2012. január 18., szerda

Erdélyi és csángó költészet / Farcádi Sándor


Családi nevén Sándor Áron (Farcád, 1889. dec. 23. – 1952. nov. 16., Budapest) – költő. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, ugyanott később kishivatalnok, 1920 után Brassóban tisztviselő. 1942-ben Budapestre költözött. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte; 1925-ben a Brassói Lapok irodalmi kritikusa, 1926-tól a KZST tagja. A székely népnyelvvel művészien tud bánni; játszi jókedvében is fanyarságot közvetít, humora keserű, múló szépségek nosztalgiájával terhes. Verskötetei: Versek (Brassó, 1923); Fenyő a Hargitán (Brassó 1926); Szánts ekém, szánts (Brassó 1931). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Az én hitem


Az én hitem ki nem hunyó örökmécs, 
Tenger fölött világítótorony; 
Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz 
S áttör, ha kell, egy gránithegysoron.


Engem tépázhat bóra, számum, orkán, — 
Elöntheti árral hajóm a viz; 
A végső deszkaroncson is hiszem, hogy 
Partot érek, — és hitem partra visz.


S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el, 
Láttán lelkemből új erő buzog; 
Hitem, e gyémántfúró meg se csorbul, — 
És én falon, kőszirten átjutok.


Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet. 
A  csüggedést  búmban  sem   ismerem; 
Hitem átüthetetlen égi páncél, 
Ő az én váram, erőm, istenem.


És lobbanhatnak gyilkos ágyúk is rám, 
Pokol döngethet váramon falat: 
Hitzászlóm  biztatóan leng  a bástyán. 
Küzdök, — s hitemből győzelem fakad.


— Én a világot is megváltanám, ha 
Nem volna oly süket, vak és balog. 
Mert én Jurisich és a 
Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok!




Az első ősz-hajszál


Tükröm ma reggel összetörtem, 
Mert elfogott a kerge kín, 
Hogy láttam ében fürtjeim 
Között egy hajszál csillog őszen.


Aztán, hogy múlt a kín s harag, 
Szerettem volna egyberakni. 
De kezdett gúnyosan kacagni 
A sok törött tükördarab:


Ha-hah, hiába mind: belőlünk 
Sohsem lesz immár ép-egész —
De többet ifjú te se lész!


— Igaz! — rivallt a zord idő künt. 
Éreztem, rokkan össze testem, 
S egyszerre úgy megöregedtem ...




Bálám szamara


Ha elmém csendes tompaságát 
Feloldja néhanap a mennyég: 
Olyan bolond dolgokat érzek, 
Mintha Bálám táltos szamara lennék.


Ajkam bűvös igékre nyílik.
Felkent vagyok, próféta, lángész!
Előmbe  titkok titka  tárul
S mit más nem lát, szemem azon is átnéz.


De nem sokáig tart e dús kegy. 
Bálám-gazdám, a sors, reámcsap —
Eltűnnek a szent látomások 
S rá elmém is vak éjszakába sáppad.


S megint szamár vagyok csupán 
S kocogok lomhán és bután ...




Székely szántó


Szánts, ekém, szánts a földbe mélyen.
A nagy világvihar után
Te lettél egyetlen reményem.


Te — és e tarlott föld csupán! 
De így se baj, — él még az Isten 
S lát mindent csillagtrónusán.


Lát; s tudja mik történtek itt lenn 
S tiprott vetésünk újra kél 
E vérzáprozta ősi szíkben.


S ha újra kél, meglásd: megél 
S a voltnál szebb, aranybamálóbb 
Kalász lesz munkánkért a bér.


Mert százszorszení a rög, hová folyt 
Vérünk s most arcunk gyöngye hull — 
Szánts, szánts ekém, hasítson ásód,


Mindent  lát  csillagtrónusán  az  Úr!




A konok székely


Az én lelkem a Gábor Áron lelke. 
Nagy biztatóm  a  szittya őserő.
— Én a lehetetlent is megkísérlem, 
Legyen bármily nehéz, vagy vakmerő!


Én még a semmiből is ágyút öntök 
S a vant is eggyé teszem semmivel. 
Vagy ha kell: leások a földközépig, 
De mibe fogtam, sikerülni kell!


És törhetnek rám pénzzel, bottal, érvvel –
Megkezdett munkám félbe nem hagyom; 
Inkább úgy halok meg, mint Gábor Áron, 
Saját művén — egy izzó  szent napon!




A lázongó Kain


Kain vagyok, — testvérem Ábel. 
Egy  a kunyhónk,  nyájunk,  a  szérűnk 
S mi ketten össze még se férünk.


Beleiszik az én vizembe, 
Az ételembe belekóstol — 
Uram, én írtózom e sorstól!


Mióta pártfogásba vetted,
Azt  hiszi,  szabad  neki  minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.


Imámban is zavart a múltkor —
Erre az oltárt összezúztam
És már csak káromkodni tudtam.


— Uram, fordíts e furcsa átkon: 
Lehessek úr az én mezőmön, 
Ne kelljen untalan vesződnöm!


Vagy ha már itt, e földi létben, 
Tovább is együtt kell, hogy éljünk: 
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.


Mert már rég bánt e csúf közösség 
S ha érte újra bosszúság lelt: 
Uram, — én agyonütöm Ábelt!...


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése