„A titkot az elején nem tudtam...”

A nemrég a Magyar Elektronikus Könyvtárba feltöltött könyvéről nyilatkozik a szerző: Kenéz Ferenc

1. Milyen konkrét szándékkal vágtál bele a nyolcvanas évek elején gyermekinterjúidnak? Miért voltál kíváncsi akkor a 9-10 éves gyermekek jövőképére? Miként sikerült "vevőt" találni a sorozatra?

Hogy mi vitt bele? Hát röviden szólva: a kényszerűség és a kíváncsiság. A beszélgetés-sorozatot 1981-ben készítettem, természetesen, nem annyit, amennyi végül is kötetembe bekerült, hiszen, a kezdeti lelkesedés után, amelyet az ötlet keltett bennem, sorozatos kudarcok értek. Ez ugye, az az időszak, amikor már a kiskapuk is bezárultak a problémásabb cikkek, riportok publikálása előtt, mindannak, ami izgalmassá tette a romániai magyar újságírás hetvenes éveit (lényegében éppen az általad irányított lapnak, az Ifjúmunkásnak és a Megyei Tükörnek köszönhetően), nyoma szakadt. A propaganda és a sematizmus olyannyira rátelepedett mindennapi életünkre, hogy a valóságfeltárás megszokott útvonalain továbbmenni nem lehetett. Akkor már nagyon nem egyezett az a kép, amit a valóságról az embereknek el kellett volna mondania, és az, amit abból a riporter megírhatott volna. Nem maradt más, mint olyan terület felé tájékozódni, ami fehér folt, sem a politika, sem a zsurnalisztika nem vette még birtokába. Hát így - s bizonyára, mert gyermekeim akkortájt voltak 12-14 évesek - jött az ötlet (bár inkább felismerésnek nevezném), hogy ennek a társadalompolitikai televénynek a „szűzföldje”, a gyermekek világa felé tájékozódjam. Kíváncsi voltam, milyen ennek a megírhatatlan világnak a gyermekeink lelkébe beíródott képe. Kíváncsi voltam, milyen ez a világ az ő szemükkel nézve. Tudtam, hogy ez hiteles kép lesz. No persze, a titkot az elején nem tudtam... Csak kíváncsi voltam, mint egy újságíró, és nem mentem vele semmire. Egyre-másra készültek az interjúk s éreztem: ez nem az, amit akarok. Mígnem rájöttem: nem újságírónak kell lennem velük, hanem gyereknek, annak a másik gyereknek, akivel el tudja játszani az „orvosost”, a „cukrászdást”, a „pilótást”. „Játsszuk azt, hogy felnőtt lettél!” - mondtam nekik attól kezdve, s odakuporodtam melléjük a „homokba”... Nem foglalkoztatott, hogy mi lesz az írások sorsa, kell-e valakinek, vagy sem. Nekem kellett... Aztán később az Utunk oldalas összeállításban hozta az interjúkat, de még saját lapomban, a Munkáséletben is közöltem belőlük...

2. Ismerted-e akkortájt Kosztolányi Dezső Bölcsőtől a koporsóig (Alakok) c. interjú sorozatát, mely 1959-ben jelent meg könyv alakban először (Szépirodalmi), s amely hasonló módszerre épül - szembesíti az egyént a szakmájával, életpályájával? Ha igen, mennyiben hatott Rád a Kosztolányi teljesítménye?

Mindmáig nem tudtam róla, illetve a könyvcím élt bennem, de nem emlékszem rá, hogy valamikor is a kezemben járt volna. Most, persze, utána néztem, már amennyire lehetett az interneten, mindjárt elsőre Nagy Lajos kritikája bukkantam a könyvről, talán 1939-ből, ahol többek között olyasféle megállapítás is olvasható Kosztolányi egyik „vonatban” készített interjújáról, hogy a beszélgetés remek, de nyilvánvalóan költött, mert hogy a recenzens lemérte a cikkben szereplő két állomás közötti utat, s azt a bizonyos beszélgetést ennyi idő alatt nem lehetett „megejteni”. No most ez a megjegyzés a kis-realista Nagy Lajos hozzállásáról többet árul el, mint Kosztolányiról – magyarán e megjegyzésből nem Kosztolányit, hanem Nagy Lajost „kapjuk rajta”. Az én interjúimnak az első kérdésre elmondottakon kívül nincs előélete, utóélete lehetett volna, még talán Kosztolányira utaló visszahajlással is, hiszen később, úgy húsz év múlva, a pályaszembesítésre én magam is gondoltam, valamikor évezredünk elején. Két-három emberkéről tudtam, mennyire más utat futott be a velem eljátszotthoz képest, és néhányszor foglalkoztam a gondolattal, hogy most ismét sorra felkeresem őket. Nagy kérdés, mi lehetett volna ennek a beszélgetéssorozatnak a címe. „Játsszuk azt, hogy gyermek voltál”? Ennél korábban, talán nem sokkal áttelepedésünk után pedig megkerestem az UNICEF magyarországi képviselőjét (csak úgy, az utcáról be!), s megpróbáltam rábeszélni, írjanak ki erre a témára egy „projektet”, az interjúim mintájára a világ harminc-negyven országában végeztessék el ezeket az interjúkat, merthogy, gondoltam, micsoda szenzációs könyv lehetne ebből. Hát... nem lett.

3. A Te interjúid megjelenésétől a belőlük lepárolt versek megszületéséig két évtized telt el. Miként "támadtak fel" Benned az egykori beszélgető alanyok? Külső vagy belső biztatásra szántad el magad a riporteri helyzet átalakítására költői helyzetté?

Furcsa dolog, és nagy öröm, hogy éppen a nagyon is konkrét időről szóló írásokban fedezzen fel az ember később valami időtlenséget, illetve időtállóságot, mint az jelen esetben ezzel az anyaggal történt. Csak arra emlékszem, hogy egyszer hirtelen lekaptam az interjúkönyvet a polcról, s rendre kezdtem aláhúzogatni a sorokat a beszélgetésekben. S elámultam, hogy minden interjú mélyén, pontosabban szólva minden gyermek-szöveg mélyén, tulajdonképpen egy-egy vers húzódik meg. E felismerés után már csak a kiemelés, átrendezés és tisztogás maradt, valamint az a feladat, hogy a most már imigyen lepárolt költői anyagnak miként adhatnám vissza a „szociográfiai árnyalatát”? Hát így jött az ötlet, hogy – versnél furcsállható módon – a „múzsáim” életrajzi adatait is eláruljam. Azaz: hogy hívják a múzsát, hányadik osztályos, milyen iskolába jár... Így, ezzel a csavarral alakítottam át a költői helyzetet ismét riporteri sugallatú helyzetté is... S így lettek ezek a kisgyermekek az én „alsó tagozatos múzsáim” ...

4. Hűvösen, kellő distanciával nézve a kettős műre, hol helyeznéd el írói pályádon?

Abban a pakkban, ahol a biztosan további folytatás nélkül maradó dolgaimat tartom. A nagyon kezdetek-kezdetén megírt, huszonöt-harminc nagyon hagyományosan gyermekversem, az ugyancsak jó huszonöt éve megírt és mindeddig kiadatlan, verses Félfülű Pukkancs-történeteim, s az éppen csak megkezdett és szinte rögtön abbahagyott meseregényem, „A porszemek királya” mellett... Ez a rész már be van dobozolva. Hogy ez a pakk mennyit nyom a latban, azt nem súgják meg a múzsák...

Kérdezett: Cseke Gábor