Nyirőről - így is, úgy is (5)

A Kováts-stúdióbeli Nyirő kiállítás (Simó blogjából)

Tegnapi apropómat, amivel negyedik Nyirő-bejegyzésemet indítottam, továbbra is beigazolódni látom. Késő esti számítógépes rendezgetésem közben ugyanis a csevegőprogramon a székelyudvarhelyi Simó Márton jelentkezett, s beszélgetés közben gyorsan ki is derült, hogy a székelyhon.ro portálon többedmagával vezetett kultúrblogján ő maga is Nyirő-ügyben "utazik", s esetleges véleményemet kérdezte. Kissé elrösteltem magam, hogy magamtól nem bukkantam rá, bár időnként ellátogatok a bloghoz, de olyan ez az írói munka, hogy ha tartani akarja az ember a lépést az eseményekkel, akkor arra van kárhoztatva, hogy az írás kedvéért háttérbe szorítsa az olvasást... Kár, mert ugyanolyan jó volna megtudni, mit gondolnak, írnak, milyen szempontokat vélnek fontosnak mások egy-egy vitatott tárggyal kapcsolatban...


Mint amilyen például most Nyirő megítélése...


Simó, ahogy látom, maga is azt az utat követi feljegyzéseiben (Hazatérő Nyirő József; Nyirő kapcsán a vitézkötésről és a fényképekről), amihez én is tartom magam: megkeresni, mi a maradandó és a jó az íróban, és mi az, ami a Nyirő-jelenségből inkább csak a hecckampányt szítja... Érdekes megállapítása, hogy a tisztázásra általa fölkért szakemberek - irodalomtörténészek -, a szakma nagy öregjei és az ifjú titánok "szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartó – úgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító,  Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője." A beszélgetést, akár csak a másik bejegyzést is érdemes elolvasni, mértéktartóak, "építkezőek", előre mutatóak.


Külön nyereség volt számomra, hogy általukj betekintést nyerhettem ama fényképkiállításba, melyet a nevezetes udvarhelyi Kováts-féle műterem immár egyre inkább felértékelődő (Nyirő)archívumából varázsoltak elő a fotográfusi dinasztia utódai.


És akkor térjünk rá napi penzumunkra, kezünkben a Pomogáts-féle antológia. Fellapozzuk, s ma azoknál a kritikáknál, értékeléseknél horgonyzunk le, melyeket Nyirő korának jeles szerzői, Nyirő József kor- és pályatársai, barátai és riválisai írtak róla. És mert számszerűen nem kevesen vannak, érjük majd be néhány jellemző példával.


Vegyük mindjárt Kemény János kritikáját az 1937-es Erdélyi Helikon-ból, aki nem melklesleg szenvedélyes vadászként és természetrajongóként is szemügyre veszi a Havasok könyvét:


"Természetbúvár szemével nézve sok fejcsóválásra adhatna okot ez a könyv. A tavasz a havason, bár úgy illene, a madaraktól s néhány aprócska állattól eltekintve, nem a szerelem idó'szaka, nyári rekkenőségben üzekedik az őz, a szarvasbika ősszel, amikor a dér kikezdte az erdőt, a vaddisznók bugása idején rendszerint derékig ér a hó. A hegyekben, úgy mondják, az ember-asszony is többnyire nyár végén, ősz elején ébred rá, hogy gyermeket hord a szíve alatt, mert odafönt mindenekelőtt való a természet bölcs rendje, mely szerint ember és állat csemetéje egyaránt tavasszal szülessék, amikor kevesebb a hideg s egyéb veszedelmek is leszelídülnek. A hiúz vajmi ritkán veti magát át fáról fára, mert bár véres, de mégis kényes állat ő s inkább a gyöngéd hajlatú ösvényeken, sziklák védelmező árnyékában szeret közlekedni, mint a macskafélék általában, melyek esőtől, hótól, sártól, karcolástól kényeskedve féltik puha bundájukat s
srek talpukat. Nincs olyan szép hang, mely énekre gyúlva vonzhatná magához a kormosnyakú szarvasbikát s bármily kedves a farkaskölyök, gyermeki ártatlanságban sohase hancurozhat könnyes szemű őzgidával. De kérdem: mi köze a külső igazságnak itt a belső igazsághoz? Vagy levon-é valamit a népmese valóságából az, hogy földrajzilag nincsen üveghegy s a kurtafarkú malac aligha túr egy arasszal errébb attól a helytől, ahol annak a királynak van a palotája, akinek az egyik szeme kacag s a másik egyre könnyezik? Nyirő a szerelemről és a születésről, életről és halálról s ezekben és ezeken túl ember voltunk szörnyűszép terhéről akar szólani s a világról, mely véres és csodálatos, fenséges és átkozott: a teremtő Isten és lázadó Ember kettős arcát viselő világ." Ezután pedig a kritikában ott sorjáznak a Nyirő szimbolizmusát igazoló idézetek, majd a végkövetkeztetés: "...Hogy igaz képet nyerhessünk e könyvről, a huszonegy rész mindegyikéből kellene valami jellemzőt idéznünk. Ez idézetek hosszú sora nélkül, be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy Nyirő Józsefnek a. Jézusfaragó ember mellett a Havasok könyve a legszebb munkája." Ennél elegánsabb és igazságosabb kritikát, illetve dicséretet - és ennél hajlékonyabb, elegánsabb példát dialektikából - aligha kaphatott volna Nyirő pályatárstól. 


Féja Géza többször is méltatja Nyirő egy-egy művét. És bár eszmeileg egy oldalon állnak, mindketten a népiség vallói és követői, sosem mulasztja el, hogy kifogásait is szóvá tegye. Az Uz Bencéről szóló sorai (lásd Magyar Írás, 1934) nem hagyhatják említetlenül a műre gyakorolt nyilvánvaló Tamási-hatást: " Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Uz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Uz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladái látása mindenképpen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más. E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját..."


Németh László sem csak egyszeri Nyirő-kritikus, s ismervén életművének dimenzióit, vélekedésének hitelét, nincs miért kételkednünk annak őszhinteségében. A Kopjafákról szólva Németh László egyként fúj hideget is, meleget is ugyanabból a lukból: "Ebben a balladái hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyirő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermekeiket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvara, hogy hazavigye teherbe ejtett kedveséhez; az ó'rült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlativusza. Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét; fölöltöztetí, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontatni."


Úgy tűnik, a holtakkal való intenzív művészi foglalatosság ütött most vissza, pünködkor az író hamvai körüli cirkuszban. A giccsbe forduló morbiditás a Nyirőn túli valóságban is megkapaszkodott...

(Folytatom)