Az irodalom kalandja - Kántor Lajos és Láng Gusztáv értelmezésében

Végre, megjelent a Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról című kompendium (Bookart, 2018), ez a Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerzői kettősének laboratóriumában fogant tekintélyes – 800 oldalas! - munka, amely bár bevallottan esszégyűjtemény, jellegben és formában mindjárt odakívánkozik Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című három kötetes irodalomtörténete mellé. Szomszédságában pedig értelemszerűen elhalványul az 1970-es (és 1973-as, javított kiadású) Kántor-Láng, a Romániai magyar irodalom 1944-1970, benne Réthy Andor tekintélyes, témába vágó könyvészeti adalékával.

Mondhatnánk: ami volt, az elmúlt, s ami benne érték, az megmaradt... 

Hiszen a sokat vitatott első Kántor-Láng amolyan muszájherkulesi teljesítmény: egy átfogó irodalomtörténethez írt erdélyi fejezet könyvvé bővítése és nyilvánosságra hozatala, ahogyan erről Láng Gusztáv a Kántor-Láng című, a mostani esszégyűjtemény élén található előadása (pontosabban: annak írott szövege) lerántja a leplet.

A mostani, a kései Kántor-Láng ettől gyökeresen különbözik: a két szerző nagyjából már befutott életútjának azokat az irodalomtörténeti bizonylatait gyűjti egybe, a kellő rendszerezéssel, amelyeket Kántor Lajos hirtelen halála miatt a szerkesztő Dávid Gyula segítette végleges, összehangolt struktúrához. Valóságosan is virtuóz irodalomtörténészi „kamarazenélés” tanúi lehetünk, miközben e súlyos könyvet forgatjuk, és miután feltérképeztük a szerzők felállította koordináta-rendszert, kitapogattuk az elmélyülésre és részletezésre ítélt csomópontokat, nyugodtan átadhatjuk magunkat a szeszélyes lapozgatásnak – oda nyitva ki a kötetet, ahol az nekünk tetszik –, Erdély magyar irodalmáról hol Kántor Lajos értelmezésében, hol Láng Gusztáv megközelítésében alkothatunk részletekre vonatkozó, hiteles képet. A két szerző mindenek előtt a teljesítménnyel foglalkozik, lehetőleg hátat fordítva mindenfajta illedelmes protokollnak, s mivel könyvüket nem folyamatosan, jelen időben írják, fejezeteit jórészt a kritikusi-irodalomtörténészi életmű legkülönbözőbb szakaszaiból és polcairól válogatják s illesztik össze, olvasóikként mi csak ámulni és örvendezni tudunk afölött, hogy a múlt század hetvenes éveiben történt közös fellépés hálátlan ódiumát vállaló Kántor Lajos és Láng Gusztáv szemmel láthatóan ugyanazt az utat járták, még ha a gyakorlatilag leírt útvonalak sokban olykor el is kanyarodtak egymástól –, amin az 1970-es közös kaland hatására elindultak. Olyan ez az idő fölötti „összehangzás”, mint amikor egy versben összecsendülnek a sorok és egymásra találnak az alliteráló szavak; amikor úgy érezzük, hogy csakis így és nem másként állhatott össze az Erdély sorsába épülő száz évnyi irodalmi vergődés értéktára, művekkel és alkotókkal, erényekkel és tévedésekkel, partnerségekkel és kínzó magánnyal, utánérzésekkel és mellőzésekkel, ideológiai útvesztőkkel. Az összbenyomás mindenképpen biztató: van mit számba venni, van mire hivatkozni és van amit folytatni, illetve meghaladni.

Az új Kántor-Láng immár merészen, minden eszmei óvatoskodás nélkül kimondhatja: Erdély magyar irodalmának nem csak értékei vannak – már régen túljutott a „címek és évek”-en –, hanem irodalmi emlékei, hangulata, miliője, legendáriuma, nyereség- és veszteség listája, vannak kudarcai s vannak vérbeli szerkesztői, akiknek íróasztalán, most láthatjuk: rend van. De ez a jól végzett munka rendje: a nyilván- és számontartás felelőssége. Kántor-Láng ezekhez nagyon értettek. Ezért lehet ma munkájuk valódi kézikönyv. 

Cseke Gábor

(A recenzió a Hargita Népe számára készült)

1956 – egy furcsa regényben*

1.

Másodízben emlékezünk meg könyvtári környezetben a Magyar Kultúra Napjáról. A kultúra ünnepnapján pedig illik, hogy valamilyen felemelő, magasztos eseményünkhöz köthető olvasmányt helyezzünk köri asztalunkra, közös megvilágítás végett.

Amiként a tavaly önként kínálta magát a Semmelweis-emlékév és a jeles orvostudós alakjának irodalmi megjelenítése, az idén ugyanilyen természetességgel ajánljuk barátaink figyelmébe az 1956-os évet, annak idei hat évtizedes emlékezete kapcsán.

1956 amúgy is csúcsot jelent a huszadik századi magyar történelem összefüggésrendszerében – azt a fajta magasztosságot, amit egy századdal korábban az 1848-49-es szabadságharc jelentett s jelent azóta is.

Ráadásul egy olyan regény ismertetését szorgalmaznánk, mely alig öt éve látott napvilágot, s jóval túlmutat az illusztratív, tézis-irodalmi ábrázolás teljesítményén. Ízig-vérig olvasmány, ha nem is hibátlan, s azon ritka művek egyike, amelyek nem hősi pillanatképeket festenek egy kaotikus társadalmi megmozdulásról; a regény inkább e harc ellentmondásokkal teli, tragédiába fúló jó szándékait és melléfogásait fejti föl, majd sűríti egyetlen emberi sorsba, egy hétköznapi család még hétköznapibb életébe.

Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről van szó.

Pomogáts Béla, aki nem egyszer vett már részt Csíkszeredában magyar kultúranapi rendezvényen, egy, 2002-ben készült elemzés keretében megkísérelte fölvázolni '56 irodalmi ábrázolásának sajátosságait (Évkönyv. 10. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Bp. 1956-os Intézet, 2002. 264-276. o.) Megállapítása szerint az ellentmondásokkal terhes forradalmi események szabad vitákban történő tisztázó értékelésének társadalmi késleltetése jelentősen akadályozta íróinkat is abban, hogy autentikus irodalommá lényegítsék élményeiket.

A költészet mindig fürgébb reagálású erő volt: költőink még az események forgatagában maradandó üzenetét mentették át ama lélekemelő 12 napnak. A prózához idő és távlat szükségeltetik: az 56-ot követő első években pedig jobbára inkább az emigrációba vonult írók, újságírók, politikusok stb. vetették papírra tanúvallomásaikat, személyes élmények és gondolatok formájában, amelyek előbb kerülőúton, s meglehetős késleltetéssel befolyásolhatták csak a magyar társadalmi közvélekedést. S bár számos regény is született tollukon, de a nagy áttörés nem történt meg.

Az országban az 1956 pozitív emlékét következetesen elnyomó propagandagépezet egy idő után megszülte ugyan a maga sajátos 56-os irodalmát, amelyről Pomogáts így vélekedik: e művek „kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és ellenforradalomként ábrázolták az 1956-os eseményeket. E könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény.” Gondoljunk csak néhány Berkesi András műre (pl. az Októberi viharra), Dobozy Imre vagy Mesterházy Lajos regényeire...

Ezzel párhuzamosan – így az irodalomtörténész – felbukkant egy úgymond semleges szemléletű irodalmi megközelítésmód, amely igyekezett az objektív eseményláttatás révén politikailag függetlennek maradni. Mindenek előtt a kisprózában érvényesült ez a fajta eseményábrázolás, példaként Moldova György Sötét angyal c. kisregényét említhetnénk, „amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propagandairatok kincstári szemléletétől – szögezi le Pomogáts, majd így folytatja: – Ez volt az első regények egyike, amely ezt a szót: 'ellenforradalom', nem is írta le... Moldova később sajnos megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. A Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, folyóiratközlésben még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor a regény könyvként is megjelent, már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket.”

Ilyen és ehhez hasonló pálfordulások történtek még az irodalomban – példa rá Tamási Lajos esete, aki a legendás Piros a vér a pesti utcán sokat idézett szerzőjeként, verse megírása után két évvel újabb költeménnyel (A csepeli gyorsvasúton) már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után jogosan állították helyre a rendet.

Tény, hogy 1956 méltó irodalmi feldolgozását nagyban hátráltatták azok az általános tisztázatlanságok, melyek az események értékelésében megmutatkoztak. Gyakorlatilag máig adós a magyar közgondolkodás azzal az árnyalt, minden szempontból objektív megközelítéssel, amivel egy ilyen bonyolult, sajátos nemzeti és nemzetközi viszonyok által meghatározott társadalmi kataklizma leírható és elemezhető. Az időközben – s különösen a magyar forradalom ötvenedik évfordulója körül – elkészült, örvendetesen szép számú, azóta is egyre gyarapodó összegező munkák, kollektív emlékgyűjtemények, antológiák, megnyitott archívumok és dokumentumgyűjtemények még inkább az adalékok sokszínűségében jeleskedtek, a higgadt, valóban elfogulatlan ítélkezés még várat magára.

Érdekes módon, az események összetett megközelítésében még mindig Gyurkó László gazdagon adatolt, bár a kommunista rendszer iránti elfogultságot sem tagadó, 1980-ból datált, a rendszerváltás után némileg finomított elemzése (1956), egyike a legelfogadhatóbb definíciónak '56-ra.

2.

Spiró György Tavaszi tárlat című, 2010-ben megjelent regénye sokban közelit az '56-os irodalmi művek fentebb ismertetett általános jellemzőihez, ugyanakkor néhány ponton radikálisan szakít is az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával.

Hasonlít annyiban, hogy ezúttal is a mű főhősének élményein keresztül látjuk-érzékeljük az '56-os események zajlását, majd az elbukás utáni első hónapok társadalmi regresszióját.

Hasonlít továbbá az író ama törekvésében, hogy lehetőleg pontosan jelenítse meg nem csupán a kort, hanem akár a naphoz, sőt órához köthető eseményeket is. Ez azért is fontos követelmény, ugyanis addigra az '56-os irodalomban eluralkodik az oral history formájában rögzített egyéni átélések szerepe mint szinte egyetlen olyan műfaj, mely a valóság tiszteletének jegyében és erkölcsével igyekszik helyrerakni a másként még ki nem mondott, s talán kimondhatatlannak is vélt igazságokat.

Kiragadott példakánt a hosszú sorból itt utalnék Csete Örs 1956. Budapest. Arcok és sorsok c. albumára, amelyben az események számos résztvevőjének korabeli és jelenkori portréja mellett rögzíti azok 56-hoz kapcsolódó saját élettörténetét, összegyűjtve ezáltal a forradalmi eseménysor már-már végtelen számú személyes variánsát.

Spiró György maga is a valósághűség megszállottja. Úgy véli: ha már megtörtént eseményről ír, akkor legyen ténylegesen minden a maga helyén. Ráadásul az ő személyes kamaszélményei '56-ról túlságosan hézagosak és szürrealisták ahhoz, hogy kizárólag rájuk támaszkodhasson. Ezért aztán dokumentumok alapján kell rekonstruálnia a mindennapi történelem menetét, hősének mikrovilágát, munkahelyi-személyi kapcsolatait, környezetét, sőt akár tudatvilágát is.

A spirói regénykoncepció azonban eltér a szokványtól, mégpedig abban, hogy központi szereplője, akinek személye körül a cselekmény kibontakozik és lezajlik, tipikus antihős – olyan, aki szó szerint megfogadja József Attila 1937-es versbéli intését („nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet” - Szállj költemény), mert nem tehet egyebet. A nevezetes történelmi napok előtt ugyanis kórházba kerül, hogy megoperáltassa kínzó aranyerét, s már csak a levert szabadságharc után térhet vissza a mindennapi életbe. Csakhogy – ennek ellenére, számára megmagyarázhatatlan módon „feketelistára” kerül, pontosabban „jóakarói” sugallatára felfedezi saját nevét egy újságközleményben mint egy ellenforradalmi összeesküvés cselekvő részesét, aki az '56-os események idején már a reakció malmára hajtotta a vizet, méghozzá fegyverrel.

„Hősünk”, ahogy az író következetesen és nem minden szándék nélkül emlegeti Fátray Gyulát, abszurdnak tartja a gyanúsítást; reméli, hogy csak sajnálatos félreértésről – tán elírásról – van szó, hiszen ritka, ráadásul felvett és sajnálatosan hibásan bevezetett (a Mátrai helyett) névről van szó. Megpróbál minden logikus lépést megtenni ahhoz, hogy a számára veszélyes félreértést gyorsan tisztázza. Menet közben rá kell jönnie, hogy ez távolról sem olyan egyszerű: kórházi tartózkodását papírral igazolhatná, de a papír elveszett valahol a munkaügyi osztályon, újat pedig óvakodnak kiállítani az események utáni zűrzavaros időkben, amikor mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még rokona és jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Fátraynak pedig – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból.

E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága. Spiró nem az összecsiszolt, válogatott szavak embere, stílusa majdhogy nem közönséges, hétköznapi, ráadásul szikár és mellőz mindenfajta cifrázást, cikornyát. Hangja távolságtartó, olykor szarkasztikus, sőt cinikus, nem azonosul hőseivel, sem azok világával, a kíváncsi szemlélő hűvösségével vizsgál meg minden részletet, szereplői között nincsenek nagy és kis emberek, mindenki egyszerre jószándékú és esendően gyáva. A helyzetnek megfelelően viselkednek, a helyzet pedig gyakorta távolról sem rózsás...

Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nem csak '56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön: valamiképpen és valamiből meg kell élnie. A konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni. Fátray Gyula fölösleges, abszurd, ám mégis életszerű meghurcoltatása közvetlenül megkóstoltatja velünk – de hősünkkel is – a koholt vádak és perek keletkezési mechanizmusát és logikáját, ugyanakkor többszólamúan illusztrálja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású poémájának a végkövetkeztetését: a zsarnokságban minden ártatlanság csak látszólagos, mert az élet legapróbb mozzanata is úgy kapcsolódik egyik a másikához, akár „a szem a láncban”.

3.

Spiró György szokatlan regényének megjelenése mindenképpen korszakot jelzett az 56-os irodalomban, ezért a művel kapcsolatban nem mulasztottak el számos kellemetlen kérdést is feltenni az írónak. Az ezekre adott válaszok elsősorban azért lehetnek érdekesek a számunkra, mert kulcsot adnak a valóságábrázolás egy sajátos elképzeléséhez.

Az író nem rejtette véka alá, hogy könyvéhez rengeteg dokumentumot tanulmányozott át, hajtott fel. A kérdés az: ha az írás amúgy is fikció, akkor miért kell ennyire rögeszmésen ragaszkodni a valósághoz? Ez lenne ama híres epikai hitel?

A válasz: „Írtam már teljesen légből kapott történeteket is, de vannak bizonyos fajta szövegek, amelyek esetében nagyon fontos – az én számomra, szubjektíve persze –, hogy erős valóságalapot képezzek. Nem szokták tudni, de a tisztességes írók rengeteg háttérmunkát végeznek... Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.”

Anekdotikus adalék, de az is jellemző, hogy kutatás közben az írót kudarcok is érik: „Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta”. Kutatása tű keresésére emlékeztet a szénakazalban – végül lemond róla. Viszont a kudarc csak látszólagos, mert közben átrágja magát hihetetlen mennyiségű forráson, amelyek csak úgy kínálják magukat. Spiró szerint „az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.”

A kritikát érdekelte továbbá, hogy Spiró miért nevezte 1956-ot következetesen „polgárháborúnak”. Tehát: se forradalom, szabadságharc, de ellenforradalom sem? Miért polgárháború?

„Mert az is volt. Felkelés is volt, forradalom is, polgárháború is, és háború is volt 56-ban. Mind a négy. Nem én vagyok az első, aki ezt így együtt használja. A nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a forradalmak felkeléssel kezdődnek, utána van egy forradalmi szakasz, majd jön a polgárháború, amelyben az állampolgárok egymást gyilkolják. Aztán a külföldi hatalmak előbb vagy utóbb be szoktak avatkozni. A polgárháborút általában külső segítséggel verik le, vagyis az ellenforradalom külső hatalom által szokott megvalósulni. A franciáknál is így volt, az oroszoknál is, mindenhol. A kelet-európai felkelések és forradalmak tipikusan tizenkilencedik századi jelenségnek tekinthetők, és még közel sem vagyunk a folyamat végén. Egy nagy korszak részesei vagyunk, ami eltarthat több száz évig is, és ez forradalmakkal, polgárháborúkkal jár. Az ilyesmiből csaknem minden nemzedék kap valamit Kelet-Európában.” - fejtette ki az író a litera.hu honlapon Kassai Zsigmond kérdéseire.

Úgy tűnik, Spiró válasza nem tétovázó '56 jellegére. Legalábbis, a felfogása összhangban áll regénye szellemiségével, víziójával.

Végül, igen találónak érzem egy olvasója ambivalens vélekedését a Tavaszi tárlat-ról, amelynél jobbat magam sem tudnék megfogalmazni, s amelyet egyúttal ajánlásképpen idéznék: „Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet – bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.”

Cseke Gábor

2016. január 22.

* Az írás a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókörnek az idei Magyar Kultúra Napján elhangzott vitaindítója. (Szerkesztett változat.) Megjelent a Hargita Népe 2016. január 28-i számában

Nyirőről - így is, úgy is (7)

Egy Nyirő-dokumentum a negyvenes évekből
(Forrás: Színkép)

Egy hete írom ezt a lassan tengeri kígyóvá váló olvasónaplót. Mentségemre legyen mondva, a téma is olyan, hogy az élet maga nyújtjaí-nyújtogatja, miunt a rétestésztát. Nyirő előszedése a sufniból jó ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tény a nemzeti tantervbe emelése, másrészt most levéltárakból előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemnitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.


Az Új Magyar Szó (2012. június 1-3.) legfrissebb Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását teszi közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. Igaz, hogy a dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell - ám sajnos, mérsékelt sikerrel. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", nem elég meggyőző. Ráadásul az idézetek fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, ezek legfeljebb csak arra bizonyítékok, hogy az író is végighallgatta Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője Nyírőt bekonferálta...)


Szerencsére, az ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:


"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."


Csakhogy ezzel még nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot jó lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítéséhez. Az általam eddig elemzett antológiából ugyanis messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: "Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó aszakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Számszerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.


Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadónál életműsorozatban megjelentetett Nyirő-kötetekhez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Mint ilyenek, sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrét mű bemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az író és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Így aztán ezek az írások, bár sok részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!


Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtő mű bevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, inkább csak szerkesztési szépséghibának tartom azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.


Ez a mozzanat, mármint az írófeleség sorsa, számomra azért is különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nem csak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. "Nyirő József miután 1919 ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó.
Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisát kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."


A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadását látja el értő kritikusi kalauzzal. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Ennek köszönhető, hogy Pomogáts irodalomtörténetében  nagyrészt a Tamásiéval megegyező terjedelemben első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma ismét elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.

(Folytatom)

Nyirőről - így is, úgy is (1)

Nyirő Udvarhelyen

A téma időszerű, a földön hever és még meleg. Hiába, hogy egy jobb sorsra érdemes halottról van szó. De úgy látszik, róla most mindenkinek van valamilyen szava. Határozottan kerülöm a nagy szavak csábítását. Ez csak azért tűnhet ma fel, mert sokan szuperlatívuszokban beszélnek.


Székely apostol - olvashatjuk n-szer leírva. Úgy hiszem, Nyirő többszörösen jobb volt írónak, mint apostolnak. Miért keverjük mindig össze a dolgokat? Ha valaki dicsőíti, nevezze meg, hogy mely tettét, élete mely vonalát tartja példamutatónak. Nyirő, az egész ember esendő volt és ellentmondásos. Élete emelkedők és ereszkedők, mindenféle vargabetűk szövevénye. Ismerős képlet. Nem szégyen mindezt vállalni. Úgy tapasztaltam, műveit olvasva, hogy végül is vállalta tetteit. Nem volt hanyatt esve saját magától.


Akik most hanyatt esnek tőle, azok magukat akarják feltornászni az ő magasságába. Nem fog sikerülni. Senki nem nőtt még meg, csak ideig-óráig attól, ha másokat fényezett. Ezt mondom én, egy gyakorlott "fényező". Amire nem vagyok túl büszke, de tény.




*

Nyirő a szülőfaluban

Nyirő ellentmondásossága világosan kitetszik abból az antológiából, melyet a Pallas-Akadémia kiadó jelentetett meg 2005-ben, Pomogáts Béla szerkesztésében és válogatásában, s amely azt a címet viseli, hogy Nyirő József, a székely nép krónikása. Róla szóló méltatásokból, recenziókból, kritikákból, elemzésekből és vallomásokból áll össze a közel 500 oldalas kötet, ami azért is hézagpótló, mivel nem létezik még egy, a Nyirő-életművet és jelenséget a maga teljességében, összefüggéseiben és mélységében feldolgozó monográfiánk.


Az antológia előszavában Pomogáts szorgalmazza is e monográfia mihamarabbi elkészültét, hogy az életmű meglelhesse a helyét a normalitás birodalmában. A Nyirő-emlékezéssel amúgy nincsen baj általánosságban, hiszen a rendszerváltás után, mihelyt az irodalmi tiltólisták megszűntek működni, felemelkedtek a sorompók az életmű már-már feledésbe merült, régóta ki nem adott darabjai előtt. Ma már olvasható az író minden lényeges műve - így Pomogáts. Szülőfaluja, Székelyzsombor 2004-ben mellszobrot állíttatott (készítője a bákói Bonaventura Stefan), nem sokkal azután, hogy Székelyudvarhely már megtisztelte egy ugyancsak mellszoborral. Máréfalván az általános iskola viseli az író nevét, most pedig mindenki előtt jól ismeretes, micsoda hajcihő keletkezett a 2010-ben elhatározott és az utódokkal letárgyalt hazahozatal és újratemetés körül.

Gondolom, ezen majd jól elcsámcsog a sajtó, az erdélyi (magyar) politikum is muníciókat gyárt a caragialei fordulatokban bővelkedő, mindkét oldalon nevetségessé váló macska-egér játékon. Engem mindenek előtt az író Nyirő érdekel. A Pomogáts-fékle antológiába szeretném beásni magamat. Szégyellem, hogy mostanig egyszerűen csak ott hevert a polcomon és éppen csak néhányszor belelapoztam., (Sejtem, hogy ebben nem voltam egyedül, különben a történtekben való állásfoglalások sokkal tárgyszerűbbek és objektívebbek lehettek volna.)


*


Javasolom, hogy egy időn át, lapozzuk át együtt, két-három naponta, ha nem is teljességében, de sokszínűségében mindenképpen azt, amit Nyirőről és munkásságáról máig leírtak. Kezdetben majd Rónai Zoltán Nyirő József külföldi évei c. emlékezését ismertetem, mint olyanét, aki halála pillanatáig az író mellett volt - barátnak és szemtanúnak.


*


Örvendetes az is, hogy a Wikipédián komoly, gazdagon adatolt, az ideológiai megközelítés helyett mélységesen tárgyszerű ismertető szócikk áll a kíváncsiak rendelkezésére, rengeteg hivatkozással és forrás feltüntetésével. Melegen ajánlom a tájékozódni kívánók számára.

A máréfalvi Nyirő József Általános Iskola