Még most sem laktak jól a hollók,
szomjas a föld, az átok éhes,
uram, császár, itt tévedés van:
az én apám már ötven éves,
szeme gyönge, a gyomra sem jó,
esős időben fáj a lába,
hisz harminc éve, hogy gyalog jár
tanítani az iskolába.
Harminc évet töltött katedrán,
hogy hívhatták ki öt is ölni,
békességről beszélt napestig,
harag nincs benne egy körömnyí,
szeme kék, mint a kis fiúké,
nem tudhat ölni, bárha kell is,
mesél s fegyverrel bánni nem tud,
bár nem lázadó, nem rebellis.
Az rendben van, hogy engem elnyelt
orosz mocsár, bús, szürke tenger,
én hóvihart s aszályt kiállok,
de az apám már öreg ember.
Hogy meneteljen ő a ködben,
hogyan bírjon puskát a karja,
hogyan vívjon meg téli széllel,
mely csontjait jegesre marja ?
Viharok ellen takarónak
a lelkemet odadnám néki,
sátrat szőnék szegény szavamból,
mely védi, szüntelen kíséri.
Huszonkét évem bár lehetne,
ősz életének ifjú ára,
mehetne vissza ő anyámhoz,
s tanítani az iskolába.
De uj mesét mesélne otthon,
történetét veszett koroknak,
testvérek egymást kardra hányják,
míg szíveik békét dobognak,
bús hősökét, kik ölre mennek,
Jézust kiáltanak s elégnek,
mert Jézus eltakarta arcát
láttán hazug, véres meséknek.
Volhynía, 1916.
Decemberi szivárvány
Csalom magam, csalom,
tudom, hogy szélmalom,
kacsalába, aranyfoka csalfa,
nem érem el élve, se halva,
mert cammog a tél fele hátra,
fiait szedi szörnyű lapátra,
idegen daliát paripástul
fene torka okádja ki hátul,
csalom magam, csalom,
se hegy, se sírhalom,
zárt térdü, sebes szívü rejtély,
temetők nevetője te, Erdély.
Lovagolnak ezerfejü gondok,
lábamban a szörnyű vakondok,
ki éjszaka rendre kiássa,
mit elültet a nap ragyogása, —
kinek dalolni itt,
hol bogáncs ís virít,
hol paprikajancsi kolompos,
a tanácsbeli csörgve bolondoz,
csalogányra röhögve cigányt hoz,
tíarában eretneket átkoz,
csalom magam, csalom,
be magyar vígalom,
uraink urímódra megúszták,
malmukra zokognak a puszták.
... Gyökeret csak azért sem eresztek,
nem, nem maradok sose veszteg,
krokogyél kurucok kara ríhat,
verem én levegőben a hidat;
nem acél, pillérje se márvány:
népek szíve közti szivárvány,
dal csalja decemberi hóra,
székely rege, moldvai hóra, —
meglátod, a fej belekábul,
ragyogó híd lesz a javából,
és híd, amilyent sose mertél,
nem-akarsz szeretőm te, te, Erdély.
Erdélyi majális
"Ti már ne is üzenjetek..." Ady
I.
Erdély fölött tenyérnyi kék,
úszónak győztes partvidék,
mag, s magnak áldott méhü föld:
nem üzenek, ha holt üvölt.
Nem félek: borgőz, hullabűz,
kísértetnek, költőnek gyatra,
nem, ő nem fér a gályapadra,
melyhez hívottak sorsa fűz.
Hosszú halottak napja ez,
pokolfín is talár a mez,
üres halálfej sír, nevet rád,
csontodból rak arany katedrát,
mert holt halottat nem temet,
zúgó szívedben vakra vert éj,
veled fúl némaságba Erdély
s üzenned, sírnod nem lehet.
II.
Puszták porán, hegyek haván,
be kicsiny ez a karaván,
tövis marasztja, húzza, ág,
oromra tör s hínárra hág,
ázott hite nem vet lobot,
zászlója, is hogy megkopott,
nincs hada, zsoldot nem ígér,
elhull, mire magáig ér,
unott a bú, unott a bál is,
eső elmosta ősz majális.
Fáradt vagyok mindig csak élnek,
lónak, kocsisnak és szekérnek,
ittasnak ócska, béna bárkán,
kuviknak tetszhalottak árkán, —
esett jók halmán gyatra írmag,
minek maradjak itt fakírnak,
ki sztígmát enszívébe vághat,
túl nem kiálthat vén kutyákat,
ha sírból felmarják nagyapját,
hogy Erdély ikráját harapják.
Két csontváz beszélget
Édes ellenségem, se földön, se égen
nem gondol már senki ránk,
nincs virágunk, nincs csíránk.
Rozsdás tüskedróton rángunk azon módon,
ahogy akkor is tettük,
egymás szívét átvertük.
Két pucér, üres fő, bús madáríjesztő,
néha száll ránk a madár,
csontunkon húst nem talál.
Itt gránátvert, bús fák, otthon nyomorúság.
nálatok szegénység,
nálunk is szegénység.
Kik megmenekültek, házunkba beültek,
vén szülénket kiverik,
feleségünk ölelik.
Gazdag hattyupárnán, szegény porban, árván.
Éjjel hallom, szél susog,
karban sírnak koldusok.
Édes ellenségem, egyetlen testvérem,
vajjon hogyan végződött,
kettőnk közül ki győzött?
Művek fölött
Be jó így állni agg könyvek fölött,
élő újjal lapozni holt agyakban,
lapdázní sárga koponyákkal,
mesét mesélni, élni a mesét
és mondani csendesen, mosolyogva i
— Be jó, hogy vagy! Be jó, hogy szeretlek!
Be jó így kezet és szívet kitárni,
nézd: ez vagyok, nézd: te kellesz nekem,
harc nélkül lenni túl a harcon,
mert mért vívnánk, ha tudjuk úgyis:
karunk, kardunk egyforma izmos
s közős tusákra hív a pálya.
Be jó így látni: tágranyílt szemekkel
kövült müvek s fagyott kövek fölött, —
repül az ösztön-gép, agyunk a kormány,
szabad mellünkre dús öröm esőzík
és csókunkban a határtalan élet
örök dalát harsogva orgonálja.
Késő bucsuzó
Már hinni kezdtem: minden elveszett,
fejem sas tépte, örvény vont alant,
neved hívtam, te elhúztad kezed,
hogy is vezetne vak vílágtalant.
Csak irgalmatlan késő szalmaszál,
mit tétován ejtett felém hited,
örökre száll, ki ily hajóra száll
s özön vizekre senkit nem vihet.
Magam sodródom parttalan vidékre,
lélekveszejtőm zúgva tovaríng,
áldott hazugság villámjára végre
kígyúltak árva, kis igazaink.
Szabad tengerre nem merő szerelmek
horgonyait szakítní nincsen orkán,
tavaszaink holt kikötőn telelnek,
jégzávár dermed kürtjük harci torkán.
Olvasztó napra is hiába várnék,
hisz úgyis inkább voltál nagy leányom,
te mondtad: késő, én hittem: korán még,
s most már magamhoz kéne eltalálnom.
Küldj hát szelíden s tudd, ha esti órán
melledből titkos szél zenéi zugnak:
csapzottan én keringek téli bórán,
feléd kong szíve megváltott hazugnak.
1924.
Sárkány-ének
Csíllagszél éri üstököm,
felhőt hasít a térdem, —
hevertem tegnap langy rögön,
ki jött ma éjjel értem ?
Ki mérte utam idefenn,
ki adja mágíás nevem ?
Mindegy, idáig értem.
Mi lenn a vágyak orma volt,
innét mohlepte várrom,
sas is, parány, mely elrabolt
s zengőbb való az álom,
vakít, repít kék égi bolt,
lehet: halálos áron.
Itt hullni vagy repülni kell,
zablát keresni késő,
szívem szavát nem éri fel
se toll, se lant, se véső,
kacajba vész erény, babér,
ha bolygóként kering a vér,
isten szemébe néző.
Sárkány vagyok tán s távolabb
ha szemkötőm leválik,
tudom: mi fűzi sorsodat
testemhez mindhalálig,
ha földtávolba ér köröm,
hajadba kap sárkányköröm,
s ragad csillagtanyámíg.
Sárkány vagyok talán, de jaj,
megbotlom egy madárkán,
nádvázam ingó, mint sóhaj,
te rángatsz gyenge spárgán,
röptöm rövid, pályám kimért,
lantorna csak, mit szél kimélt,
papírjáték e sárkány.
Píros követ repül velem,
de küldetése titkos,
tudom, hiába kérdezem,
ítélet napja mit hoz ?
Tán győzedelmes próba vár,
vagy índulok, mint lőtt madár
zuhanni lábaidhoz.
Ember a vadonban
Ládd, eltévedtünk kedvesem,
nincs víssza, nincs előre sem,
ha egyet lépünk, hátramegy
három lépést a kásahegy,
hitünk nagy földhöz kis horog,
horog szakad, föld nem forog,
csak baktat, óriási csámpás,
fölötte gyatra éji lámpás
szivárvány is mily messze még,
hídja alatt vak sírfenék.
Nincs vissza, nincs előre sem,
üljünk meg itt szép csendesen,
irtsunk tisztást magunk kezével,
talán miattunk vár az éjjel,
hogy sűrű ködje útveszejtőn
marasszon ismeretlen erdőn
s azért jártam, azért bolyongtál,
hogy lomha rönk, kúszó folyondár
megállítsa légútra keltünk;
erdei nép erdőre leltünk.
Páfrány, patak, rekettye, őz,
mind elfelejtett ismerős,
szívünk velük dobogja, ládd,
táncos rokonság kardalát,
szálltunk, futottunk, meneteltünk
s beértük bölcsőnk, hol születtünk,
miénk a végtelen vadon,
zokoghatunk itt szabadon,
levél se rezdül, gyík se retten,
éj van, itthon vagyunk mi ketten.
A fenyves így beszél
Itt csendesek, látók az örömök,
tudom, az égig nem növök soha,
de hozzá egyre közelebb növök.
Reggel tudom: a nap majd éjre válik,
éjjel tudom: egyszer csak jő a nap
s egyszer nem jő, nem tart nagyon sokáig.
De addig — évszázad vagy pillanat —
csak orgonátok a havas tetőn,
nézem a titkot, nézem magamat.
Ha új fák nőnek boldogabb göröngyön
s feljebb nyújtóznak, üstököm fölé, ,
víg elhúzásuk testvérként köszöntöm.
Gyermek vidít reggel, de minden estén
ágaimon hörögve váltja egymást
hitetlen, hívő, zsidó és keresztény.
Hozzám tér meg a galamb és a karvaly,
mert mozdulatlan és kitárva állok,
megbékéltem aszállyal és viharral.
Jöhet, aki szeret s ki nem szeret,
fáradtnak hűst, fázónak galyt adok
s a baltának, mely majd ledönt, nyelet
és zengem: orkán zúg, villám dörög,
hegy völgybe hull: az élet nagy mosoly,
csak fenyő hull, de a fenyves örök.
Radnaborberek, 1922.
A patak így beszél
Szikláról
sziklára
dolgozni
játszani
hegyeket
völgyeket
tölgyeket
mosdani
köveken
rohanni
homokon
sétálni
fürészben
metszeni
malomban
darálni
pisztrángot
költeni
szálfákat
dönteni
koporsó
deszkának
dolgozni
játszani
papíros
csónakot
vigyázva
hajtani
vízcseppnek
kezdeni
tengernek
végezni
felhőből
havasra
pehelyként
hullani
tengerből
felhőbe
pehelyként
szállaní
zivatar
szivárvány
zokogás
nevetés
nyári nász
téli bú
tavaszí
temetés
kövekről
kövekre
önteni
dönteni
dajkálni
dalolni
elesni
felkelni
semmiért
fakadni
rohanni
sehova
Krisztusnak
gyilkosnak
egyformán
itala
harsogva
oltani
szelíden
fojtani
dolgozni
játszani
dolgozni
játszani
Radnaborberek, 1922.
(Forrás: Bujdosó ének. Kádár Imre versei. Erdélyi Szépmives Céh, Kolozsvár, 1925. Lelőhelye: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése