Szembenézés az "ördöggel"?

Gondolatok egy öngyilkosságokról szóló tanulmánykötet kapcsán

Két évtizedes kitartó vizsgálódás és búvárkodás után, a jeles szerzőpár: a pécsi Vadas Gyula szociológus és a csíkszeredai dr. Veress Albert pszichiáter, annyi megismételt részfelmérés és résztanulmány után, végre többé-kevésbé összefüggő, a kérdéskört több irányból és különféle szinteken feszegető szintézisét nyújtja az elemzett témának: az öngyilkosságoknak és mai társadalmi kihatásaiknak, illetve visszaszorításuk orvosi és társadalmi esélyeinek. Az ördög cimborája. A felcsíki öngyilkosságokon túl... (Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012) című tanulmánykötetük eszembe juttatja azokat az éveket, amikor a még éppen csak úttörőként beindított kutatásuk első eredményeivel a Romániai Magyar Szónál kopogtattak, s szándékuk szerencsésen találkozott a szerkesztői szándékkal: az életüket önkezükkel eldobók problematikája, oly hosszú időn át tartó elhallgatás, szőnyeg alá söprés vagy egyszerűen hamisítás után, végre vita és elemzés tárgya lehetett - éppen azért, hogy szembenézhessünk vele.

A szerzőpár azóta - a múlt század kilencvenes éveitől kezdve - többször is megteremtette magának, anélkül, hogy ezt valaki hivatalból leosztotta volna a számukra, a tudományos lehetőséget, a hozzá szükséges eszközökkel együtt, hogy mindenek előtt a csíki (székelyföldi) öngyilkossági statisztikák mögé nézve, elkövetési módok, motivációk, öröklődések, kihatások stb. figyelembe vételével a tendenciák mögé nézhessen és mind a terápiában, mind a megelőzésben konkrét fogódzókat nyújthasson. Ebből a szempontból dicséretes a törekvésük, hogy nem csupán "megélhetési kutatókként", hanem aktív, a társadalmi cselekvésre visszaható szerepet vállaltak fel, annak a kockázatával együtt, hogy esetleg tévedhetnek is.

Mostani tanulmánygyűjteményük, amelynek érdemi bemutatására a napokban, az V. Román–Magyar Pszichiátriai Konferencián kerül sor Csíksomlyón (június 21-23-a között), nem kevesebbet tűzött maga elé, mint azt, hogy az időben megismételt, tovább fejlesztett, sőt a nemzetközi vonatkozásokat és összehasonlításokat is figyelembe vevő vizsgálatok fényében megfogalmazhassák a szentenciát, amely igazolhatja vagy éppen hogy megcáfolhatja azt a sokat hangoztatott közhiedelmet - amelyhez olykor a látszat is szolgáltat némi muníciót - , miszerint a magyar öngyilkos nemzet.

Mindaddig nincs is baj a kréta körül, amíg a tények beszélnek és a szerzők értelmeznek. Még az is elnézhető, hogy bizonyos esetekben a felmérési módszerek eléggé nehézkesek, a mintavételek sok helyütt nem elég reprezentatívak, a következtetések nem mutatnak túl messzire. Ám ha mozaikként képzeljük el s fogadjuk is el a szerzők által felmutatott, időben más-más síkot leképező valóságszeletet, akkor eredményesebben közelíthetünk ahhoz az állapothoz, amelyben a fő kérdésre adandó válaszok is némi kockázattal ugyan, de megfogalmazhatók. A kérdés csak az, hogy a társadalmi mozgástér megváltoztatásának felvázolásában meddig megyünk-mehetünk el.

Az ördöggel való effajta cimborálás, mint amilyen az öngyilkosság, gyakorlata és időnként-helyenként fejét felütő divatja mindig foglalkoztatta az emberiséget, s nem csupán abban a régióban, ahol élünk. Ennek ellenére, máig nem alakultak ki, nem tisztultak le azok a mechanizmusok, amikkel az életből való - amúgy természetes - eltávozásnak a váratlan, ellenőrizhetetlen és szeszélyesen önkényes útját - ellenőrizni és úgy-ahogy kezelni tudjuk. A szerzők igyekeztek térben és időben perspektivikus mélyfúrást készíteni a jelenség kezeléséről és a jelen felé haladása evolúciójáról. Megállapítják: a suicid-magatartás és gyakorlat szakaszos felerősödése vagy visszaszorulása a körülmények és az okok szövevényhálója egymásra hatásának a függvénye, s gyakorlatilag ugyanazzal a társadalmi elutasítással bélyegződik meg szinte egész Európában. Természetesen, a különbségekre is oda kell figyelni. Ilyen értelemben, bármennyire hozzávetőleges értékeket elemezhetünk akár ma is az öngyilkos magatartásról a Kárpát-medencében, a vizsgálódások során kitetszik, hogy például az erdélyi társadalom magyar közegében ez a praktika hangsúlyozottabban "divatozik". S látszólag marad a kérdés: akkor tehát öngyilkos nemzet-e a magyar?

Miért foglalkoztatja ennyire következetesen a pszichiátriát, a szociológiát az életnek egy ilyen sajnálatosan tragikus, de kiiktathatatlan árnyoldala? Talán van rá megfelelő gyógymódja? Esetleg a társadalomtól vár behatóbb odafigyelést és törődést e társadalmilag káros jelenség visszaszorításában? Mindkettőre igennel és nemmel is egyformán válaszolhatnánk. De az igazi válasz maga a tanulmánykötet.

A témához nyúló szakember két malomkő között őrlődik, amennyiben felvállalja az öngyilkosságokkal való foglalkozás ódiumát. Vagy ottmarad a kezében a téma, és egyedül kell boldogulnia vele - hiszen a potenciális öngyilkosok számos esetben, anélkül hogy tudnák, ideig-óráig ott lehetnek a pszichiátriai osztályok kezelőiben -, egyedül viszont nem sokra megy, hiszen az orvosi kezelés képtelen kihatni a veszélyeztetett egyén társadalmi viszonyaira, elkeseredésének környezeti tényezőire, az igen sokszor szakadozott vagy éppen teljességgel hiányzó védőhálóra; vagy pedig, szakemberként is gondol egy nagyot és széles fronton elképzelt össztársadalmi cselekvéssel, a jól működő több generációs nagycsaládok gyakorlatához való visszavezetéssel, egy közösség-orientált, egymásra figyelő, a természeti életmódhoz visszataláló, szeretetteljes és szerethető társadalom szorgalmazásával kívánja minimálisra csökkenteni az "ördögi befolyást".

Létezik a könyvben egy fejezet (A többnemzedékes nagycsalád, avagy a nemzeti bajok megelőzése), melyben ez utóbbi gondolatok szélesen kifejtve, ideologikus megközelítésben is fontos helyet kapnak. Nem tisztünk e helyütt vitatni az elképzelés érvényességét és helyességét, azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a felvázolt társadalmi modell legalább olyan bonyodalmakat és buktatókat jelent, ha megvalósításra kerülne a sor, mint az osztálynélküli társadalom elvének a szemünk előtt és nemzedékek életén kitörölhetetlen, negatív nyomokat hagyó gyakorlatba ültetése. A szerzők kimutatják, hogy a történelemben felgyorsuló gazdasági-társadalmi fejlődési tendenciák kedvezőtlenül befolyásolták az egyén lelki tűrőképességét, felkorbácsolták az öngyilkossági vágyat. Ha ez így van, s miért ne lenne?, úgy egy ideologikusan elképzelt társadalmi modell frontális rákényszerítése a létező valóságra - legyen az bármilyen ellentmondásos, káros és emberellenes - éppen olyan feszültségekkel, lelki traumákkal, frusztrációval és a pszichiátriából jól ismert tünetekkel jár, mint a tanulmány által elítélt urbanizáció vagy fogyasztói társadalmak globalizálódása.

Az értékes tanulmánygyűjtemény amúgy éppen gazdag dokumentációs és tényanyagával győz meg arról, hogy az emberiség öngyilkos magatartása szerencsére nincs összefüggésben a nemzeti karakterrel - ahogy a közhiedelemben ez rögzült, azáltal is, hogy pl. a magyart számos esetben öngyilkos népnek titulálják, de nem csak őt -, ami nem jelenti azt, hogy egy népesség keretén belül ne állnának be olyan társadalmi körülmények, amelyekben a suicid magatartás multiplikálódik, már-már "fertőző" minták révén terjed. El kell fogadnunk, hogy az öngyilkosság mint jelenség az élet velejárója, s leküzdésében, visszaszorításában minden, érte felelős tényezőnek megvan a maga sajátos feladata, felelőssége. A könyv nagyon sok tényezőjét és megközelítési módját tárta fel annak a jelenségnek, amelytől különben mindenki borzong, s amely annyi személyes tragédiára próbál fátylat borítani. Jó jel, hogy bemutatására és vitára bocsátására egy jól bejáratott, román–magyar vegyes szakemberfórumon kerül sor. Kizárólagos nemzeti vizsgálódásoknál jóval többet ér az, s az "ördöggel" való szembenézés szintén esélyesebb talán, ha közben az összefogás és a közös cselekvés útjait is megkeressük.

Cseke Gábor

(A tanulmányt az ÚMSZ Kisebbségben mellékletébe szántam)