Nyirőről - így is, úgy is (6)

Itt is együtt - a marosvécsi Helikon találkozó egyikén

Mindjárt egy hete vezetem  ezt a Nyirő-naplót, és még mindig nem értem a végére. De ne legyek türelmetlen, hiszen a többször beharangozott román és magyar miniszterelnöki tisztázás is füstbe ment terv maradt a bukaresti kormányzat résztére, pedig hogy fente rá a fogát a média! A budapesti kormányfő a román elnökkel tárgyalt - hogy szóba került-e Nyirő, arról egyelőre nincs tudomásunk, azt viszont a kíváncsiskodó újságírók tudomására hozták, hogy a bukaresti EU-tanácskozás annyira fontos volt gazdaságilag (és mindenféle szempontból), hogy a jelenlévők arra összpontosítottak. Nyirő pedig még várhat... ha már ennyit sikerült várnia az áhított hazatéréssel.


Szándékosan hagytam későbbre annak a bemutatását, hogy a tanítvány, a mindvégig jó barát Tamási Áron miként viszonyult a kritikai nyilvánosság előtt mentorához, Nyirő Józsefhez. Ha valaki megérthette ugyanis ez utóbbi írói törekvéseit, eszményeit és módszereit, akkor az ő volt. A Pomogáts-féle válogatásban két Tamási-szöveg is szerepel. Az egyik A székely "kék madarászokról" címet viseli és a Brassói Lapokban látott napvilágot (1933). Az írás nem kimondottan Nyirőről szól, hanem általában a székely kultúra elterjedéséről, megismertetéséről. Ebben az összefüggésben esik szó többek között Nyirő József Júlia szép leány című színpadi játékáról, s az alább idézett passzusok tisztázó erejű bizonyítékok artról, hogy mester és tanítvány között sosem hiányzott a ragaszkodó, ám nyílt hangvétel, barátságukon nem ütött fájdalmas rést az elkerülhetetlen rivalizálás.


"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.
Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék  A Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok..."


Hogy miképpen fogadta, illetve mennyire szívlelte meg Nyirő az elvbarát Tamási kritikáit, arra nézve nincsenek részletes adataink, arról viszont annál több: barátságuk, egymásra hatásuk egészen odáig ment, hogy a huszas években együtt is laktak Kolozsváron a Petőfi utca 46 alatt. Ha volt is köztük olykor feszültség, vita vagy sértődés, az csupán megjátszás volt, a külvilágnak szóló cinkos üzenet, hogy ha éppen nem is volt rá komolyabb alkalom, legyen mivel hírbe keveredjenek. Wass Albert egfy emlékezésében felidézte Tamási és Nyirő kávéházi vitáját arról, hogy miként kellene a székelység ügyét képviselni a világon. Nyirő amellett kardoskodott, hogy a székelység mindenek előtt, Tamási viszont úgy látta, hogy legfontosabb a művészi köntös, azután jöhet belé a székely töltelék. Ez amolyan tyúk és tojás vita volt, ami a lényegen mit sem változtatott.


Egy évvel később, 1934-ben ugyancsak a Brassói Lapok adott helyet Tamási Édes anyanyelvünk című vitacikkének, amelyben elveri a port a "kolozsvári reggeli lapban" megjelenő Nyirő-kritika szerzőjének botrányos, magyartalan nyelvhasználatán. Tamási szerint ez hatványozottan felháborító, hiszen a kritikus egy olyan írónak osztja az észt, nevetséges terjedelemben, aki nem tegnap kezdte a mesterséget, s ráadásul az erdélyi irodalom egyik vezető egyénisége? A cikkben ízekre szedi a botcsinálta recenziót, s érvelés közben egyúttal Nyirőről és szóban forgó művéről (Uz Bence) is pertinens véleményt mond. Végül így zárja cikkét: "Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul."


Nyirő József, bár az idők folyamán bőven kijárt neki a bírálatból is, nem panaszkodhat arra, hogy ne lett volna, aki megvédje és munkásságát derűsebb, elfogadóbb színekben láttassa. Mint láttuk, életében Tamási volt az, aki ezt követgkezetesen űzte, napjainkban pedig ott vannak azok a szolgálatos elő- és utószó írók, akik szuperlatívuszaikkal tulajdonképpen marketing megbizatásuknak tesznek eleget: az újra kiadott Nyirő-életművet próbálják eladhatóvá, bestsellerré avatni. A székelyhon.ro a napokban arról számolt be, hogy mind a csíkszeredai könyvesboltokban, mind a Kájoni János megyei könyvtárban intenzíven keresik az író műveit. Sokan az újratemetés körüli viharból azt stzűrhették le, hogy Nyirő továbbra is tiltólistán lehet, mert - egy könyvesbolti eladó szerint - "sokan csak suttogva kérdik, forgalmazunk-e könyveket az írótól”.


A polcok pillanatnyilag leürültek, a kereskedők előjegyzési listákat állítanak össze, a kiadók (Pallas-Akadémia) újranyomást fontolgatnak...

(Folytatom)