gyorsan térültök, egy fél óra alatt meg is járjátok!
— Nem! És megmondtam már, hogy miért nem, és tudhatod az előző évekből is, hogy ki nem teszem a lábam az udvarról, amíg itt vagyunk!
— Gyere, na, Cătălinkám, szegény Nanyó azt hitte, hogy holnap érkezünk és senkit sem küldött kenyeret venni! Nézd csak, ő is erre kér . . .
A fiú a földre dobta valamennyi fegyverét, lerázta magáról a tollakat, rákiáltott az unokahúgára, hogy jöjjön be a házba és átkozódva felrohant a lépcsőfokon. A szobában levetette a tarkára-virágosra foltozott nadrágot, és másikat, szűkderekút, fehér-vörös csíkosat rántott magára, s közvetlenül a bőrére vastag, színes, testhezálló, nagyon bő-ujjú, kínai mintájú gyapotinget vett fel, és a hátulsó ajtón akart kilépni, hogy még egyszer szólítsa az unokahúgát; ide elfelejtette lehajtani a fejét, hogy kiférjen az ajtón, s homlokát beleverte a szemöldökfába. Koppanás hallatszott, s a fa és a fal közötti mész megrepedezett és fehér por hullott alá.
A fiú mindkét kezével a fejéhez kapott, és egész hosszában elvágódott. Érezte, hogyan bizsereg a bőre, hogyan szivárog ujjai között a vér; amikor csitult a fájdalom, felállt és megnézte magát a tükörben. Bal szeme fölött, a bretonja alatt négy centis rés tátongott, kilátszott alóla a fehér csont; a sebből a szemöldöke, a szeme fölött kibuggyant a vér, s leszivárgott az álláig, onnan pedig a szoba szőnyegére csöpögött.
A fiú elmosolyodott — sohasem volt ilyen véres…”
Ez ám a kaland, méghozzá a javából!
(Folytatjuk)
