“Nem mernék órarendeket ajánlani…”

Krebsz János válaszol a Káfé főnix kérdéseire a Magyar Elektronikus Könyvtárba nemrég fölkerült Órarend c. kisregényével kapcsolatban.


(A kérdéseket természetesen én tettem föl, s az interjút itt is közzéteszem - a Káfés változat után) 

Krebsz János - Jani fia esküvőjén a legnagyobb
unokával, Lizával

A kamaszkor, a fiatalság meghatározó élményvilágnak tűnik a számodra. Felidézésével mi az elsődleges szándékod: a megörökítés vagy a figyelemfelkeltés?
Nem tudom. Az alapkérdés: miért írok? Mit akarok ezekkel az írásokkal? Talán a történetmesélés ősi hagyománya. Szerintem attól van kultúránk, hogy vannak közös történeteink, amelyekben földolgozzuk életünk nagy és meghatározó eseményeit. Korábban eredetmondák, eposzok és népmesék, majd jöttek a polgári regények, manapság meg a szappanoperák adnak mintát, táptalajt ahhoz, hogy megbeszélhessük: mi a becsület, család, szerelem stb. Ebből a szempontból nagyon idejétmúlt műfajban működöm – de nem vagyok egyedül.


Kamaszhőseid ízig-vérig esendő és sérülékeny emberek, beleértve egyes szám első személyben beszélő Tégedet is. Felnőtté, emberré válásuk a körülmények ellenére vagy azok következtében történt meg?
Nem tudom. A saját példámat ide tudtam tenni mint alapanyagot, s nyilván figyelek másokat, ők hogyan boldogulnak a saját stigmáikkal meg a világ berendezkedésével. Talán kilátszik az írásaimból, hogy tanulási folyamatnak tekintem az életet. Mintákat keresünk, igazodási pontokat, sikerkritériumokat egy folyamatosan átalakuló univerzumban. Most az izgat, hogy a rendszerváltás személyes történetét meg tudnám-e írni ezzel a nekem testhezálló formával. 35 voltam, amikor itt megfordult minden, azóta eltelt több mint 20 év, tudatos, gondolkodó pályámnak fele esik ide, fele oda. A hasonlóság: mintha a társadalmunk a felnőtté válás keserveit élné át nagyon rossz eredménnyel.


Ha Tőled függne, milyen “órarendet” állítanál össze utódaid számára, hogy elkerülhessék a Ti nemzedéketek buktatóit?
Nem mernék recepteket, órarendeket, tanrendeket ajánlani sem a következő nemzedéknek. Három felnőtt gyermekem van. A nagyobb részét az eltelt évtizedeknek iskolában töltöttem, hol diákként, hol tanárként, és mindkét szerepben nagyon rühellettem a „szabályokat”, a tuti recepteket, a hibátlan elképzeléseket. Minden nemzedéknek magának kell megtermelnie a maga kenyerét. Technikailag képesek lennénk most éppen arra, hogy előre legyártsunk, és nagy raktárakat megtöltsünk kenyérrel, így gondoskodva az utódokról, de ez nem működik. Évente be kell vetni a földet.


Milyen mértékben tudsz írás közben azonosulni szereplőiddel, vagy egyszerűen csak történeteket mesélsz?
Ezek az én történeteim. Velem történtek. Azonosulás nincs, vagy sokkal mélyebben, mint érzékelhető lenne. Technikailag inkább az gondolkodtat el néha, hogy van-e átjárás az életek között, vagy magunkba zárkózott monádok vagyunk? Meg tudom-e teremteni azt az értelmet a magam alapanyagából, ami „átmegy” a másik ember páncélján?


Miután ilyen szépen “kiírod” a korábbi életedet, marad-e egyáltalán valami, ami köré esetleges visszaemlékezéseidet csoportosíthatnád? Eddigi könyveidet felfoghatjuk akár ifjúkorod őszinte tükrének is?
Nincs visszaemlékezés, és nincs őszinteség. Nem tudom elképzelni, hogy önéletet írnék gyermekkor – kamaszkor – ifjúkor s a többi időrendben felfűzve. Ha nagyképűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy hiszek abban: van a világnak egy olyan szelete, összetevője, amit én ismerek a legjobban, én tudom megírni. Eddig vállalható. Hogy ennek az entitásnak a határai kisebbek mint én, vagy túlnyúlnak a személyiség határain, azt döntse el, aki veszi a fáradságot, és elolvas valamit tőlem.