Felkértek több ízben, telefonon is sürgettek: írnék magunkról, Ifjúmunkás-matinéinkról valami meggondolkoztatót, komoly összefoglalót. Elég sokáig ingadoztam, szabadkoztam, nem akarva másokra tukmálni nekünk oly kedves emlékeinket, melyeket ha felidéznék, tettenérne a vád: na, ez is úgy fecseg, mint a vénemberek.
Kissé keserű szájízzel, de mégis ráálltam, ráállok. S míg azon morfondírozok magamban, miért kell azt n e k ü n k megírni, miért nem akadt öt lelkes visszhangú vasárnapunk mérlegelésére higgadt pártatlan emberi szemmel ítélő kritikus, hiszen a mi véleményünk nyilvánvaló, nem is lehet más: az Ifjúmunkás-matinékra szükség van (ezt bizonyítandó, továbbra is rendezünk találkozókat — jobban, módszeresebben) — tehát miközben ilyen gondolatokat forgatok magamban, egyre inkább barátkozom a helyzettel. Ezt a jegyzetet meg kell írni, mindegy, hogy kinek, de visszavonhatatlan, letagadhatatlan öt vasárnapunk, úgy érzem, értékelésre vár.
Ha néhol szubjektív is leszek, emlékeinknek tulajdonítható. A matinéról nem lehet embereket mellőzve beszélni. Különböző városokban jelentkező hangosújságunk nemcsak a szerkesztőség belső energiáit szabadította fel, hanem azokét az emberekét is, akiket szervezés közben és előadás közben magunk mellé állítottunk minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, s akik kissé szomorú módon időnként túl is licitálták szerkesztőségünk lelkesedését. Furcsának tűnik, de mégsem az. Mind az öt esetben úgy csapódott mellénk az illető városka fiatal értelmiségi rétege, mint erős mágneshez a vasdarab. Lehetőséget láttak, kinyújtott jobbunkat elfogadva, kiélni magukból, felhozni bensőjükből mindazt, amit a provincia helyenkénti szűkkeblűsége, lószemüveges fórumai már-már sikeresen kioltottak. És mikor ezek az emberek színpadra léptek, vagy a kulisszák mögött láthatatlan, de sóvárgásukat kielégítő kulimunkát végeztek, a provincia csodálkozva nyitotta rájuk néző-szemét: hát ilyenek is élnek közöttünk? Bizisten, nem is tudtuk...
Az ötlet... Itt bizony, minden fintorgást vállalva is, Matekovics János kollégámról kell szólnom, aki úgy hordozta végig remek elképzelését a szerkesztőségben, hogy mi többiek csak csodálkoztunk, hitetlenkedtünk. Őszintén bevallom, többen is arra gondoltunk: nem nekünk való játék, kicsi fiúk vagyunk mi ehhez. Ám roppant energiája, sziporkázó ötletgazdagsága végül is legyőzött, beadtuk a derekunkat, s egyszercsak azon vettük észre magunkat — öt perc múlva felhúzzák a függönyt a marosvásárhelyi színinövendékek stúdiószínpadán.
Azóta már az ötödiken is túlvagyunk. Nem egészen másfél év alatt öt rendkívüli vasárnapot szerveztünk magunknak, s ezzel együtt Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Csíkszereda és Szatmár ifjúságának. Mért csináljuk? Mert nem tudjuk abbahagyni. De félre a tréfával: nem mondunk le a matinékról, mert olvasóink kérik, könyörgik tőlünk. S valahányszor felhangzik műsorunk közben a taps, már biztosan lehet tudni — nem X-nek vagy Y-nak szól, hanem az oldott, helyenként spontán, a közönséget szervesen magába olvasztó szórakozási formának, a remek vasárnap délelőttöknek, melyek ugyan mindig elhúzódnak, átlépik a vasárnapi ebéd idejét, de az igazságnak tartozom azzal, hogy sokszor bizony kifütyölték konferansziénkat, mikor bejelentette, hogy a műsornak vége.
A műsorról... Témás keretet adtunk mindenik rendezvénynek. Szerelem, barátság, szenvedély, őszinteség, fiatalság, emberség. Nagy, bombasztikus szavak, igaz? Pedig csak a pakolást jelentik — a hálót, melybe az ízléskülönbségeknek megfelelő, konkrétan komoly (komor) vagy könnyed (oldottan vidám) „ajándékokat" elhelyeztük. Így következtek egymás után tartalmas, esszéknek beillő, nagy tekintélyű pedagógus- vagy írószemélyiségeink közvetlen hangú vezércikkei, majd vetített képes ankétriport, hogy azt is felváltsa a kurta életszeletekben felmutatott viselkedési-csokor, melyet végignézve a közönségnek kellett eldöntenie, melyik volt szerinte a helyes eljárás; majd fiatal írók és költők léptek pódiumra, az illető környék szülöttei és (ki tudja?) leendő büszkeségei, s egy-egy drámai jelenet, nagysikerű műveltségi verseny, kezdő könynyűzeneénekesek vetélkedője váltogatta egymást.
Az általános, a bevált, és többször is felhasznált műsorpontokon túl néhány olyan kezdeményezés is fűződik matinéinkhoz, melyek jelentőségét talán ma még nemigen vették észre az arra illetékesek: a sepsiszentgyörgyi hobbykiállítás, a nagyváradi, de különösképpen a csíkszeredai képzőművészeti seregszemle (ez utóbbin magas színvonalon képviseltette magát az Ifjúmunkás fiatal, képzőművész munkatársi gárdája) és a szatmári fotókiállítás, melyen nem egy valóban tehetséges, eddig jobbára ismeretlen hazai fotográfus tűnt föl.
A mellveregetés, azt hiszem, fölösleges, és nem is túlságosan ildomos. Csak egyet sajnálok, de azt mérhetetlenül: hogy ez a jelenségre letekintő, hasonlító-értékelő cikk ugyancsak „saját" műhelyben született. Nem is zárom egyébbel, csak felpanaszolom komoly, nagyhatósugarú lapjainknak és irodalmi fórumainknak, hogy bár az invitáció (ne értsenek rajta aranycirádás meghívókártyát, bár talán ez lehetett a félreértések gyökere) nem maradt el, Páskándi Géza első színpadi jelentkezése (a szatmári matinén mutatták be a helyi színház tagjai a Külső zajokat) sem vonzotta őket — pedig állítom, hogy a ritka szenzációk egyike volt. Véleményemmel nem vagyok egyedül, tanú rá az a sokszáz főnyi fiatal közönség, mely nyíltszíni, majd szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta kísérletünket. Mai irodalmunk átütő sikere volt ez, dicséret érte a közönségnek.
A titok? — adjunk a közönségnek valódi értékeket.
Cseke Gábor
(Forrás: Korunk, 1968 / 9 / Jegyzetek rovat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése