B. Zs. magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot.
Magyarfenes Kolozsvár egyik hagyományos előszobája, tizenkét kilométerre Nagyvárad irányában, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa a fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente magyarfenesi családok, rokonságok egész serege döcögött be munkásbuszokba zsúfolva még a hajnali sötétben, s zengett tőlük a darabos magyar szó mindenféle építőállványokon, a panelházas fertályok hórukkos munkatelepein.
Zsiga családja is ilyen ízig-vérig kőműves família (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében maradt félbe végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két szép szál fiából már kimondott városi pennarágó lett...)
Egyetemre járva is folyamatosan dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű markos legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de közben kibújtak irodalmi ambíciói is, a hozzávaló oroszlánkörmökkel együtt: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, rövidebb lélegzetű karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett - s kis vargabetűvel (Falvak Dolgozó Népe) maradt -, haláláig falujáró riporter.
Akkor kerültünk igazából közel egymáshoz, amikor 1963-tól az Ifjúmunkást tudósítottam Kolozsvár tartományból, s Attila fiunk készülődött a világra jönni. Nekünk, fiatal házasoknak, sehogy sem került elfogadható fedél a fejünk fölé, ezért a szokványos kényszermegoldáshoz folyamodtunk: bezsúfolódtunk a szülők, testvérek közé, ideiglenes túlélőnek. Az ekként megszaporodott család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg, és mi lesz az addigi, jól-rosszul már kialakult személyi kapcsolatokkal, az csak később derül ki...
Egyedül az én héttagú, két szobában tengődő családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. A két szülő és az öt gyermek mellé, mint egy zsúfolt tömegszállásra, immár a feleségem s pár hónap múlva az első fiam is beköltözött.
A szülés naptári időpontjának fenyegető közeledtével, a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy keskeny, folyosószerű részt a különben jókora, 70 négyzetméteres „táncteremből”, ahogy testvéreimmel a közös szobánkat neveztük, a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát pedig átrakattuk középre a deszkafalhoz úgy, hogy fele a testvéreim irányába, a másik fele mifelénk fűthessen. Ehhez köröskörül azbeszt lapokkal kellett kibélelni a rabitzfal és a kályha közötti réseket... Az ekként lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, három és fél méter magas helyiség tulajdonképpen egy vagonra emlékeztetett, ráadásul még lejtett is az egyetlen, délkeletre nyíló ablak felé, s ha történetesen leejtettük a gyerek cucliját, gurulvást meg sem állt az ablakig.
Zsiga volt a végső megmentőnk. Életem első önzetlen jótevője. Nem akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Amit ugyan az én segédletemmel - milyen pancser, gyenge asszisztencia volt az! - végzett el, de azért mégis inkább egyedül. Apránként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy filológus lévén, ilyen-olyan irodalmi tanácsokkal szolgáltam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem. Bevett szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, utána pedig, délutáni vonatindulásig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket, kávéztunk, konyakoztunk.
Túléltünk.
Egyik ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenes határából indulva átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a helybeli fűrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk, ahogy azt az annak idején divatos mintául szolgáló Móricz Zsigmondtól tanultuk, aki nem véletlenül állította egyik riportkötetének címében is, hogy „gyalogolni jó”. (Az érdekes ebben az volt, nem csak hogy becsületszóra elhittük Zsiga bá igazát, de magunk is a saját bőrünkön tapasztaltuk a fapados vagy gyalogos életközelség áldásos voltát.)
Indulás előtt Zsigáék magyarfenesi portáján korán reggel megreggeliztünk, az illemből is őszintén aggódó édesanya a kert végéig kísért bennünket, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Jókívánságait gyorsan elsodorta a szél, s számunkra akkor kezdődött az igazi, a várva várt kaland. Nehezen haladtunk a hepehupás szántáson, a fagyos göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött tartós homály lebegett, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: fiaim, vihar készül...
Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után kimelegedtünk, jó iramban botorkáltunk a hegy felé, s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szekérútján siklottunk felfelé. A tető előtt, mintegy feleúton ért utol a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, mindegyre nekilendülő szél majd letaszított bennünket az útról, amit egyre nehezebben ismerhettünk fel a szembe támadó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a kavargó friss havat. Akkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon hamarosan csimbókokban állt a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta előre magát sílécein, s olykor egy-egy szaggatott mondatot megeresztve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem igazán értettük, mit mond a másikunk, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó vonításával együtt.
Nem is tudom, menetelés közben mikor kiáltott Zsiga erőteljes állj!-t, de egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. A váratlan ütéstől rögtön lefékeztem, s dühösen hátranéztem, honnan érhetett a támadás?
Zsiga ezalatt beért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta:
„Gyorsan, itt van a sapkám és tedd fel, hisz lefagy a füled!”
Tiltakozni akartam, de ő nyomban havat markolt, előbb csak gyöngéden, majd mind alaposabban dörzsölgette vele mindkét fülem felső cimpáját, én még akkor sem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó, számomra annyira idegen és kényelmetlen gyapjúsapka alól tekintettem a sűrű homályba vesző világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni fülemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, sajgott tőlük az egész cimpám, s igazából akkor kezdtem begyulladni, amikor nagy nehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett Zsiga elárulta: ő volt az, aki jókora hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...
Én meg, ott a tűz biztonsága mellett, azt vallottam be neki, hogy miközben a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor a nagy ereszkedési sebesség miatt már-már felkenődtem az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, a még tomboló vihar miatt pedig most ő volt az, akit nem ért utol segélykérő kiáltásom.
Zsiga később is fürgébb volt nálam: hamarabb itthagyta e világot. Pedig még jócskán várhatott volna. Embersége, büszkén viselt parasztsága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója. Immár sose tudom őt utolérni. Számomra ő az egyik igen nagy hiány. Mikor Bukarestbe költözésem miatt el kellett válnunk, annyira hiányzott nekem a közelsége, akár a levegő. Úgy tudott barátian dorgálni, valahányszor tévedtem, hogy attól mindig valósággal megkönnyebbültem, és nem tudtam rá megorrolni, sőt, egyenesen büszke voltam a véleményére.
1983-ban, hosszú távollét után felkerestem Kolozsváron. Kétségbeesetten vitatkoztunk a konyhájukban egy egész délutánon át a világ állásáról. Ő meg volt győződve arról, hogy a rendszer a vesztébe rohan, hogy a személyi kultusz mindenre rátelepedik, én pedig azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyetlen ember sem képes mások segítsége nélkül kézben tartani az embereket, a fő problémát tehát a kultuszt fenntartó és tápláló udvaroncok jelentik. Lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy a két igazság csak együtt érvényes, de mert mindketten egyre hajtogattuk a magunkét, azzal váltunk el, hogy reméljük, megérjük még: kiderül egyszer, kinek is lesz igaza. E vitát leszámítva azonban hiába próbáltuk megütni a régi hangot, valami fals lett a kapcsolatunkban. Őszinték voltunk, de óvakodtunk egymástól. Nem akartuk bántani egyik a másikat. Már csak a régi emlékek ragyogtak bennünk föl - azok is időben egyre távolabb.
Egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása az újságok tünékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Örök adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, ezzel az elindított emlékgombolyítással lélekben lassan magam is Zsiga után eredtem, a találkozás reményében.
(Forrás: Cseke Gábor Jelentések - magamról. (Emlékezések ellenfényben). Polis, Kolozsvár, 2009.)
*
Bazsó Zsigmond – írói álneve: Kőműves Zsigmond (Magyarfenes, Kolozs megye, 1938. szeptember 15. – Kolozsvár, 1997. január 24.) magyar újságíró, novellista.
A Babeş-Bolyai Egyetem történelem szakán szerzett tanári oklevelet. Írói álnevét fiatalkori szakmájáról vette. 1963-tól a kolozsvári Igazság belső munkatársa; társadalmi tárgyú publicisztikai írásaival, szépprózájával és riportjaival más lapokban is jelentkezett. Első karcolata 1960-ban látott napvilágot az Utunkban. Munkája a Bolond ősz című kisregény (Kolozsvár, 1970), melyben egy erdélyi falu életét festette le érzékletesen, részletekig menő tárgyi ismeret birtokában. Riporttal szerepelt a Kötések, sodrásban című antológiában (Bukarest, 1979).Az 1989. decemberi eseményektől a Szabadság néven futó lapban folytatta pályafutását. Jól ismerte a falusi embereket, maga is Magyarfenesről ingázott be minden nap a kolozsvári szerkesztőségbe. Érdemleges recenziót Kormos Gyula írt kisregényéről Bazsó Zsigmond: Bolond ősz címmel. (Utunk, 1970. június 5.)
(Forrás: Wikipédia, ROMIL)
*
Egyik utolsó cikkét, mely néhány hónappal a halála előtt született, a Szabadság 1996. május 18-i számából idézzük (3. oldal)
Rekordtermés?
Várjuk meg a betakarítást. Várjuk meg, amíg tároló kasokba kerül a még alig kikelt kukorica, miközben a pityóka ott vesztegel a földben, mozdulni sem akar.
A fentieket bosszúsan írom, annak kapcsán, hogy megjelent egy hír, miszerint: "Románia gabonatermése rekordot ér el a jelenlegi piaci évben, összesen 19,9 millió tonna búzára, kukoricára, árpára és rizsre lehet számítani".
Az idézetet az Egyesült Államok mezôgazdasági minisztériumának jelentésébôl tallóztuk.
Washingtonból tényleg olyan jól odalátni a mezôségi, olténiai búzatáblákra, vagy az észak-moldvai, csíki és Gyergyó vidéki pityóka-földekre?
Ezt sem hiszem el.
Illetékes nyilatkozókat megkérdezném, hogy ez a közlemény mennyire politikai indíttatású, ugyanis én politikában nem vagyok járatos, de úgy madártávlatból ismerem a földeket, a falvakat erdôtôl mezôig. S mint ilyen, állíthatom, hogy nagy gondban vagyunk — mármint mi, földművelők. Olyan fertőzöttek a szalmásgabonák, hogy azonnal permetezni kellene, de nincs pénz, amivel a méregdrága vegyszereket megvásárolhatnák a gazdálkodók, mezôgazdasági társulások. Mi több, a hathónapos tél után most itt a csapadékkal túladagolt május, hozzá sem lehet nyúlni a földekhez, már ki számolja, hány nap óta.
Talán rajtaüthetnénk a lehetőségen, hogy gombát ajánljunk, s vigyünk külföldre? Ugyanis a télen, a lassan olvadó hóval, az áprilisi-májusi esőzésekkel nedvességgel telítôdött a talaj. A földet, erdőt, rétet úgy ellepte a szekfű- és csiperkegomba, hogy szinte kaszálni lehetne.
Ennek semmi köze az említett amerikai prognózishoz. Az viszont tény, hogy ha netán beválna a fenti elôrejelzés, Románia azzal sem jutna egy lépéssel se elôbbre. Két dolog miatt: akinek kellene a gabonánk, azok nincs mivel fizessenek, így például a keleti szomszédaink. Akiknek pedig van pénzük (nyugati szomszédaink), azok egymás közt hadakoznak a piacokért.
A gomba említése nem is olyan sete-suta dolog: annyi falusi munkanélküli van. Csupán kellene egy kezdeményezô képességgel, vállalkozói tehetséggel megáldott valaki, hogy a gombák értékesítésével üzletet csináljon, mármint hogy külföldre vigye az istenadta gombákat.
Lehetne reklámozni is, talán így: Romániában, Erdélyben termett gombák, amelyek soha nem láttak semmilyen vegyszert. Erre talán ráharapna a dolláros piac. Mivel a Duna forrásvidékén és azon is túl, már kukába dobják, illetve meg sem vásárolják a vegyszerezett zöldséget, gyümölcsöt, gombát.
Egy hír jut eszembe, a hetvenes évekből: Párizs legelőkelőbb vendéglôjének asztaltársaságát kórházba kellett szállítani, mert a körítéshez feltálalt, pincében termesztett gomba túlontúl vegyszerezett volt.
Mi az idei tavaszon nem vegyszerezünk jóformán semmit, mert nincs pénzünk ahhoz, hogy növényvédő-gyomirtó szereket vásároljunk.
Alább kellene hagyni az optimista elôrejelzésekkel!
Naponta látom a földeket és a földekkel kínlódó embereket. Látom azt, amit a "Nagyország" fővárosából nem láthatnak. Mármint Amerikából.
Ismétlem, hogy az elôrejelzés aligha hiteles. Akkor lehetne elhihető, ha a pityókának szárát-levelét nem rágja le a kolorádóbogár, ha a búzát nem veri el a jég, ha a kukoricát nem éri dér szeptember elején.
Egyelőre a földek jó hányada még szántatlanul áll — mi a fenét lehetne már ezután vetni? Legfennebb kecskebukát.
Ha rosszmájúsággal is, de csak leírjuk: a közlemény tisztára propagandisztikus jellegû. Értünk már meg ilyent, hogy világgá kürtölték (kürtöltük) a minden rekordot megdöntő termést (lásd a scornicesti-i csodát), s mégis órákon át álltunk sorba, hogy gyermekeinknek bár egy alig ehető karéj kenyeret szelhessünk.
Bazsó Zsigmond
Miközben kisregényének szövegét digitalizáltam és korrektúráztam, összegyűjtöttem néhány fotókópiát az Ifjúmunkásban a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején közölt publicisztikai és irodalmi szövegeiről.
 |
| (1968) |
 |
| (1968) |
 |
| (1968) |
 |
| (1969) |
 |
| (1970) |
 |
| (1970) |
 |
| (1971) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése