Névjegy a fotográfia asztalán

Ádám Gyula szerint a szakma buktatói nem számítanak - csak az eredmény

November elején a csíkszeredai Ádám Gyula Magyar Művészetért-díjas fotográfusnak tárlata nyílott meg Budapesten, az egyik legrangosabb galériában, amelynek vezetője Katkó Tamás fotóművész, s művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész A szakmai megmérettetésen túl, Ádám Gyula ugyanebben a hónapban töltötte ötvenedik életévét. A beszélgetés jó alkalom a mérlegkészítésre.*

Fotó: Márton Ildikó

Kezdjük a tárlattal. Mutasd be a Kolta Galériát, ahol e napokban zárt be november 10-én megnyitott fotókiállításod.

A Kolta Galéria Budapest szívében egy fotós fészek, a fotósok rangos találkahelye, nevét dr. Kolta Magdolnáról kapta, aki a magyar fotóelmélet egyik meghatározó alakja, tragikus körülmények között, fiatalon hunyt el. Meghívásos alapon lehet ott kiállítani. Jómagam talán két éve kaptam a meghívást, s előtte üzentek is, hogy a meghívást vegyem nagyon komolyan, mert ez inkább megtisztelés. Azelőtt nekem volt már 4-5, jó visszhangú kiállításom Budapesten, Barabás Zsolt barátommal együtt, azokkal a képekkel, amikkel a fotó világába a kilencvenes évek elején közösen beléptünk. S miközben az a kezdetekről szólt, a személyes névjegyemet igazából csak most tehettem le.

Mennyire tartottad fontosnak ezt a tárlatot összehozni? Hogyan válogattál? Milyen jellegű képekkel kívántál a budapesti közönség elé állni?

Mivel a korábbi tárlatok inkább néprajzi rendezvények járulékos, illusztratív elemei voltak, szerettem volna végre fotográfusként is megmutatkozni. Ez nem csak hogy megtörtént most a Kolta Galériában, hanem december 7-én az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanabban a teremben, még a képeimmel a falakon, tartotta évzáró közgyűlését a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ennél jobb, szakmaibb időzítésről nem is álmodhattam volna...

A válogatás munkája közös volt. Akkor érzem magam biztonságban, ha néhány fotóm, amikhez lélekben nagyon ragaszkodom, jelen van a falakon. Ezeket mindig vegyítem az újakkal, s így sikerül szinte mindenféle fotós nyelvezeten megszólalni. Az egy, amit még nem próbáltam ki, az az üveglemez... Soha nem csináltam problémát abból, hogy mivel és mire fotózzak. Ami épp kéznél volt, azzal. Egy volt a fontos, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Nem ábrándoztam fölöslegesen. Voltak nehéz időszakaim is, amikor gyenge technikával dolgoztam, de akkor is születtek jó munkáim. Nem azt mondom, hogy a jó szerszámra nincsen szükség, de a hozzáállás is nagyon számít. A jó technikai tudás, alapozás pedig nélkülözhetetlen, akár a képzőművészet esetében. Tudni kell, mivel mit lehet a legeredményesebben kihozni... A tárlat anyagát minden különösebb szorongás nélkül engedtem útjára. Azt mondtam: ez van, a képekben kivétel nélkül önmagamra ismerek. Annak ellenére, hogy a végső válogatás nem az enyém volt, hanem a tárlatrendezőké, két igen neves fotográfusé.

Ádám Gyula: Csángó leány

Milyen szakmai súlya volt a megnyitónak mint eseménynek? Hogyan zajlott le? Milyen tanulságokkal szolgált?

A tulajdonképpeni megnyitó alig pár percből állt: köszöntötték a vendégeket, volt egy rövid műsor, Ökrös Csaba népzenész közreműködésével, majd átvonultunk a díszterembe, ahol egy hosszú szakmai beszélgetés vette kezdetét, aminek a levezetését a nagy tudású fotográfus, Haris László vállalta magára, anélkül, hogy valaki fölkérte volna. A közönség jó része fiatal fotográfus, fotóriporter volt, akik ott vannak a sajtófotó élvonalában. Ebben a hangulatban egycsapásra megértettem, hogy a szakma buktatói, nehézségei, az akadályok végül is mind nem számítanak, egyedül az eredmény a fontos és arról kell beszélni, sosem a körülményekről. Azokat egyszerűen vállalni kell, ha fotózni akarsz, és le kell gyűrni, de nem állhatnak közéd és a munkád közé.

A másik nagy öröm és szakmai elégtétel a számomra, hogy a tárlat előtt régi álmom teljesült. Mindig vágytam megtudni, hogy Korniss Péter, akit szívből becsülök és csodálok, miként vélekedik az én fotóimról. Kereken két és fél órát tölthettem a mesterrel kettesben, a már berendezett tárlat képei előtt, nagyon tartalmas beszélgetést folytattunk, sok őszinte dicséretet s kritikát is bezsebelhettem.

Ádám Gyula: Repülj!

Kérdéseiből kiindulva, a moderátor Haris Lászlót milyen szakmai problémák érdekelték?

Sokat időzött annál, miként történt a váltás az analóg és a digitális fotózás között Erdélyben és az én esetemben. Külön téma volt a fotótáborok kérdése, a hozzá hasonló nagy mesterek ugyanis idegenkednek a közös munkától, attól, hogy egy csapat fotós egyetlen alanyra, helyzetre, témára összpontosítson. A Hargita Megyei Kulturális Központ fotótáboraiban viszont, amelynek Haris is visszatérő vendége lett, egészen mást tapasztalt: azt, hogy mindenki önállóan dolgozhatott, választhatta meg az útvonalát, dolgozta ki a programját, munkabeosztását. Nem véletlen, hogy egyik legutóbbi kiállításán a mester olyan remek panoráma képeket állított ki, amelyek oroszlánrészét HMKK-táborban fotózta! Az is érdekelte, hogyan értékesítettem azt a kapcsolatrendszert, amire fotózás közben szert tettem. S ennek mentén aztán komoly vita bontakozott ki arról, fontos-e egyáltalán az előzetes terep- és személyi ismeret, vagy csak az eredmény számít. Abból indultunk ki, hogy a fotós előtt halad egy szekér, s közben gyönyörű nyomokat rajzol a porba. Te odamész és lefotózod, s akkor el kell dönteni, kié az érdem: a fotósé vagy a szekeresé? Az én álláspontom az volt, hogy is-is. Mert teszem azt, a karcfalvi templomról készíthet egy igen jó fotót az a külföldi is, aki épp csak átutazóban pillantja meg, és akkor csakis a minőség számít. Viszont a valóság és a terep alapos ismerete sokat nyomnak a latban. Számos személyes élményem igazolja ezt. De végül csakis jó fotóról és rossz fotóról beszélhetünk. Ettől függetlenül pedig, jó fotósról és rossz fotósról. A kettő között pedig nincs mindig törvényszerű megfelelés!... A beszélgetésünk végén aztán mindenki elmondhatta a maga saját történetét, amit alaposan ki is használtak az éjfélbe nyúló vitában. Egész odáig menően, hogy átbeszéltük, meddig van jogunk beleszólni mások életébe, körülményeibe, mert a vélemények ebben is megoszlottak.

Miután mindennek vége lett, milyen gondolataid támadtak fotós pályafutásoddal kapcsolatosan?

Korniss Péter tette szóvá, hogy vissza-visszajár erdélyi színhelyeire, így Székre is, de most érdekes módon, nem a hatóságoktól kell tartani, mint régen, hanem az emberek lettek mások, zárkózottabbak. És ezt a nekiszabaduló médiának lehet köszönni. A rendszerváltás előtt egyszerűen nem volt annyi fotós. Egy mai rendezvényen viszont annyian nyüzsögnek, hogy meg se lehet őket számolni. Majdnem mindenkinek gép van a nyakában. Ami nem baj, sőt, viszont az emberek azért tartanak tőlük. És ez már baj. Régebben, amikor egy kisebb közösségben felbukkant egy-egy fotós, az félig-meddig ünnepnek, eseménynek számított.

Ha valamilyen objektív körülmény miatt elmaradt volna a tárlat, most hiányzana az életedből vagy sem?

Nagyon! Mert ez a kiállítás kiegyensúlyozott bennem valamit. Eddig minden tárlatomra belső szorongással, kétellyel, bizonytalansággal indultam. Most mindvégig felemelő, álomszerű érzés fogott el, tudván, hogy amit a Kolta Galériába szántam, állja a helyét. Jólesett! Egyetlen negatív gondolatom se támadt közben, míg máskor el nem hagytak volna... Az állomásról megérkeztem a Ferenciek terére, erre a gyönyörű helyre, s mindjárt szembe megyek egy nagy bannerrel, a meghívón szereplő csángó portréval. Semmi fölösleges szöveg, egyszerűen az áll rajta: Ádám Gyula fotókiállítása... Megtorpantam, gondoltam, fordulok egyet hátra, hát ott is egy nagy plakát... Úgy felpörgették az eseményt, hogy éjjel egykor, a saját tárlatomról szabályosan meg kellett szöknöm, mert már nem bírtam tovább... Végig éreztem, hogy minden oldalról a szakma vesz körül, és megerősít minden eddigi elképzelésemben. Pedig ha azt vesszük, teljesen szétszedtek, faggatóztak, hogy miért így és miért úgy, olyan aprólékossággal, hogy ilyenben sose volt részem. A tárlaton szerepeltek fiatalkori képeim is, amik a nyolcvanas években készültek. De ezek nem az ötven éves születésnap miatt kerültek a válogatásba - arról az egész tárlat alatt egy szó sem esett, csak egészen a végén -, hanem mert az válogatók egyenrangúaknak találták a mai alkotásaimmal. Mert ugyanakkor felkerültek a falra a legújabb képeimből is! Rendezőelvként a látvány és a technikai sokféleség működtek, viszont ami a falra került, az nagyon egységesnek hatott.

De mert szóba került az ötvenedik születésnap, mi az, aminek a következő évtizedekben még föltétlenül a végére akarsz járni?

Az utóbbi időben sokszor elgondoltam, mi a fenének futok én ki a falumba, hogy zúzmarás képet készíthessek? Minek az nekem? Nem fotóztam már eleget? Annyi feldolgozatlan képem van, hogy életem végéig elbíbelődhetnék velük. De oly sok nyomorúságot, szerencsétlenséget fotóztam már életemben, s a szépség valahogy kimaradt belőle. Vagy nem vettem észre, vagy mert nem volt fontos. Most viszont belefér ez is. Jól érzem magam utána. Ha sokáig nem történik semmi körülöttem, akkor nyugtalankodom. De szerencsére, mindig van valami, amire muszáj felfigyelni.

Mostanában mintha látványosan visszakanyarodtál volna karcfalvi gyökereidhez. Mit jelent számodra spirituálisan a szülőfalu?

Most valahogy mintha inkább az enyém lenne. Olyan munkákhoz segít ma hozzá, hogy én is alig hiszem. Szinte ki se kell mozdulnom a szülői házból, s akár a szomszédból is az ölembe hull a látvány. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nemrég készült két karcfalvi fotóm is kiváltotta a budapesti tárlaton a szakma legmagasabb elismerését. Igaz, fiatal korom óta vártam arra, hogy azokat elkészíthessem. Álmodtam róluk, nem is egyszer! S nem csak ezekről vannak látomásaim! Aztán váratlanul, egyszer csak megtalálom őket az életben. Ezek szerint, valahol, mégis csak számít, hogy mennyire kötődsz valamihez. A környezetedhez. Az életedhez. Álmaidhoz.

Ádám Gyula (sz. 1961, Karcfalva) fotóművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola végzettje. A Hargita Megyei Kulturális Központ grafikusa fotótáborainak és fotótanfolyamainak koordinátora. 2006-ban megjelent önálló fotóalbuma (Arcpoétika) eddigi legjobb munkáiból készült válogatás, szakmai önvallomással. A 2008 végén megjelent, a Székelyföldi vízikerekek nyomában című tematikus fotóalbuma elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Legszebb könyv díját. Ugyanebben az évben fotóművészeti munkásságáért Magyar Művészetért Díjjal jutalmazták.

* Az interjú az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára készült. Megjelent, némi változtatással a lap 2011. december 30-i, szilveszteri számában.