Sz. Nagyajta, 1896. ápr. 7. – mh. 1947. okt. 6., Budapest; újságíró, költő. Erzsébetvároson végezte a középiskolát, katonai szolgálata miatt félbemaradt kolozsvári orvosi tanulmányai után 1921-től újságíró kolozsvári, temesvári és brassói lapoknál (Ellenzék, Keleti Újság, Népújság, Temesvári Hírlap, Brassói Lapok). Költőként a Napkeletben (1920-22), majd a – Tizenegyek antológiájában jelentkezett 1923-ban. Az Erdélyi Helikon munkatársa, a KZST tagja. Két önálló verskötete jelent meg: Bort, búzát, békességet (Tv. 1926) és Valaki, ismeretlen (Kv. 1942). Verseit sajátos zeneiség hatja át, de nem mentesek a szenvelgéstől. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Kis virágének
Mikor a föld vérétől pezsdült
erdő a kontyát mind lebontja,
lengetve piros pántlikákat
igy zeng a tavasz friss heroldja;
„Május van!... S szemzett rózsarügyként
foganj rneg már egy szívbe oltva
s bús bogáncsként tengő életed
legyen az öröm csipkebokra."
De gonosz csőszök a régi búk,
most is mögöttem sántikálnak
s szűz várakozással megdobbant
szívektől visszaráncigálnak.
Lásd — ispilángi rózsaágra
tilalmas nékem itt hajolnom.
Istennek szánt rügyeimet hát
magamban mind, mind visszaoltom.
Északi-fény
Pokolból fújt szirokkó-szelek
berzengetik az álmodó vért.
Károgjátok elszálló órák,
hogy kár, még kár a tiszta hóért.
Kénkőszaggal fojtó viharok
tombolnak messze óceánokon —
és a pólus jégmagányán is
engesztelő mosoly átoson.
Boldog, aki szeretőjének
ibolya-csokrocskát kinál itt.
Csak én — emlékek Alpesekjeként
álljam a tél nagy lavináit.
Boldog, aki a fénynek örvend
és kedvét s virágot váltogat.
Csak én őrizzem szívembe fagyva
arcodat s a jégvirágokat.
Fusson az, akit az új tavasz
viperafogával ért szívén.
Csak én csodálhassalak, Te szép,
hideg, mágneses északi-fény.
Mosson forró hullámveréssel
a vér dagálya mindenki mást —
csak én: konok, tagadhassak meg
profán tréfákat és szent sírást.
Csak álljak, álljak az új tavasz
virágos pástján fényben égve.
Május se hozzon enyhülést
a bennem megdermedett télre.
Pillékként cseresznye-szirmokat
jött-ment szelek ha elsepernek —
két szemben égő északi-fény,
Te Messzeség — téged szeretlek!
Farsangos legények rigmusa
Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére
s kacagva síró, keserű kedvébe
csókizű óbort nevetve hörpent.
Mikor már kedve kövérre hízott,
bolond bánkódni életen, halálon —
„sose halunk meg!" — így rikkant a bálon,
akit a táncba bő vére hívott.
Húshagyókeddi hangos dáridón
bolond mámorban tombol s hörögve
gondolja: „ez a lány enyém örökre" —
ha felgyűlt párja ráhull ámitón.
Zálogba adott szivét cserébe
száz csalfa csókkal váltja szíve hölgye —
s csak késő hamvazószerdák böjtje
hint szürke hamut vitéz fejére.
Levél
— Anyámnak szeretettel. —
Anyámnak küldöm ezt a levelet...
S mély szomorúság-sebbel szívemen
e kusza sorokban izenem:
anyám, nem jut fiadnak szeretet.
Anyám, én nem mondok neveket:
mindenki bánt s minden oly gonosz —
sárral dobálnak, szégyen ostoroz:
a kín sem kínozott eleget.
Én eltékozoltam mindenem,
árván keringek, mint a téli hold.
Lelkemre, mely tiszta s égi volt,
bűnbánón kell hamut hintenem.
Mi mindent kell siratnom, Istenem,
sápadtabban éjféli holdnál.
És elmélázva régi bornál,
érzem: korán kell búcsút intenem...
Anyám, fiad most parázna
vágyak kohójában rossz salak lett.
És nem tudom, hogy kik rontanak meg:
testem, lelkem a rossz alázza.
Sóhajtozva vágyom most a házra,
honnan a muszáj eltoloncolt,
a kútra, melyen kőkolonc volt
s szélben lengő zsenge rozskalászra.
Én visszahoznám most a zengő
aranycsengőt rázó régi kedvünk ...
Anyám, ha a múltra nézni kezdünk,
gyászold fiad: városba ment ő.
Bólogass csak: nagyvárosba ment ő,
babért aratni, hírt szerezni —
örökös kínban kínt szeretni...
Bólogass: már tőle posta sem jő.
Anyám, én megbántam vétkemet
s mély szomorúság-sebbel szívemen
e kusza levelemmel izenem:
szeresd fiad, ki jó volt s vétkezett...
A halálraítélt Ember áldomása
Nagy szárazság volt, kietlen,
kiaszott mező, gabona —
dudva nőtt csak a szívekben
s gyűlölet, átok, babona.
Források vize kipállott,
nem lesz itt áldás és élet:
Ó mennyi, mennyi nagy álmot
kiperzselt és semmivé tett.
Esőért sírhat a szemünk,
kertünk gizgazos sivatag.
Templomba immár mehetünk,
amig hitünk is kiapad.
Nagy forróság volt: tikkadás,
éhínség lesz még emberek!
S egy reggel nem jön pirkadás,
csak setét köd hull s eltemet.
Tömjénben állhat az oltár,
ez már nem az Isten miséje:
most szállt le ránk a pokol-bál
borzalmas, fekete éje.
Lidérc mellünkre települt,
vérből nem ivott eleget —
issza a vért kegyetlenül
s nem kimél asszonyt, gyereket.
Lelkünket viszi a Sátán
s valahol vak űrben ejt el.
A romlás vad éjszakáján
zuhanunk zúzott fejekkel.
Sorsunk emésztő panasza
szétszóródott a semmiben.
Az Isten lát, de a szava
jó reménységet már nem izen.
Szivünk lihegve kalapál
s lassan rongycafattá válik —
és Messiás lesz a halál,
ha pusztulunk, mind egy szálig!
Nagy szárazság volt, kietlen
s minden morzsát már megettünk.
Az aranykorból kiverten,
Isten átka lebeg felettünk.
Ez az utolsó áldomás
s ez az utolsó korty bor.
Végzet ünneplő áldozás
e mámortalan bolond tor.
Poharam könnyezőn töltöm
bor fogytán buggyanó vérrel.
És az Istenre köszöntöm:
váltson meg egy falat kenyérrel.
Keresztút porába írt igék
Emberfiával nincsen dolgom
s Istennel rég nem taktikázom.
Köldöknéző egykedvüségben
néha csak magammal vitázom.
Borzalmaktól hályogos szemmel
múltba lássak-e vagy jövőbe?
Sírok vagy új bölcsők felett
legyek nagy álmok megszövője?
Korhadt bitófák és díszkapuk,
ávék és vérbefúlt hozsannák
s ledöntött bálványok, kik minden
dicsőség árát megbocsájtják:
iszonyodva jajtól, haláltól
menjek tömegsíroknak útján
s gyermekeimnek vérpárákat
mutogassak az ég azúrján?
Inkább: újjászülető hittel
törni előre, kart kitárva —
s toprongyos senkik lobogóját
tűzni a szétlőtt barrikádra!
Inkább: csirában álmodozva
várjatok még fiatal szívek,
csak álmotok ne árnyékolják
vérpadok és diadal-ívek!
Emberfiával semmi dolgom —
Istennel én nem taktikázom.
Elhamvadt világom üszkein
bűn, ha így magamban vitázom?
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése