Augusztus 22-e óta abbamaradt a készülő Kocsis Francisko-kötet készülő anyagainak közlése. A munka eközben nem állt le, csak azt kellett tisztáznom, hogy milyen, a szerzőt bemutató háttéranyaggal látom el a könyvet. Továbbá arra vártam, hogy megérkezik Kocsis legújabb verskötete (Melancolii sub forma continuata), amelyből az utolsó rész verseit szeretném kiválogatni. A várakozás ideje alatt elhatároztam, interjút készítek a szerzővel - múlt hét végén küldte el utolsó kérdésemre a választ, én pedig ma reggel fejeztem be a szöveg fordítását. Egyúttal megérkezett elektronikus formában a várva-várt verseskönyv is, a munka tehát zavartalanul folytatódik. Ma az interjú magyar nyelvű változata kerül fel a blogba, holnap az eredeti, a román nyelven készült.
Párbeszéd
Kocsis Franciskoval
a
költői lét korlátairól és távlatairól
 |
| A készülő könyv fedőlapja, rajta Ádám Gyula fotója |
Cseke
Gábor:
Költőként,
de fordítóként is, miként vélekedsz a jelenkori költészetről:
válságban lenne-e, vagy ellenkezőleg, egyfajta új megnyilatkozás
távlatai előtt áll? Bármi legyen is válaszod, kíváncsi vagyok
az érvelésre.
Kocsis
Francisko: A
kérdésről valami hasonló jut eszembe, sok éve tették föl,
nincs miért zavarba jönnöm a válasz miatt. És mégis... Nehéz
kategorikusan válaszolni. Nem egzakt tudományról beszélünk, hogy
a számításhoz használt képletek azonos eredményt adjanak,
függetlenül a művelet helyétől és idejétől. Igaz ugyan, hogy
a költészettől sem idegenek a képletek, csakhogy ezek nem minden
esetben azonosak, pontosabban, ahány eset, annyifélék. Hiába
nyilatkozták már annyiszor a költészetről, hogy válság
sújtja, hogy a legnehezebben alkalmazkodó irodalmi műfajok
egyike, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanannyian rajonganak érte,
mint korábban, a történelemben egymást követő nemzedékek
váltják egymást, változatlan elszántsággal vitatják el
egymástól a pálmát és juttatják érvényre eredetiségüket.
Ama két irodalomban, melyeket a sors kegyéből meglehetősen jól
ismerek, azt tapasztalom, hogy csak úgy nyüzsögnek a fiatalok. Nem
hinném, hogy kevesebben volnának, mint most negyven éve, a
különbség csak annyi, hogy ők már virtuális térben törnek
előre, s abban jóval otthonosabban mozognak, mint amit számukra a
nyomtatás világa felkínált. Mindezzel számolva, kockázatosnak
tartom a műfaj válságát emlegetni. Beszélhetnénk
értékválságról, de az sem egyértelmű, hiszen előfordulhat,
hogy az a költő, aki az új mérce, a minta lehetne, éppenséggel
itt van a soraink között. A költészet sosem nélkülözte a
kimagaslóan nagy tehetségeket.
CsG:
Az
csak természetes, hogy az idő hömpölygése az égvilágon
mindent, így a költészetet is, végül a maga medrébe terel, és
ebbe nekünk nincsen beleszólásunk, a legjobb esetben is csupán
részesei lehetünk a költői szellem Nagy Kiteljesedésének. Ezért
inkább arra gondoltam, vajon eléggé érdekelt vagy-e szembeszállni
minden olyan körülménnyel és behatással, amelyek mindennapi
létünket túszul ejtik? Született költőnek tartod-e magadat,
avagy tudatosan építed ki költői látásmódodat?
KF:
Nézd,
a dolgok állása a következő: én jól érzem magam ebben a
„rabságban”, önállóan döntöttem úgy, hogy ekként érezzem
magam, ebben az állapotban; amiként mások az alkoholt, a kábszert
vagy az ennél is ártalmasabb szenvedélyeket választják, ugyanúgy
jól érzem magam a saját bőrömben, de semmi kedvem sincs
újrakezdeni, mert képtelen volnék valamin is változtatni, és
teljesen hiábavaló lenne még egy életet eltékozolni valamiért,
ami immár befejezett tény; az idő, minden fizikai nyilvánvalóság
dacára, nem mindenki számára telik egyformán, az én költői
nyűgölődésem órája sosem lesz egyforma egy óra alvással; mi
egyezményes szakaszokra szabdaltuk fel az időt és megnyugszunk
abban a hitben, hogy egyetlen boldogságos pillanat megfelelhet egy
mélységesen tragikus pillanatnak. Eszembe jut erről az a pillanat,
amikor utolért az apám halálhíre – annyira hosszúnak tűnt,
hogy gondolataim valósággal körbeszaladták az általam elképzelt
világegyetem egészsét, s fogalmam sincs, mikor adta át a helyét
a következő pillanatnak, de azt hiszem, napokon át megrekedtem
benne, az idő pedig kikerült, elhömpölygött mellettem. Az idő,
mely az általad emlegetett Nagy Kiteljesedés részesévé avat, az
alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez
az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból
tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket
alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből,
esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt
ember életkorával. E látszólag egészen pesszimista érvek után
azt lehetne hinni, hogy az élettől megkeseredett ember volnék, ez
viszont egyáltalán nem így van, egyetlen kifogásom annyi, hogy
ama pillanatok összessége miért nem teszi ki legalább az életem
egynegyedét. Ebből megértheted, hogy valamennyi cselekedetemben
érdekelt vagyok, hiszen az írás mellett még sok egyébbel
foglalkozom. Minden tettemmel és egész hitemmel azon vagyok, hogy
visszafogjam azt a sietséget, amire napjainkat kényszerítjük.
Úgy van, született költőnek
tartom magam, az is vagyok, amennyiben ez azt jelenti, hogy csak
akkor írok, ha a vers a derült égből szakad rám. Az vagyok, ha
ez nem jár azzal, hogy az asztalra könyökölve, egy papírlap
előtt facsarjam az agyamat, hogy összeüthessek néhány verssort.
És az vagyok, ha mindez bármely belső korlát ledöntését és a
szabadság megértését jelenti.
Ami a kérdés második részét
illeti, fiatalon meg se fordult a fejemben, hogy az ilyesmi tudatosan
építhető, minden az írás ünnepélyes pillanataira
összpontosult, de bevallom, hogy miután „benőtt a fejem lágya”,
elővettem az értelem eszközeit is, különösképpen a könyveik
megtervezésében (szándékosan és egyáltalán nem bíztam a
véletlenre), eladdig, hogy legutolsó verseskönyvem esetében –
megjelenése különben a napokban esedékes – a látomás
meghatározó szerepet játsszon, egyes versek tárgyukban,
hangulatukban heteken át tartó „megélés, átélés”
szüleményei. Az írást tekinthetném egyfajta szökésnek is az
engem fogva tartó, képzeletemet béklyóval fenyegető témák
rabságából. Egyesekben, az értelem és az olvasmányok táplálta
szimbolisztika a vers szövetében tettenérhetően összefonódik az
érzelemmel. Nem dominál, csupán kiegészít.
CsG:
E
helytálló megjegyzéseket és érveket hallva azt hihetnénk, hogy
tudatában vagy annak a pazarlásnak, amit a költők megengednek
maguknak, vállalva a felelősséget ama versekért, amiket naponta
elvetélnek. Végigkövetted-e, legalább egyszer, miként áldoztad
föl egy-két versedet, esetleg egész ciklusodat egy könnyelmű
pillanat vagy egy hétköznapi, prózai kötelezettség oltárán? És
ha igen, miként jellemeznéd ezt a fajta költői „abortuszt”?
KF:
Csak
azok tékozolnak, ezt olvastam valahol, akiknek van amiből. Senki se
lehet költő élete minden percében, nem vetünk papírra mindent,
ami csak megfordul a fejünkben, napok egész sora telik el, és nem
írunk egyetlen verssort sem, de ettől még nem dől össze a világ.
Számtalanszor megesett velem, hogy barátaimmal kávézgatva, két
kézzel szórtam a metaforákat, vagy éppen egy közönséges
beszélgetés közben, miközben egy ismeretlennel traccsoltam, netán
szeretteimnek telefonálgatva, levelezgetve, de még inkább a
technológiai támogatású üzenetváltások révén. Fogalmam
sincs, mikor illantak el mindörökre. Olykor meglepődve
tapasztalom, hogy bizonyos költői képek, szófordulatok ismerősnek
tűnnek (nem olyan verssorokról vagy jól ismert kifejezésekről
van szó, amiket gyakran idézgetünk), néha felismerem, hogy tőlem
származnak, régebbi verseimből valók, legtöbbször viszont nem
derül ki semmi ilyesmi, és akkor óvakodok tőlük, ejtem őket,
arra gondolván, hogy olvasmányaim foszlányai csupán, bár az is
lehet, hogy nem egy közülük olyan fordulat, kép, amit
elmulasztottam lejegyezni, amit elvesztettem, de valamilyen újabb
próbálkozással igyekeznek bekerülni a versbe.
Elmesélek
egy nemrégen, még a télen történt esetet, mikor a megjelenésre
váró könyvemen dolgoztam. Az egyik este, miután átfutottam egy
itt-ott változtatásra ítélt versemet, magam sem értem, miként,
hirtelen eszembe jutott E. A. Poe Anabel
Lee c.
verse. Az én költeményemnek az égvilágon semmi köze nem volt
Poe szövegéhez, de megszállt valami szenvedélyes vágy
újraolvasni a híres költeményt, félbehagytam mindent, levettem a
polcról Poe verseskönyvét, s a tartalomjegyzékhez lapoztam, hogy
megkeressem az oldalszámot. Abban a pillanatban a könyvből két
kockás noteszlap hullott ki. Felvettem, elolvastam. Két kézírásos
szöveg állt rajtuk, valószínűleg a Poe-kötet olvasása idején
íródhattak. Nézem a kiadás évét: 1987... Mindkettőt
beválogattam az új kötetembe. Az egyik egészen rövid, akár itt
is elfér: „Şi
monstri / se iubesc / între ei. / Şi se-nmulţesc.”
[A
szörnyetegek is / szeretkeznek / egymással. / És szaporodnak.]
Első reakcióm az öröm volt. Másnap viszont már töprengeni
kezdtem: hogyan történhetett ez meg? Miért kerültek a szövegek a
könyvbe, hogyan felejtkezhettem meg róluk teljesen? Mi a
magyarázata szándékomnak, hogy újra olvassam az Anabel Lee-t? A
legfurcsább az egészben, hogy úgy '85 táján, kemény csalódások
folytán felhagytam az irodalommal és rejtvénykészítésre adtam a
fejem. De miért nem jut eszembe semmi arról, hogyan kerülhettek e
szövegek oda? Mivel magyarázhatók előkerülésük körülményei?
Valami rejtett tulajdonságuk folytán képesek megszólítani
bennünket...
Rengeteg „készre írt”
versemet vesztettem el. Azt is megmondom, miért. Igen jó memóriám
volt. (25 évesen betéve tudtam Bacovia összes versét, egy egész
sor más költői remekművel egyetemben), s az enyéimet csak akkor
vetettem papírra, miután gondolatban alaposan addig csiszolgattam
őket, míg elnyerték végleges formájukat. De még akkor se
siettem el a dolgot, amíg egyszer mégis időt szakítottam a
lejegyzésre. Volt olyan időszakom, amikor egész könyvre való
hemzsegett a fejemben. Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy
bizonyos szövegek „megromlanak”, inkább csak verssorok maradnak
belőlük, feledékenységem folytán. Igaz, némi erőfeszítéssel
sikerült rekonstruálnom őket (bár bevallom, egyáltalán nem
vagyok biztos benne, hogy ugyanabban a formában). Az ettől való
rettegés akkor tört rám, amikor a Ceva trece pe-aproape (Valami
közel jár) kötetemen dolgoztam. Rengeteg véglegesített, már
kicsiszolt vers tolongott a fejemben, papíron viszont még egy sem.
Kávézni ültünk be egy barátommal, szóba került a
feledékenység, ami olykor váratlanul lepi meg az embert; eszünkbe
jut egy pompás verssor, nincs alkalmunk leírni, majd végleg
elfelejtjük. Barátom tudta, mi a szokásom, s figyelmeztetett is a
várható következményekre. Mintha egy belső robbanás következett
volna be, egycsapásra minden a helyére került, s még aznap
leültem a számítógép elé. Most pedig bevallhatom, hogy nagyon
sok versem véglegesen odalett, néhányat sikerült, ha csak
töredékesen is, megmenteni. Nem is kínlódtam velük tovább.
Mert csak olyanok lennének, mint a régészek helyrepofozta
agyagedények: néhány eredeti cserépdarab, más anyaggal
kiegészítve. De a lejegyzés azóta se vált azonnali szokásommá,
mondogatom magamnak, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak vagy
visszaköszönnek. Azok a versek, amiket ebben az életben meg kell
írnom, gondolom, meg lesznek írva. Azzal vigasztalódom, hogy amit
elvesztettem, az nem is volt az enyém, tévedésből jutott hozzám.
Mert a vers is képes eltévelyedni...
CsG:
Sajnos,
be kell ismernünk, hogy az emlékezet, amire életünk egy
szakaszában annyira büszkék vagyunk, előbb-utóbb óhatatlanul
gyengül, megromlik, csúfot űz belőlünk. Marad tehát az írott
vagy nyomtatott szöveg... Léteznek pályatársak, akik könnyedén
megválnak saját írásaiktól, amikkel nincsenek megelégedve.
Honnan merítenek annyi biztonságot a mű azonnali megítéléséhez,
hogy amit ma papírra vetnek, annak esetleg nem lesz-e idővel más
akusztikája, ragyogása? Rendkívül kíváncsi vagyok, mi rejlik a
te ódzkodásod mögött attól, hogy azonnal papírra vessed a
születő verset? Voltak bizonyos negatív élményeid ezzel
kapcsolatban? Netán más okai vannak?
KF:
Igazad
van, ezt én mind tudom, s a tandíjat is megfizettem ezért.
Ténylegesen úgy tűnik, hogy a papír jelenti az eszményi
emlékezetet, bár a korszerű technológia mindkettőnket cáfolni
látszik. Meggyőződésem, hogy a nem is túl távoli jövőben,
amelynek kezdeteit mi is megérhetjük, a könyveket bibliofil
példányszámban, számozottan, a példányok esetleges tulajdonosi
névsorával együtt adják ki. És lesznek majd valódi virtuális
könyvtárak, ahová irodalombarát szfinxek őrzik a belépést.
Manapság, ha egy kritikus szeretne híres lenni, elég ha nyit egy
weboldalt, s azonnal elárasztják pdf-kiterjesztésű kéziratokkal,
ehhez viszont szükség van valami esztelen bátorságra is –
kíméletlen, durva és nemtelen támadásoknak lenne kitéve. A
virtuális kritikus lényegesen különbözni fog.
A
kérdés második felét megkerülhetném, de nem lenne tisztességes
gesztus részemről. Ugyanis azon pályatársaid közé tartozom,
akiket úgymond nem értesz meg. Teméntelen szöveget hajítottam
már papírkosárba, pokoli elégtételt éreztem, s bár elmesélem,
miként esett ez meg, nem az enyhítő körülményekre számítva
teszem. Kiadói bemutatkozásom az Albatrosnál történt, a Caietul
debutanţilor-ban
(Kezdők füzete). Addigra már legalább három irattartónyi verset
összeírtam, miután a lapokban is sikerült bemutatkoznom, abból
válogattam ki egy pályázatra szánt csokrot, reménykedve a
sikerben. De csak a csoportos jelentkezéshez volt szerencsém (a
csoportot magát örömmel vállalhattam: Alexandru Muşina,
George Vulturescu, Cristian Şişman,
Viorel Dinescu társaságába kerültem). Akkoriban könnyedén
írtam, húsz-harminc verset is tároltam az emlékezetemben, s mikor
volt rá szabadidőm, papírra vetettem. Pontosabban, legépeltem
őket.
Apropó, írógép... Te is jól
tudod, hogy azokban az esztendőkben évrél évre jelentkeznünk
kellett a rendőrségen, hogy nyilvántartásba vegyék a gépeink
betűinek karakterrajzát. 1985-ben elmulasztottam jelentkezni.
Robusztus Remingtonom van, nem könnyű cipelni. A határidő
másnapján a körzeti milicista csenget az ajtómon, s érdeklődik,
hogy miért hiányoztam. Azt feleltem, hogy nem állt módomban
elcipelni a gépet, különben is szándékozom lemondani róla,
szerelje csak le nyugodtan a billentyűzetet, ha kell, segítek neki,
aztán megírhatja az erről szóló jegyzőkönyvet, majd a
szükséges helyen leadja a billentyűket, a maradékot pedig
beviszem az ócskáshoz, az elismervényt pedig átadom neki. Úgy
nézett rám merően, hogy beleborzongtam, mire sarkon fordult és
eltávozott. Azóta se háborgatott senki... Ezen a gépen kopogtam
le a verseimet két példányban, sínes dossziéba gyűjtve az
egészet, s mikor az száz ívnyire duzzadt, címfélét firkantottam
rá és időről időre egymásra helyeztem őket a szekrényben.
Mindjárt
az Albatrosnál történt bemutatkozásom után egy iratgyűjtőt a
közlésre esélytelennek ítélt verseimnek szántam, ráírtam,
hogy Câmpul
lui Marte
(Marsmező) és szerzőként Mihai Maldát tüntettem fel (ezek az
ál-elnevezések engem képviseltek - sínes dossziéik megteltek
versekkel; az én nevem sose szerepelt rajtuk, semmilyen
jogosultságom nem volt fölöttük. A szóban forgó fickók: Mihai
Malda, Ion Vogan és a rébuszgyártó Paul Degan.) A továbbiakban
újabb négy iratgyűjtő telt meg. '85 végén, esetleg a következő
év elején összeválogattam belőlük egy könyvet a kolozsvári
Dacia kiadó számára, Alkahest címmel, amit aztán Pădurea
de trandafiri sălbatici-re
(Vadrózsaerdő) változtattam, érkezett egy dicsérő levél is,
amelyben értesítenek, hogy kötetem hamarosan napvilágot lát
(máig őrzöm az 1987. március 25-én kelt, V. Rebreanu és St.
Damian jegyezte levelet). Ennyiből állt a remény utolsó
lobbanása. Igazság szerint, a Daciának szánt válogatás után
nagyon keveset írtam, abból is a zöm egyenesen a Marsmező-be
került. Feladtam, rejtvényeket gyártottam. Azt hiszem, '91-ig még
csak nem is közöltem, amikor is néhány társammal kihoztuk a
Carul
mic
(Kisgöncöl) c. lapot, akkor is csak fordításokat. Amikor
eldöntöttem, hogy visszatérek az irodalomba és kiadom az első
önálló kötetemet, az 1979-ig lezárt irattartóból kiválogattam
egy kötetre valót, mintegy kétszáz szöveget fűztem egybe, s
megkértem két barátomat (Teodor Borzot és Soril Miavoét),
segítsenek összeütni egy jó kötetet. Ekként jelent meg 1998-ban
az Umbrela
profetului
(A próféta esernyője) – bevallom, a szövegek elrendezését
illetően némi huncutsággal. A második kötethez magam válogattam
az addig érintetlen, kész dossziékból (Oceanul
interior –
Belső óceán), illetve a Marsmező-ből, a harmadik esetében még
egy harmadik tallózás történt (Codul
de bare
– Vonalkód), de már frissebb verseket is beválogattam, mert
időközben némi rendszerességgel újra írni kezdtem. Az
Alteritate
de duminica-ban
(Vasárnapi másság) szintén vannak a nyolcvanas években írott
versek, de csak azoknak kegyelmeztem, amik összeillettek az
újabbakkal. A kötetek pedig hűen tükrözik a versek születésének
időrendjét. Amelyek minden válogatásból kimaradtak, továbbra is
a sárguló, hiányos irattartóban lapultak. Mindegyre azt
terveztem, hogy átrágom magam rajtuk, lássam, mihez kezdhetnék
velük, de aztán halogattam a dolgot s megfeledkeztem róluk. Így
ment ez két és fél évvel ezelőttig, amikor is előkapartam
valamennyi füzetet, noteszt, dossziét, a kezdet kezdetétől, a
kamaszkori füzetekkel indítottam, amikor kritikai érzékem még
ugyancsak tétlenkedett. Nekifeküdtem az olvasásnak, és aztán
csak téptem, és téptem, és téptem a sok papirost. Mintegy
három-négyszáz szöveget. Megtettem! És egyáltalán nem bántam
meg! Egy irattartóba rejtettem néhányat, amelyek életrevalóbbnak
tűntek, felvillant bennük egy-egy sikerült kép vagy metafora,
egy-egy érdekes verssor, amiket a szövegekből kimazsoláztam.
Egyáltalán semmilyen
fenntartásom nincs azzal kapcsolatban, hogy a verset egyenesen
papírra vessem, ezt elhiheted, egyszerűen csak ifjúkori
beidegződésről van szó, amikor még megbízhattam az
emlékezetemben, amikor a verset a járásom ütemére írtam, ez
egyfajta belső ritmust kölcsönzött a versnek, s amikor aztán
leírtam, az volt az érzésem, hogy „együltömben” hordtam ki.
Az az igazság, hogy kedvemre volt ez a játékos észtorna, ezért
is hordoztam magammal, csiszolgattam, simogattam, babusgattam a
verset. Én ma is fejben írok verset, a különbség csak annyi,
hogy most már gyorsabban „letisztázom”, nem egyszer még
ugyanazon a napon. Érdekességként említem, hogy idővel a belső
versritmus is megszelídült. Mivel az évek múlásával a lépteim
üteme szintén megcsendesedett.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
CSG:
Emlékszem,
néhány éve történt, mintha 2007-ben, hogy egyik versedet, az
Illo
temporét
egyenesen magyarul írtad meg, majd utána fordítottad le, illetve
írtad újra román nyelven a szöveget. A fegyvertény számomra
igen érdekesnek és tanulságosnak tűnt. Annyi év elteltével,
hogyan vélekedsz ma erről a „kiruccanásról”? És hogy nagyon
tárgyilagosak lehessünk, íme a három említett szöveg:
Illo
tempore
ha
üvölt a szél,
ha
vér buggyan
a
bokrok tövisén,
szó
lobban
és
ráborul
a
messzeség
érzelmeim
határán -
nem
mond senki igét,
sem
imát,
nem
zavarja képzeletem tükörmélyét
sem
törés, sem üvöltés -
bár
menekülni szeretnék,
mégis,
mégis visszatart
e
sötét ravatal
melyen
feküdnék,
de
még élek,
kóstolom
a tiltott halált
túlélésem
minden napján.
Illo
tempore
(traducere)
de
şuieră vântul,
de
stropi de sânge stau
pe
spinii mărăcinilor,
scapără
cuvântul
şi-n
hotarul simţirii
se
surpă
orizontul
-
nu-i
cine să murmure cuvânt,
nici
rugăciune,
nici
ciobire, nici urlet
nu
tulbură adâncul oglindit
al
închipuirii -
deşi
să fug aş vrea,
totuşi,
totuşi mă reţine
acest
negru catafalc
pe
care-n dor de moarte calc,
deşi
încă sunt viu;
oprita
moarte o degust
în
toate zilele trăirii.
Illo
tempore
(rescriere)
vântul
de plânge,
de
spinii mărăcinilor
se
umplă de sânge,
scapără
cuvântul
şi-n
hotarul simţirii
se
surpă
orizontul
-
cu
mine nu-i cine să murmure grai,
nici
rugăciune, şi vai,
nici
destrămare,
nici
urlet de disperare
nu
tulbură adâncul oglindit
al
închipuirii -
deşi
să fug aş vrea,
totuşi,
totuşi mă reţine
acest
negru catafalc
pe
care-n dor de moarte calc,
deşi
încă-s în legea firii;
oprita
moarte o degust
în
toate zilele trăirii.
(2007)
KF: Így
igaz, magam is emlékszem arra a minden szempontból kivételes
pillanatra, elsősorban azért, mivel a szöveg az én második
nyelvemen született meg, majd az azutáni kettős gesztus miatt is.
Mivel csak nagy ritkán történik ilyesmi az emberrel, hát még
velem, aki emlékezetében szövegeket hordoz; a szöveg volt az, ami
arra késztetett, hogy azon nyomban leírjam, akárha diktálás után
tenném, meg se fordult a fejemben, milyen nyelven írok, csak amikor
már megesett a dolog, akkor tértem magamhoz, a tudatosodás pedig
kiváltotta a fordítást, majd az újraírást, mintha csak azt
kerestem volna, hogy visszanyerjem megszokott, a számomra kényelmes
egyensúlyt. Emlékszem, azon melegében küldtem el neked a verset,
mindjárt a megírás reggelén, te pedig nagylelkűen kiigazítottad
stiláris tétovaságaimat. De azt is meg kell vallanom, nem is
tudom, mely alkalommal említettem neked, hogy nem ez volt az első
hasonló próbálkozásom, már régebben is írtam néhány verset
egyenesen magyar nyelven, igaz, hogy nagy időközönként történt
mindez, s úgy tudom, kettő meg is jelent a Látó folyóiratban.
Demény Péterrel beszélgetve, aki eleve románul írta meg egy
verscsokrát, amit aztán a Vatrában is közöltünk, azt ígértem
neki, hogy egy szép napon fogom magam és összegyűjtöm valamennyi
magyarul írt versemet, hátha lehet velük kezdeni valamit. Ennyit
az én kétnyelvűségemről.
Mivel ezúttal szintén
valamiféle „szerelemről”, „kalandozásról” van szó, akár
„kiruccanásnak” is nevezhetjük ezt a váratlan közjátékot,
aminek a nyomán valami rendkívüli elégtétel és borongós
hangulat fogott el, az újrázás vágyával együtt.
CSG:
Az utolsó
és legtermészetesebb kérdés önmagától adódik, hiszen az
elejétől a végéig csakis a versben, az alkotásban való
létezésünkről beszéltünk. Természetes, „mesterségünkhöz”
kapcsolódó gond ez, amelyről az általunk kedvelt zseniális
költő, József Attila egy rövid versben fogalmazott meg
emlékezetes sorokat. Idézem: „Amikor
verset ír az ember, / mindíg más volna jó, / a szárazföld
helyett a tenger, / kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az
ember / nem írni volna jó.”
Annak ellenére, hogy mindannyian egyéni, eredeti módon éljük meg
a verset, előbb vagy utóbb ugyanerre a kétpólusú, helytálló
következtetésre jut. Megkérlek, próbálj e versről elfogadható
fordítást adni, s egyúttal befejezésül akár értelmezni is.
KF:
Kezdjük mindjárt az átültetéssel: „Omul
veşnic altceva ar vrea/ când scrie poezii,/ în locul pământului
marea,/ vapor în locul caleştii.// Când omul scrie poezie,/
placu-i ar fi să nu scrie...” De
hogyan sikerült neked meglepned éppen e verssorokkal? S főként a
szerzővel! Hiszen egyebeket is idézhettél volna, mások is
vallottak a költészet zsarnokságáról, miért éppen őt
választottad? Ezt csak azért mondom, mert ezt a nyaramat és ezt az
őszt József Attilának szenteltem, rengeteg versét sikerült
átültetnem, nemsokára megláthatod, hogy egyeseket egészen
kiválóan, gondolom én... Honnan sejtetted meg, mivel
foglalatoskodom? Vagy a választásod csak a véletlen játéka?
Végül is mindegy, miként történt, maga a tény önmagáért
beszél. De kanyarodjak vissza ahhoz, amit fentebb már mondottam.
Gondolom, megértetted, mit akartam elmondani, azokról a
pillanatokról, amikor az írás, a vers, ami a papírra kerül vagy
csak az emlékezetbe, teljesen lenyűgözi az ember egész lényét.
Vajon akkor is ugyanezt az időt éljük, a lét ugyanazon törvényei
szerint? Amit a költő állít, csak post
factum lehetséges.
Mert abban a pillanatban nincs meg az erőd, hogy mást akarjál,
esetleg csak egy halvány tudomásulvétele annak, hogy képtelen
vagy ellenállni, amit viszont csak a már említett zsarnokság
megszűnte után tudsz megfogalmazni. És talán csak egy
szemrehányás az egész, amit akár mi magunk is megtennénk.
Amiatt, hogy a világról való megfeledkezés oly rövid ideig tart.
Tudjuk ugyan, hogy ez a zsarnokság nem lehet folyamatos, tudat alatt
szeretnénk, ha az lenne. Tiszta szerencse, hogy nem rajtunk múlik.
2012. szeptember 14.
*
Kocsis Francisko 1955-ben született Csekelakán (Maros megye), a marosvásárhelyi Vatra főszerkesztő helyettese, a Târnava folyóirat szerkesztője. Költő, prózaíró és műfordító egy személyben. Korábban, néhány évig a kolozsvári Dacia kiadó szerkesztője. Verseskötetei: Umbrela profetului ('A próféta esernyője', Tavis, 1998); Oceanul interior ('Belső óceán', Ardealul, 2000); Codul de bare ('Vonalkód', Junimea, 2002); Alteritate de duminică ('Vasárnapi másság', Ardealul, 2004); Ceva trece pe-aproape ('Valami közel jár', Ardealul, 2009), Melancolii sub forma continuată ('Hosszantartó búbánat', Ardealul, 2012). Verseskötetein túl kiemelkedő műfordítói teljesítménye is: Efectul admiraţiei ( 'A csodálat hatása', Ardealul, 2006) c. fordítás antológiája az erdélyi magyar költészetből; Avangarda maghiară în texte şi portrete ('A magyar avantgárd – szövegek és portrék', Ardealul, 2008) c. antológiája és Balázs Imre József Az avantgárd a romániai magyar irodalomban (Avangarda în literatura maghiară din România, Bastion, 2009) c. monográfiája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése