Családi nevén Sándor Áron (Farcád, 1889. dec. 23. – 1952. nov. 16., Budapest) – költő. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, ugyanott később kishivatalnok, 1920 után Brassóban tisztviselő. 1942-ben Budapestre költözött. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte; 1925-ben a Brassói Lapok irodalmi kritikusa, 1926-tól a KZST tagja. A székely népnyelvvel művészien tud bánni; játszi jókedvében is fanyarságot közvetít, humora keserű, múló szépségek nosztalgiájával terhes. Verskötetei: Versek (Brassó, 1923); Fenyő a Hargitán (Brassó 1926); Szánts ekém, szánts (Brassó 1931). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Az én hitem
Az én hitem ki nem hunyó örökmécs,
Tenger fölött világítótorony;
Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz
S áttör, ha kell, egy gránithegysoron.
Engem tépázhat bóra, számum, orkán, —
Elöntheti árral hajóm a viz;
A végső deszkaroncson is hiszem, hogy
Partot érek, — és hitem partra visz.
S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el,
Láttán lelkemből új erő buzog;
Hitem, e gyémántfúró meg se csorbul, —
És én falon, kőszirten átjutok.
Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet.
A csüggedést búmban sem ismerem;
Hitem átüthetetlen égi páncél,
Ő az én váram, erőm, istenem.
És lobbanhatnak gyilkos ágyúk is rám,
Pokol döngethet váramon falat:
Hitzászlóm biztatóan leng a bástyán.
Küzdök, — s hitemből győzelem fakad.
— Én a világot is megváltanám, ha
Nem volna oly süket, vak és balog.
Mert én Jurisich és a
Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok!
Az első ősz-hajszál
Tükröm ma reggel összetörtem,
Mert elfogott a kerge kín,
Hogy láttam ében fürtjeim
Között egy hajszál csillog őszen.
Aztán, hogy múlt a kín s harag,
Szerettem volna egyberakni.
De kezdett gúnyosan kacagni
A sok törött tükördarab:
Ha-hah, hiába mind: belőlünk
Sohsem lesz immár ép-egész —
De többet ifjú te se lész!
— Igaz! — rivallt a zord idő künt.
Éreztem, rokkan össze testem,
S egyszerre úgy megöregedtem ...
Bálám szamara
Ha elmém csendes tompaságát
Feloldja néhanap a mennyég:
Olyan bolond dolgokat érzek,
Mintha Bálám táltos szamara lennék.
Ajkam bűvös igékre nyílik.
Felkent vagyok, próféta, lángész!
Előmbe titkok titka tárul
S mit más nem lát, szemem azon is átnéz.
De nem sokáig tart e dús kegy.
Bálám-gazdám, a sors, reámcsap —
Eltűnnek a szent látomások
S rá elmém is vak éjszakába sáppad.
S megint szamár vagyok csupán
S kocogok lomhán és bután ...
Székely szántó
Szánts, ekém, szánts a földbe mélyen.
A nagy világvihar után
Te lettél egyetlen reményem.
Te — és e tarlott föld csupán!
De így se baj, — él még az Isten
S lát mindent csillagtrónusán.
Lát; s tudja mik történtek itt lenn
S tiprott vetésünk újra kél
E vérzáprozta ősi szíkben.
S ha újra kél, meglásd: megél
S a voltnál szebb, aranybamálóbb
Kalász lesz munkánkért a bér.
Mert százszorszení a rög, hová folyt
Vérünk s most arcunk gyöngye hull —
Szánts, szánts ekém, hasítson ásód,
Mindent lát csillagtrónusán az Úr!
A konok székely
Az én lelkem a Gábor Áron lelke.
Nagy biztatóm a szittya őserő.
— Én a lehetetlent is megkísérlem,
Legyen bármily nehéz, vagy vakmerő!
Én még a semmiből is ágyút öntök
S a vant is eggyé teszem semmivel.
Vagy ha kell: leások a földközépig,
De mibe fogtam, sikerülni kell!
És törhetnek rám pénzzel, bottal, érvvel –
Megkezdett munkám félbe nem hagyom;
Inkább úgy halok meg, mint Gábor Áron,
Saját művén — egy izzó szent napon!
A lázongó Kain
Kain vagyok, — testvérem Ábel.
Egy a kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.
Beleiszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol —
Uram, én írtózom e sorstól!
Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.
Imámban is zavart a múltkor —
Erre az oltárt összezúztam
És már csak káromkodni tudtam.
— Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!
Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.
Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, — én agyonütöm Ábelt!...
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése