Sz. Kolozsvár, 1914. január 7. – mh. Budapest, 1976. április 13. Fiatal korát Kolozsvárott és Nagyváradon töltötte, majd Budapesten beiratkozott az egyetem jogi karára. Tanulmányait félbehagyta, tisztviselő lett. Verseit a Nyugat, a Vigilia, a Magyar Csillag és a Válasz is közölte. Végítélet ablaka (1949) című kötetéért kizárták az írószövetségből, és kilencévi hallgatásra kényszerült. Ebben az időben az Elektromos Műveknél dolgozott tisztviselőként. 1957-től jelenhettek meg újra a versei, ettől kezdve szabadfoglalkozású író volt.
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.
KALAND A SZŐLŐHEGYEN
Kékbe ivel a hegy. Fölötte
függeszkedik a hold. Aki
most erre jár, halk nevetést és
halk éneket vél hallani.
Dalos szüzeket lát a fák közt
szaladni homlok egyenest
s arcába csap erős szagával
a sárguló szőlőgerezd.
A nagy szakállas füben tücskök
hevernek füttyösen, hanyatt.
Kerek galyakhoz ér a tested
és surolod a galyakat,
dudolva lassan, vontatottan.
S a szőlőhegy veled dalol.
Vad szájad édes még a musttól.
Arcod napbarna s csupa por.
Pezseg a kék. Megnő az árnyad.
Megnyulik és hanyatt esik.
S igy arcra hullva alszik ott majd
fedetlen fővel reggelig.
A vén paraszt s vén talyigája,
mely kell, hogy száz éves legyen,
lassan kapaszkodik föl s lustán
átfordul a szőlőhegyen.
Megállsz. Mégegyszer visszanézel
jószándéku barát, aki
vig őszbe értél s itt, a fák közt
halk éneket vélsz hallani.
Előtted szárnyas, nyári malmok.
Hasas és szárnyas istenek.
Tünődve állsz s már szinte várod,
hogy elfutóban intsenek.
Végszó
Lehullt a füzér és elszállt a mámor
s ma tudni akarom,
ki lépett lábaimmal? ki
járt a hegyoldalon?
Ki nézett két szememmel? ki
lesett szüzekre ott?
Hallgass! - S fáradt bogárszemem
lehunyom s hallgatok.
LÁZ
A sárga kancsó árnya szőkén
nyulik az asztal abroszán.
Hogy most rádnéztem, láttam meg, hogy
sovány vagy, tán beteg s sovány.
Csuklód hegyes, mint gyermekeknek
csuklója serdülőben s oly
ernyedten fészkel lágy kezedben
a csésze, mig teát iszol.
Lassan kortyolsz. Az ablak párás
üvegén kék hegyoldalak
idoma tetszik át. A felhő
berzenkedőn szalad, szalad
s a hegyvidék vadóc kutyái
csaholva nyargalnak hideg
ösvényein a télidőnek -
S lehunynád nagy szemeidet!
Pislogsz, mint ki nem tudja nézni
a virgonc, napos tájakat,
mint ébredő, kinek szemében
homokszerü álom maradt.
Szemhéjjaidban éles sajgás
ver mozgolódó gyökeret -
S ugy érzed, mintha lágy fövényen,
kövér és sürü fenyvesek
között szaladnál pőre talppal,
s a mesgye hintál, imbolyog
s kis, nyügös macskáid követnek,
nyivákoló, kis lábnyomok...
A láz befonja gyönge tested
édes birokban, könnyedén
s előtted lassan összefolynak
hőmérő, arc és lámpafény!..
NAGYVÁRADI EMLÉKEK
A ház
Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.
Megcsap a bor nehéz szaga,
mit pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontyos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.
Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vizét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dudolva várja kedvesét,
Nagy Kőmives Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.
Dús délután. Gesztenyefák,
csillagvirága párol
hűs illatot. A kerten át,
kísérve holt fiától,
anyám jön. Arca, mint a vaj
s elbúsult számra csókol.
A hajdanában szőke haj
már hófehér a gondtól.
Anyám
Torony-fenyők lándzsája
üt sebet a lágy azúron.
Zöld pázsit ásít mindenütt.
A kis kaput behúzom
s a kert varázs-hálója fog:
suhognak nyúlt bozótok.
A fény a lombon átcsorog.
Anyám tűnődve bólog.
Haját a bánat hópehely-
fehérrel rég befújta.
Nyolc gyermekét temette el.
Szótlan nyolcszor borult a
kihűlt szemekre. Egyre nőtt
tűnt évekkel a gyásza.
Az új év újabb szemfedőt
hozott a sárga házba.
Lassan meghajlott háta. Kis
alakja összeroskadt...
Zörren a kerti, zöld kavics.
Ó, bús, csodálatos nap!
Anyám ámulva nyitja föl
szemét. Kicsit körülnéz,
A csend a hűs pázsitra dől.
A nap sárgán kihűl és
már tompa-kék árnyékban áll,
az udvaros veranda.
Anyám dalol s szíven talál,
fáradt madárka-hangja
s a szív-harang, mit félrevert a lázas, esti bánat,
rikolt s a csillagok a kert
fölé, szőkén kiszállnak!...
HOVA LEGYEK?
Takarj, takarj el némaság,
mint barna rónát őszi est.
Megjártam egy vagy két hazát,
nyarat, telet,
s még sincsenek
barátaim.
Az ifjúság másik felén
nótázgatok már egymagam.
Eltelt időm, hogy csak felém
villogtak lányok csokrai.
Hol, merre lett
a vig tavasz?
Köröttem esti fenyvesek
most kezdenek
imbolygani.
Vén lábaim, - hová legyek?
hová legyek két vén fakó?
A lassu őszbe mentsetek
s halántékom kacagtató
szőlőlevél borítsa, míg
a szerelmem hunyó tüzét
kioltja langy esőivel
az őszi ég!
(Források: Nyugat; Korunk antológia. Tizenkét fiatal költő, 1935. Független Szemle kiadása. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése