Vakrandi, hetedszer

Úgy fogtam neki ennek a napról napra terpeszkedő olvasónaplónak, hogy néhány ceruzavonással a végére járok – szólok néhány szót erről a szokatlan könyvről s aztán hagyom az olvasót, ha érdekli a kaland, merüljön beléje nyakig. Ha nem, hát semmi sem kötelező…
Menet közben jövök rá, hogy kár lenne elsietni ezt a kényszerű utazást, mert második olvasatra kiderül: minden egyes lépés mögött mostanáig ki nem mondott igazságok rejlenek. Méghozzá rendkívül precízek és fontosak. És nem csak a témát illetően!

… Hamburgba érve, Silbermann újra egy vendéglőben köt ki, ahol megpillantja árja üzlettársát két pártjelvényes náci mellett, egy asztalnál. Ő maga is helyet foglal a közelükben, hogy kivárja, amíg Becker elbúcsúzik tőlük. Becker láthatóan csöppet sem rajong találkozásukért. Mikor a nácik szedelőzködnek, tüntetően ő is velük tart: Berlinbe utaznak!
Silbermann ugyanarra a vonatra pattan s megteszi a kényszerű visszautat, abban a reményben, hogy másnap reggel az irodában kénytelen-kelletlen elszámolnak. Reggeli párbeszédük a közeli kávéházban zajik le. Becker a nácikkal való utazásáról mesélt… „Hogy italoztak, hogy milyen jó lett volna és milyen kár, hogy Silbermann a két nácit, akik príma fickók, habár antiszemiták, nem ismerhette meg.”
Az egyenruhásokra azért volt szüksége, magyarázta, hogy nyomást gyakoroljon velük az üzletkötésben a zsidó tárgyalófélre.. Számítása bevált, amit viszont Silbermann erősen nehezményezett.

„- Megzsaroltad őket! ...
- Hogy akarsz az ilyen zsidókkal máshogy üzletelni? kérdezte Becker sértődötten. — Azt mesélték, hogy el akarnak menni Németországból. A rokonaikat letartóztatták, és csak mondták és mondták… „Előbb még meg kell kérdeznem ezt-azt" — vonakodott a Levi. Erre aztán gyorsan odarendeltem a fiúkat, és lám csak: egyszeriben ment minden olajozottan. Én szamár, tízezer márkával is kérhettem volna többet. Annyira betojtak, hogy azonnal készpénzfizetési csekket adtak, amikor máskülönben még kétnapi kamatot is igyekeznek megspórolni. De hát ismerjük ezt. Először nagy a szájuk, aztán ha az ember az asztalra csap, nincs mögötte semmi! Csak siránkozás.
– Nem viselkedtél valami tisztességesen – jegyezte meg Silbermann élesen.
– Csak nem fogom hagyni, hogy egy koszos zsidó tönkretegyen! Mi közöm nekem hozzá, hogy a fickók bajban vannak? Mért csinálnak olyan disznóságokat, hogy követségi titkárokat gyilkolnak le, meg miegymás. Ha lőnek, számítaniuk kell rá, hogy mások meg visszalőnek. És hát azt találják el, aki épp ott áll, és odatartja a hülye pofáját.”

Szokatlan hangvétel ez közöttük, egykori háborús bajtársak között. Csakhogy… egyik német, másik zsidó… Mostanig megértették egymást. Ámde... Becker most nyíltan is „fellázadt”. Silbermann meg is jegyzi:

„Egész elfelejted…, hogy egy zsidóval ülsz szemben. Ha eltöltesz két órát ezekkel a pártfigurákkal, úgy viselkedsz mint egy – disznó!
- Most már aztán elég - csattant föl Becker, a szeme is kidülledt, mint mindig, ha dühös volt. — Már nem a szakaszvezetőm vagy, érted? Kicsit más idők járnak. Sok mindent eltűrtem tőled, többet, mint bárki mástól. És azért, mert tekintettel voltam rád, most pimaszkodsz velem, na ez jellemző a zsidókra. Miből élsz te egyáltalán, öreg? Ki kötötte az utolsó üzleteket? Mi lett volna belőled, ha nem lettem volna olyan rendes, hogy húzzam az igát? Azt hiszed, imponálsz nekem azzal a nagy száddal? Az nekem is van! Úgy, most aztán megmondtam egyszer!
- Gustav, vissza kell küldened az ötezer márkát, mert ez kész zsarolás!
- De az, hogy megmentettem a tőkédet, az nem az, ugye? A zsidók mind összetartanak, mindig is megmondtam. Attól való félelmedben, hogy egy zsidó, ráadásul egy milliós vagyonnal rendelkező, elveszti a pénzét, inkább tőlem akarod elvenni! Ez is jellemző!
- Na de Gustav! Légy már egy pillanatra belátó! Öreg napjaidra gazember akarnál lenni?
- Csak ne gyere itt nekem az erkölccsel, ember. Amit én teszek, azt más is megteszi. Mindenki kihasználja az előnyét, tőlem meg idealizmust várnál, mi? Talán nem
szedtétek meg magatokat a mások baján? Nem, kedvesem, ez nem igazság. Ti agyafúrtak vagytok, nekünk viszont erősebb az öklünk, és többségben vagyunk. Te csak örülj, hogy nem zsigerellek ki! Nekem te ne mesélj. Azt hiszed, nem emlékszem már, mennyire kihasználtál régen? Végig csak háromszáz márkát kaptam irodavezetőként. És te mit kerestél? Jól tudom!
- A leghálátlanabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Szeretném tudni, mi lett volna belőled, ha nem alkalmazlak közvetlenül a háború után. Most meg a szememre hányod, hogy többet kerestem főnökként, mint te? Végtére is az én pénzemmel dolgoztam, ugye, nem pedig a tiéddel.
- És honnét volt az a pénz?
- Az apámtól meg a munkámból. Becsülettel elmondhatom, hogy megkerestem!
- Csak ne kezdjél nekem itt most pénzt keresni. Évek hosszú során át néztem, hogyan élnek mások. Most én kezdek el élni!”

És folyik belőle az őszinte, szókimondó vádaskodás, a legcsekélyebb diplomácia nélkül…

A Vakrandi további folytatásai megtalálhatók egy helyen, a Periszkóp portálon

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)