PRÓBAÚTRA REPÜL A SAS
varangyos békák közt,
émelyítő tóban :
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Lássuk: megbírja-e
szárnyam a kék eget,
hol csúf idétlenek
torz szája nem temet.
Lássam a végtelent,
tudni akarom, hogy:
álmokkal delejes,
zűrös nagy messzeség,
trónoló magasság
számomra mit jelent.
Rajta hát, szárnyaim!
íveljétek átal
szeplőtlen áhítat
honába a szegény,
pelyhes ábrándokat,
büszkeszép vágyaim!
S ti alant maradtak,
ha ide-oda kalimpál
szédülten a sas:
lőjjétek le!
Ha bölcsője volt:
legyen sírja is
a Hargita-havas.
GÉPEK ELŐTT
Buta, hideg vasból,
acélból öntött gépek,
zúgás, kattogás, falrázó
éles duruzsú szíjlengések.
Minden halott drót
életet szállít és fényében
öntelten úszik aluvó falu
s csillogó metropolis.
Állok a gépek előtt én,
szegény tüzes idegű ember,
s izzatom parázseleven lélekkel
testem homályos zúgait;
de bevilágítani nem tudom
halvány önfényemmel.
Óh bár volnék gép,
hogy erőmet ismerje falu, város,
s ne bukott, földi isten: ember,
ki sorsát tehetetlenül
hordozza és élte: átkos.
CIGÁNY-ÉNEK
Korlátlan távolok;
országút, úttalanság,
hegyi patakok partja,
nyúljárta nagy mezők,
síkok, dombok, völgyi-rétek,
sasnevelő magas, büszke bércek:
mind az enyémek.
Sátram előtt ülök,
füstölök, pipázom,
vedlettszőrű kuvasz
egyetlen barátom,
szénafű az ágyam,
agyag a tűzhelyem,
egy sovány kecske a
tejelő tehenem.
Van egy roggyant lovam,
féltucatnyi rajkóm,
feleség tán tíz is,
akinek keblére
fáradt fejem hajtom.
Nincs múltam, se jövőm,
mindig csak ma élek,
sose keresnek fel
bágyasztó emlékek.
Nem irigylem sorsát
rabság emberének,
szabad cigány vagyok:
minden egyes percem
egy-egy füttyös, szilaj
élet-áldó ének...
ÖRÖK MENYASSZONYOK...
Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek,
Árnyas indák ingásán dongó zümmög,
halk szárny-zenével zavarva csendet.
Révteg szemmel hosszan elnéznek
egy pukkanva pattanó esőcseppet.
Az Ő életük is elpattant egy álmon,
messze. — Rég. Egy vőlegényváró,
jegygyűrűt rejtegtő, forró Nyáron.
Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel,
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.
Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak
kerge pilléje csapongva száll:
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.
... De viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja —
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.
MINT BÚS BŐREGÉR...
A rezgő eperfa árnyán szundító házeresz
kukoricaszárító lécein
a Holdfény-fátyol mélán lengedez.
Füstös mestergerendák ráncos redőin
a fohászos öregség ezüst szakállat enged:
a suhanó szellő anyáskodón hívja
a tulipánt, hajtsd harmat-ölembe fejed!
Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról
a selymes szellő a Göncöl felé rebben,
a hintázó itatóveder nyirka
óvatos eséssel a vályúk öblébe cseppen.
A feslő rózsaibimbó ittas lepkét
altat, ringó illatmámorán az éjnek,
a Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén,
szentjános bogárkák szikrázva égnek.
A kerítés zsendely-kalapján egy álmatlan
cinke csivogva tollássza szárnyát,
trillázó fülemilék hű szerelmén
a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját.
Ó, a falu, lila liliom szivén mennyi
ígéző csoda s bűvölő báj fészkel:
utállak bűn-barlangos város, mert te szórtál
teli ragállyal, füsttel, penésszel.
Míg égkék jácintok illatát itta
futkosó, falusi, vadvadóc lelkem:
a füstifecskók csicsergésére nyíló
nyíló májusi virágként feleltem.
De amióta körülkerít plakátfalas
palotasor s ez a sok cifra, gangos úritér:
... sokat sirat falum karcsú tornya,
s a fényben bolyongok, mint bús bőregér.
ITTHON HALT MEG A LELKE
harminc évig boldogan aludt,
de egy ködös, őszi-este a dollár-láz
megszállta a torony-árnyon
szendergő álmos falut:
s egy, a korcsmázók közül házikóján
lécekkel szögezte le a zöld zsalut.
Szentmihály napján,
mikor hideg bugyborékol a mezők csapján,
dobraverette minden vagyonát,
a hulló lombok búcsúintve kisérték
széngőzűzött hosszú vonatát.
Jöttek cifra, ismeretlen tájak,
a pöfékelő mozdony fodros füstjét
átszőve, vörös szénszikrák szálltak.
Csattogó kerekek alatt kattogva
zakatolt a dübörgő, maradozó sín,
a kupé koromcsipkés ablakát bágyadt
csókokkal szórta be a sok sápadt ősziszín.
A hervadáson szorongó hegyekre,
s az enyészet-enyves levelekre —
halálfoltokat mázolt az őszi festő,
de szive ezüstös remény-bimbókat bontott,
mire zúgva záporozott arányló dollár-eső.
Ötödnap csukaszürke csodahajón,
a vonatrázástól fakón —
hóbortos hullámhintán horkolt a lelke,
dollár-zivataros álmában
a kaliforniai bányákból az aranyat
nagy itató-vedrekkel merte.
A hajó habos hasán vihánkos vihar
döngve Ciklon-dobon dobolt
s a fedélzet feszegető félelmen
mentő matrózok menete loholt.
Az őrült, zordmélyű víz,
mint kopólármán felijedt csíz
zúgva magasba repült:
a szikratávíró drót a széllel szembe
szilajon visítva szembe feszült.
Hatodnap a harapós haragra hördült Óceán
kinyújtózott, mint egy édes
álomba alélt oroszlán.
... Messze, hol az égselyem a földet érte,
óriás betonház-hegyek előtt
villogó villanyláng omlott térdre.
A gyárfüstös, kormos éji csendbe,
lomha sásként, a hajót
a vezényelt gőz a partra csente.
A lebocsátott hídon az elnyűtt emberek,
mint a macska-hajszolt bágyadt egerek:
nyüzsögve zúgtak hangyasűrűn hemzsegőn —
a palota-ármádiás dollár-legelőn.
Mire a füstös időgép lendítő kerekén
s a hajszolt szorgalom erején —
hetedszer emelt kalapot Isten előtt a nyár:
már gépmesterré nevezte ki a nagy autógyár.
Szívét cirogatta édes, mazsolás szerencse,
dollár-meltűs sorsa
úgy mosolygott, mint a darázst ingerlő,
bordó cseresznye.
A sima síkon, a gyártól kissé jobbra,
a villaveréshez a vasbetont
napestig tíz tülkölő autó hordta.
Szája uraskodó szögén kurta pipa lógott
s ha néma néger szolgája a kutyamosást
elsiette, hát angolul odamorgott.
A csiklandós jaz-muzsika mákonyos mámorán,
ha leszállt a csillagos este,
puha teveszőr-pokróc alatt
alélt álomba torhaizmú teste.
Autót, szakácsnét, kutyát, kanárit tartott,
mint otthon a szolgabíró a szarvas-aggancs alá,
ő is felakasztott két rozsdás vívó-kardot.
Ágya felett csiripolt csinos két sárga kanári,
keresztvetést kerülő korhadt szívében
az Istenből alig volt egy kanálnyi.
A zsivajtól zsibongó Népligetben a habos sör,
szája szélén úgy bugyborékolt,
mint az iszaptúró madárcsőr.
... Ki tudja, hogy Istennek kivel mi a terve:
„felemel", hogy elébe hulljunk vissza leverve
Szívünket cirogatja édes, mazsolás szerencse,
de ha elébünk áll az „Ősz",
arányló sorsunk fájáról férgesen hull le
a darázst-ingerlő, bordó cseresznye.
Sokáig irigyelt dollár-doboz volt:
Székely Jóska.
Szerencse-sziromból szőtt szívét —
a bánat könnyesre bárcsak egyszer sem sózta.
De egy Tavaszon,
mikor a forró Napkorong
nóta-rügyet pattant minden
barázdabolygató paraszton,
mikor nevetve bimbóba bomlott otthon a hárs,
mikor a vadrécéknek meleg fészket kínált
az ébredésre éledt sás:
furcsa, gyötrő betegségbe esett —
(orvos, patika mindent elvitt, amit keresett.)
Mikor Erdély felé elindultak a fecskék,
lázas, szorongó szivéből véres darabokat
téptek ki a szép, holdas tavasz-esték.
Kigyult szeme a messzi távolba nézett,
csak a nagy Isten tudja,
tüzes tekintete, hol s min legelészett.
Talán otthon járt a lelke —
vadmezők tarka virág-pázsitján,
hol a szellő a harmatot halomba seperte.
Talán a pipacs-bokrétás vetések felett,
talán azt is látta, hogy a torony szélkakasa
megtép egy viharterhes felleget. .
Talán látta a bukázó pacsirtát, a cirpelő tücsköt,
a sütőház piros cserepeit,
s a kemence csendjén rozsdásodó üstöt.
Talán a fülemilét, mely orgonák nyirkos bogán
hű párjának szerelemről énekel,
talán a bólogató eperfát,
melynek táncos árnyán kérődző ökör térdepel.
Talán a zord-titku csíki rengeteget,
talán testvéreit, kiknek verejtéke
faírtó fejszék nyelére csepegett.
Talán ott járt a lelke
a lucernás dűlő bogáncsos mesgyéjén,
hol aratáskor a forrásból a vizet
korondi korsóval merte.
Talán ott bolyongott ibolyás hegyek ormán,
hol víjjpgó sasok szárnytollából
tépve szaggat ki a cserjegyűrő orkán.
Talán hallotta visszhangzó sziklák morajló zúgását,
talán látta szarvas-itató
csermelyek kőgörgető, őrült futását.
Talán kék kankalint szedett a szelid dombokon,
talán a sivító Nemerét hallgatta,
mely csörtetve zúg át az ijedt borókabokrokon.
Talán ott járt a lelke
a gledicsia-övezett mohos temetőkertbe';
a papház felett... fenn a faluvégén,
hol sárkányeregető, pendlyes kölykök
lármáznak a szénarendes réten.
Talán ekeszarvra feszült
szilaj székely testvéreit nézi,
kiknek a földtörő erdélyi sors
csontos kezüket véresre vérzi.
Talán a Hold arányló sugarát nézte,
— mely anyja árva keresztjét
ölelgetőn, búsan becézte.
-----------------------------------------------------
... Görcsmarkolt szive már kihagyva dobog,
nem hall, nem lát...
a bús honvágy-vonat hazafelé sietve robog.
Mielőtt torkán a lélekzet végkép megszakad,
elszálló lelke sebzett vadként
ordítva a Hargita ormára még egyszer felszalad.
Véres sikolyától összeborzong a Rengeteg,
:.. s meghal, mint bús, vándor hontalan,
ki a sír sötét nyirkán álmatlan hempereg...
VISSZAJÁRÓ IFJÚ HOLTAK...
Éjféltájt
a néma sírhantok alól
feljönnek a merev holtak:
s nyugtalan, véres szivüket
felmutatják az aranyló Holdnak.
Éjféltájt
felforrósodnak a kihűlt csontok
— s mint szemfedő-ruhás,
lidérci, fehér szobrok,
a csillagokba néznek mélyen
s ha kondul a hajnali harang —
újra eltűnnek a reggeli fényen.
Vajjon miért nem pihennek
a sír néma nyirkán a kihűlt holtak?
Nyugtalan, véres szivüket,
miért mutatják fel az arányló Holdnak?
... Kik a sírból
a nyugtalan éj árnyán visszajárnak:
csók-rózsáit tépik
egy félbemaradt szerelmi Nyárnak ...
KRISZTUS-KERESZT AZ ÓSZEREN
avult, kihevert lepedők,
nadrágtartó, kesztyű s egyéb színes lom —
s a borvirágos Kofa így kiabál:
a sok selyemszép portékát olcsón adom!
Csaló csillogás vakítja a szemet a boltba',
az olcsójános-élet az igazi
árut itt, az Ószeren tékozlón szórja.
Száz lej egy zsakett-nadrág,
benne a csík selymes,
mint csillagfényen a gyöngyvirág.
Hatvan lej egy ezüstóra,
a világítómánus a számlapot vidáman rója.
Kikiabált, lángos száján
s a rongyhalom felé hajlott vállán
beugrató szólamok rókalepkéje röpköd:
— ne habozzon, drága naccsága,
csak harminc lej ez a vadonatúj bőrönd.
Egy pirospántlikás kalitkában
még egy sárga kanárit is árul,
míg száján sürög-forog a szó,
a szél kacéran borzolja szoknyáját hátul.
Körötte a városi zűrzavarban alélt fákon
s a sok vöröscsíkos kenderzsákon,
szemetet seperve, nyargal a szél.
— Jaj, mi történt? A Kofa szíve nagyot szúr,
s kövült ajka többé nem beszél.
Döbbent száján a remegős csend
félelem-szakállat ereszt:
dadogva sem meri kimondani,
hogy a cipők között van egy eladó
Krisztus-kereszt.
Szerkesztette: Cseke Gábor
(Forrás: Felsikoltok! MEK; Zúg a rengeteg. Széphalom kiadása, 1938. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közremnűködésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése