A vers
Erdélyi költőtársaim szeretetére bízom ezt a verset.
Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.
Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szivemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek —
versek miatt csúfosan megtagadnak —
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan — karok:
Megölelem azt, akit akarok!
S híd is a vers profán fejek felett:
Átjön rajta hozzám, aki szeret! ...
A vers az én kitágult életem —
óh mindennél több a vers nekem!
Több az örömnél, több a csóknál,
több minden, minden földi jóknál!...
A vers melegít, a vers lángol —
A vers, a vers — a vers a mámor!
Úgy mondom hogy: Az életem bora.
Kínálja csengő lelkek pohara —
s kiiszom csengő lelkek poharából
fenékig és szomjúhozom rogyásig —
iszom: az utolsó Áldomásig,
mikor a magam poharát elejtem ...
De addig vers! ...
Hogyha aszú, ha rámpás:
csak adjátok, mert mámorokba-rántás —
s aki adta: soha el nem felejtem! ...
A Nap
Kora reggeltől alkonyokig lángolt —
akkor is ilyen szédületes nyár volt.
El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam,
s a lelkemet a kis falura bíztam.
Mozdulatlan úgy feküdtem a napon —
és harmadnap — gázoltam a patakon! ...
És láttam, hogy a hegyek csuda kékek —
férfi-szemek nincsenek olyan szépek!...
És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű,
és fényesebb, mint a karikagyűrű!...
És hogy az erdő suttogása tiszta:
amit kimond, azt nem hazudja vissza.
És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon —
És a szivem nőni kezdett a napon ...
Nyári strófa
Plein-air képek tündökölő sora!...
Szépség! így még nem láttalak soha!...
Nem is tudom, hogy merre nézzek:
a földre, — vagy az égre?!
Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, — vagy a kék-e?...
És nem tudom, melyik a vonzóbb:
a felhő — vagy a hegy? ...
Nem is tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy! ...
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? — vagy én?!...
Augusztus
A görgényszentimrei parkban írtam
Lobogó-piros kis ruhámban
tánclépésben, szökellve jöttem.
Ujrázó kedvvel csókot dobtak
a fák mögöttem —
s fent ragyogott, úgy ragyogott az ég! ...
Feszülő testem követelte: Még!
Még, még! Előre!
Lihegve-lengve!
Beljebb, beljebb!...
S dobogó lábam feldobogta
az elhagyott királyi kertet.
Nem bántott semmi. Emlék nem sírt,
gondolat nem fájt, nem kérdezett —
lelkem a fényes napkoronggal
versenyt fényezett!
Óh milyen szép volt! ... Ember és Föld
gyönyörűséges összetartozása.
Vagy tán — valamék jászkún ősöm
hirtelen lelkembe vágtatása! ...
De nagyon szép volt! Nem tudtam megállni —
felcsörtettem a hajlaton a hegyre!
S gyerekesen rontott ki rajtam
gyönyörűségem kedve:
fellihegtem —
és a tetőn a csendbe csengtem:
Halliha! — Hihó! —
S levágtattam, mint egy féktelen
fiatal csikó.
Én
Igen. Igen. — És mindent ráhagyok.
Tudják is ezek. hogy ki vagyok.
Azt hiszik, az vagyok, akinek hisznek:
tapsolnak, lámpák elé visznek —
s ujjonganak, hogy helyettük merek.
Óh, mégis-jó, szűkszemű emberek!
— nem vakít engem lámpái fény ...
El se hinnétek, ki vagyok én.
Én csak a legárvább leány vagyok.
Fejemen hírkorona ragyog;
le-ledobom és gondolom magamba':
Beh szép volna egy virág a hajamba...
Koronául: valaki két keze —
új lámpául: gázlángos kék szeme —
és közelről a szíve dobogása! ...
Nő vagyok. Csak... Akinek nincsen társa.
Utód
Én nem merném a nemlevésből
létre idézni.
Nem mernék a szemébe nézni,
hogy ide hoztam,
az élet-arénába dobtam,
mikor tudom, hogy mire megy a játék.
S félnék, hogy a napon napszúrást kap,
árnyékban — eléri az Árnyék ...
Kezét elengedni nem merném,
a kutakat is betörnetném,
a fúvó szelet is megverném!
És nőne —
és akkor a lelke kulcsát nem-lelném! ...
És ennen álma után menne —
csapdába zuhanna be kedve,
az élet törné,
egy rossz-valaki hiten ölné —
s a szivében vágy sem maradna!
És éppen akkor haljak meg,
hagyjam itt —
én, az anyja! ...
(Bús leányzók, ha szívetek gyermekért dobban:
gondolkozzatok magányos szobáitokban —
s elszánt árvaságomban higyjetek! ...)
Megkötözve
Jajj, mert én meg vagyok kötözve!
És kínommal más kín fel nem ér!
Csődör szakíthat hortobágyi pányvát,
az oroszlán köteleit is széjjelrághatja még ezer egér —
s börtöni vasakat rozsda lerág.
De ki ment meg és mi menthetne meg
költő-leányt —
magyart és jót és forróságosat!? ...
Csak húzom a csörgő láncokat
és táncolok, hogy muzsikának halljam,
verődjék dallam
s véres bokám viruljon, mint a rózsa.
Mert rab vagyok és sírnom kellene
és dalolok —
és nem tehetek róla!...
Testvérem, mondd...!
Láttál-e habzó galagonyatengert
kint a berekben?
Hallgattál-e füledre-tett tenyérből
vérmuzsikát, szomszéd erekben?
Lombon-beszegült napfényhúrra
csapott-e kezed égi vággyal?
Utánoztál-e víg madarakat
csattogással?
Adtál-e másnak önbizalmat
tiszta szavaddal?
Tévesztetted-e magadat össze már a
tavasszal?! ...
Feszengtél-e levegőmódra szerte-széjjel,
táncoltál-e könnyű lábadon már a széllel?!...
Hajdon fejeddel futottál-e
csapó esőben?
Nevettek-e reád az emberek
arra menőben?
S érezted-e, hogy csupa testvér
mind, aki rádnéz, szemmel szeret —
hogy jószavadra lelkűk viasza
mézet pereg?
S nyittál-e ajtót csengve-bongva.
begurítva elől kedvedet?!.,.
Törtél-e össze hirtelenül
bánat-felleget!
Ölelted-e már a világot
félve, szeretve,
gondoltad-e azt, hogy mindenki
boldog lehetne? ...
Szívek
Magamban érted vergődve, fájva,
sokszor gondolok édesanyádra.
Ó hogy becézhet, ó hogy szerethet,
boldog jövődért ó hogy remeghet.
Mint értem az enyém, ő meg érted:
imádságokat küld fel az éghez.
Két öreg asszony egymásról nem tud,
de egy az imádság, s egy a szent út,
amelyen felszáll, látatlan csendben
És meghallgatást könyörög mennyben.
Néha oly fájó érzésem támad :
Mért nem ismerem édesanyádat?
Miért nem csókolhatom azt a kezet,
mely kiskorod óta óv és vezet...
Miért nem nézhetek két szemébe,
én is imádkozva, én is kérve.
Hátha megmondhatnám néma szemmel,
mihez a durva szó nyúlni nem mer.
Érinteni benne, valahogy fénnyel,
hogy fiáért most már két ima térdel:
Az egyik az övé, másik enyém -
egy-áldássá olvad fia fején...
Hátha belém látna lelkem fényszaván
s magához ölelne, mint az én anyám.
A lázadó
Hiába cikázik ég felé a dalnak
szemet-odarántó fényes madara –
hiába gyötörnek gyönyörű hatalmak
s hiába húz férfi szeme-sugara!
Bős megkötöttségem nagy fekete láncán
tört-tükrű szememből szivárog a könny!...
Egy igazi férfi megőrülne láttán –
s ajkamra csak a dac fémverete jön.
Munka zúgásában, rút kopott ruhámban,
nappalom a küzdés, mely fáradtan néz.
A józanság erős, tiszta szója számban,
s csak hajszolt embertárs keze minden kéz.
Elrohant férfiak tekintete rám hull –
talán a sajnálat suhan arcukon.
Vagy szólanak a hű, derék fegyvertársul,
ki mellettük harcol minden harcukon.
Felsötétlő ruha, súlyos-göröngy gondok,
Cerberusként őrzik árvaságomat.
Néha sírok – néha keményeket mondok,
néha vérig-vágom éles láncomat.
Múlt szélmalom-harcok balga kitűzése:
a független nő is groteszk árnyat vet...
Sziklába fejemet nem verhetem mégse –
s birokra a korral nem kelhet az egy!...
(1932)
Jeremiád
Én nő egészen nem lehettem,
azért, mert ember vagyok -
ember egészen nem lehettem,
azért mert szolga vagyok -
szolga egészen nem lehettem,
azért, mert költő vagyok -
költő egészen nem lehettem,
azért, mert magyar vagyok.
(1934)
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése