2011. december 29., csütörtök
Erdélyi és csángó költők / Hajnal László
(Sz. Békéscsaba, 1902. dec. 31. – mh. 1944 telén, Budapest) – költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdélyben élt. A Magyar Szó, Tavasz, Zord Idő, Napkelet, Vasárnap és Vasárnapi Újság munkatársa, a Keleti Újság leggyakrabban közlő szerzői közt szerepelt verssel, prózával, színművekkel, irodalomkritikai és irodalompublicisztikai írásokkal. Az aradi Fekete Macska c. erotikus és irodalmi lap, majd a Komédia c. kolozsvári élclap szerkesztője (1923). Romániában megjelent kötetei: A szolga éneke (verseskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egyfelvonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen vagyok! (versek, Kv. 1924); Magányos éjszaka (versek, Mv. 1926); Loriel (regény, Kv. 1926). Utóbb Budapestre költözött, ahol újabb kötetekkel jelentkezett. A nyilas terror áldozata lett. (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) * A válogatás az Ilyen vagyok! c. kötet alapján történt, forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár, Csíkszereda, Dokumentációs Részleg.
Nagyságos Páris!
Nagyságos Páris, puha öledbe
Lehajtom rossz fejemet én is!
Ha ütés lesz a simításod,
Ha csókod romlott, szived vásott,
Ha végén elűzöl, mint mások,
Szomjas szemembe szívlak mégis,
És gyereklánnyá festett szádat
Te, százszor cédák fáradt anyja,
Megcsókolom, aztán megszánlak...!
Mert jaj, tudom, gyilkos mesterség
Ezer éven át sarkon állni,
Lesni a pihentvérűk jöttét,
Rájuk kacagni, hogy a törpék
Érezzék, minden villanykörtét
Értük gyújtottak s egyre várni
Fiatal, csergő embervérre,
Hogy petyhüdt szájad sápadt szinét
Pirosra fesd velük egy éjre ...!
És nem jobb, hogy a midinettek
Tizenhatéves, friss cseresznyék,
Hogy a köd és villanyban kéklik
S a roskadt bulöváron végig
Szerelem fröccsen fel az égig...!
Liliom szeme Kolozsvárt ég
És Kolozsvárt maradt négy nyáron
Minden sóvárgó hitem, lázam,
Éh-szomjas, szép fiatalságom!
Fejem lehull, éreti gyümölcs,
Öledbe, Ady Bakonya!
Szeresd e nyúzott, csúf fejet,
E duzzadt szájat, kék szemet,
Mely némán, nézve kéreget,
Mert érzi, itt az alkonyat!
Szeresd e vásott, rossz fiút,
Ki Liliom szemébe nézett
S most reszketve öledbe fut!
Őszi dal
Fut az őz az őszi kertben
Rigó rikolt, jaj be kár!
Zúzmara sincs, szél se lebben
Mégis elfutott a nyár!
Haj-hó! tavalyi világ!
Ki se zöldült még a lombja
Már is hull az ág!
Fejem barna bokra ép még,
Kezem sújt, ha sujtni kell,
De szivemben rozsdaláng ég,
Meg se nőttem, hullni kell.
Haj-hó! tavalyi világ!
Fogy a fonnyadt talmi jószág,
Hull a mákvirág!
Csengő csillag, néztem én is,
Vak hegedűs, rossz a húr,
Elhullani rosszabb mégis
Visszahozhatatlanul.
Haj-hó! tavalyi világ!
Addig adtam, szedtem, vettem,
Mig kihunyt a láng!
Öregember
Be jó az öregembereknek...!
Ebédután ma elaludtam
S a felviharzó tengereknek
Minden hullámverését tudtam.
Kívülről tudtam. Csigahéjak
S kimúlt kagylókból fagyott gyöngyök
Hulltak elébem s magaménak
Éreztem minden kis göröngyöt.
Sirt, dühöngött a mérges tenger,
De én kacagtam : ember! ember!
Sár van a hullámlocsolt parton?
Gyere a szivem odatartom!
A leheletem megmelenget,
Gyerekek, gyertek gyermekemnek!
Kis franciák, magyarok, senkik,
Fajáról nem kérdek meg senkit,
Gyenge vagyok, a kezem fárad,
De szemeimből szikra árad...
Öregember, szomorú ember,
Már csak figyel, gyűlölni sem mer!
Mért néztek rám megijedt szemmel,
Poincaré nem öregember!
Kígyókat táplál férges vére,
Na, minden félelemmel félre!
Az öregek mi vagyunk, gyertek...
Nálunk várnak a békekertek,
Sátort raktunk a szeretetnek,
Mi nem látjuk, ha verekednek,
Nem látjuk a pandúrt, ha mérges,
Gyilkos szivet sem, mikor érdes!
Mi fütyülünk a tengereknek!!
Be jó az öregembereknek...!
Felébredtem. Az utca sáros,
Lenn berúgott kocsis ugrándoz.
Ostorral ver egy rossz lovat
A sarkon átfut egy vonat,
Rajta kofák fürtökben lógnak...
Mért élnek, ha mindég loholnak?!
A kocsis mért röhög vakon,
Mikor meglát az ablakon ?!
Az ablaknál én miért állok
Hiszen mindent, mindent utálok!
Kofát, kocsist, bankárt és pénzt is,
A sötétséget és a fényt is!
Minden szürke és minden sáros
És Páris, ez a szajhaváros,
Úgy rámdől, mint az unalom
A végnélküli utakon!
Mért kell húszéveseknek lenni,
Ha nem tudunk Embert szeretni,
Csak nőstényt! Vagy még azt se! Nem... nem.
Csak magunkat a nőstényekben!!
Liliom!
Liliom, fullad a hangom,
Fertőben fürdik a sziv!
Hol van az angyali rangom,
Ujhódni újra ki hív?
Hol van a nap tüze rejtve,
Hol van a puskadörej ?!
Hol, aki mondani merje:
Hajnal ma engem ölel!
Hol van a lány, aki bátor
Senyvedni testem alatt?
Száz fut a Grand Boulevardon,
Döngeti száz a falat!
Egy lányt ha kérdez a szem meg,
Boldogan száz szem felel,
Romlottan üdébbek, szebbek,
Egy lány nincs . . . senki se kell!
Liliom, fullad a mellem,
Roskadva reszket a kéz,
Harcolni önmagam ellen
Nehéz már, ez az egész!
Harcolni önmagam ellen,
Harcolni önmagamér'
Nem tudni, hol van az ellen,
Csak érezni, hogy ver a vér...!
Rotondi éjszaka
Éjfél. A Rotond méhe tágul!
Ki zörög még a zongorán ?
Fejem a zöld méregtől kábul,
A montparnassei éjszakábúl
Menekvés nincsen ily korán.
Abszinttól krákog száz torok,
A szemek fénye elfakul,
Magam hiába lángolok,
Az éjféli vad vándorok
Szájából trágár nóta hull!
A szegletekből csók csorog!
Tüzet harap, ki szájba tép!
Itten csak én nem csókolok,
Egy gyáva lányra gondolok,
Ki minden perccel messzebb lép.
A méreg zöldje rám tapos...
Már nem is fáj, hogy meghalok!
A sir talán tisztára mos...
Brr! Liliom szájára most
Arany csókol halálmagot...
Tíz perc
Adjatok a berúgott holdnak
Parazsat, mert hideg az éj!
Adjatok békét a holtnak
És lelket a lánynak, ki él,
Adjatok a kókadt virágnak
Napfényből friss feredőt,
E fekélyes mái világnak
Sietve vig temetőt!
Az ormokon jajgat a kürtös,
Rémülten vonyít az eb!
Valami iszonyat üldöz,
Közelebb, mind közelebb,
Valami fájdalom horkan,
Valami öröm rikolt,
A polgári nyugalom hol van,
A gyilkosa hol van s ki volt?!
Mily kezek szította tűz ég?
Mért csapkod böjti vihar?
Pillangót kedvvel ki űz még,
Hol aki harcot akar?
Nem látok, nem látok semmit,
Csak hajladoz szélben a fa,
Kinek a parancsa zeng itt,
Kinek van, jaj, igaza ?!
Szikrázik millió csillag,
Táncot rop millió láb,
Milliárd éhesek rínak,
Közelebb kúszik a láp,
Parketten siklik a gazság,
Szűrőkön szűrik a vért,
S nem tudom hol az igazság,
Nem tudom mindez miért!
Csak látom a berúgott holdat
Fázik, mert hideg az éj,
Látom a békétlen holtat,
Lelketlen lányt, aki él,
Adjatok tiz percnyi csendet,
Napfényből friss feredőt!
Liliom szivembe csenget,
Ne lássak senkit, csak őt! ?
Öt ördög
Öt ördög örökkön őrköd,
Ne némulj szenvedély,
Öt ördög örökkön őrköd,
Csak felfalnak, ne félj!
Az alkohol aklában alszom
Kietlen, éjjelen.
Elringat Sanchó Pansa harcon
S ríkatva rí velem !
Az ópium pipája szent,
Békén Nihilbe hull,
Ki kedvesétől messze ment,
Ő érte visszanyúl!
A morfium merész vitéz,
Hűséges cimbora,
Ha férges földön élni félsz,
Övé a menny bora!
A csók csipkedve éget el,
Gerincbe fúr, farag,
Vigyázz! Nyájasan énekel,
De hangtalan harap!
A dal pedig: az alkohol,
A morfium s a csók,
Mig azt hiszed, hogy alkotol,
Megmászik, mint a pók!
Öt ördög örökkön őrköd,
Nehogy nyugodtan élj,
Öt ördög örökkön őrköd,
Öt beste szenvedély!!
"Világnézet"
Édes emberek! Bolondgombát
Vessünk el egyszer búza helyett!
Ne csak mi járjuk a bolondját,
Kiknek búzára sohsem tellett,
Kik örültünk a napsütésnek
És bőgtünk, mikor beborult,
Legyünk egyszer mi a legények,
Ne a jövő és ne a múlt!
Akik vagyunk, akárhogy, ember!
Kikre a kutya sern konyit,
Reggeltől estig éljünk egyszer,
Amig a tűz el nem borit!
Mert elborít! Ha nem akarjuk,
Vagy ha akarjuk, megfullunk!
Dagadtra dudorodik karjuk,
Akik nézik, hogy pusztulunk!
A szesz is jó s az ópiumnak
Mámora szebb, mint India !
Mert idegeink megrohadnak,
Azért ne kelljen inni ma?
A munka mérge is megőröl,
A világ is csak egy futás,
Mindennap kezdjük el elölről,
Egy várunk van, az ájulás!
Ott nem fájunk mi sem magunknak
A mások gondja sem nekünk!
Kergettetek a válaszútnak,
Ez lett a világnézetünk:
A háromszinek alabárdja
Ép úgy gyilkol, mint a piros,
A többit Lucifer sem bánja,
Hisz szavak csak és papiros . . .!
Születik a vers
Néha kora tavaszi pázsit,
Néha a tél vad szele hozza,
Hogy megérezzük: minden más itt,
Mint iskoláztuk! S mindég másik
A lélek, mikor áhitozza
A pokoldöngető igét!
Ilyenkor tárjuk fel a mellünk,
A napsugárt szívjuk le mélyre
Kitárt két karral ünnepeljünk,
Mert az isten született bennünk,
Dobjunk el minden földit félre,
Mert elindult felénk a Vers ...!
Csokonai!
Évfordulóra nem idézem képed
Mázsás haranggal gyászt nem kongatok,
Csak ködbe fullt és ködbe hullt szavakkal
Rád zörgetem az égi ablakot
És bor mellé halk pipaszóra hivlak.
Ezerkilencszázhuszonhármat írnak!
A professzorok tógát öltenek
És verejtékkel veretes szavakból
Figyeld csak, rigmusokat költenek
Rólad, hozzád, te pajkos rossz csibész!
Csak én vagyok, bátran jöhetsz Vitéz!
A bor se jobb, mint Debrecenben volt,
A láz se más és nem fogyott a könny,
Lilla szája most is messze hold
S kehes tüdőd nekünk is megmaradt.
Na jer Vitéz, lásd jó kemény a pad
Van Lillám is és ép oly csintalan,
Ha széjjelnézünk, éhség is akad!
Az életem im tárva-nyitva van, jöhetsz
Vitéz én testvéred vagyok!
De Csokonai nem jön, ő halott
Holtan robog a felhők táltosán.
Néha egy rózsaszállra száll s kacag,
Néha végig fut régi városán
S az új Lilláktól csókokat csen el.
Nincs senki most, ki mókát hintsen el,
Csak fájni tudnak már rokonai!
A Kosmosz karma fojtja torkunkat,
Derű egy percre sincs Csokonai,
Csak könny, csak gond, csak vér
[csak újra gond!
Szerkesztette: Cseke Gábor
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése