Elszakadt film Lazicsról

(Elekes Feri barátom, a Súrlott Grádics honlap részéről megkért, hogy Lazics asztala c. összeállításukhoz küldjek valami írást, esetleg egy válogatást néhai szerkesztőtársunk munkáiból. Az első variánst választottam...)

Laziccsal Kovásznán, 1969-ben. Balra, az alsócsillagos Lazics,
 jobbra, a felül csillagozott - én

Lazicsnak köszönhetem, hogy ma is újságírónak tarthatom magam. Ő az az ember volt, aki következetesen leszállt a piedesztálról és életével demonstrálta, hogy a jó újságíró is ugyanolyan ember, mint bárki.


Márpedig én azt hittem, hogy az újságíró az valamilyen köztiszteletnek örvendő, igazságot osztó, mindent látó és halló tótumfaktum, akit nem lehet átejteni, aki mindig megvédelmezi a gyengéket és az elesetteket, akinek már azon egyszerű ténytől fogva igaza van, hogy szavai kinyomtatva megjelennek egy újságban.


Amikor pedig Lazics megjelent múlófélben lévő diák-életem horizontján, Kolozsváron, talán éppen a Conti nappali bárjában, akkor az olyan volt, mintha egy filmsztárral parolázhattam volna szabadon, minden megkötés nélkül. Elnéztem magas homlokát és a kemény ivástól mind jobban elsötétülő arcbőrét, szűkülő tekintetét. Ittam a szavait, véleményt vártam tőle verseimre, kezdetleges publicista fogalmazványaimra. Amíg kellően józan volt, nem sértett meg senkit. Diplomatikus volt, körültekintő és tapintatos. Előszeretettel hangoztatta a nyíltságot hirdető akkori szlogent: virágozzék minden virág! Ezt ő talán még lazábban értette, mint azok, akik ezt meghirdették, és még akkor is a híve maradt, amikor a nagy szabadságtól megijedve, a társadalom hirtelen szétcsapott a rakoncátlan virágok között. Volt ebben a hitvallásban egy kis igénytelenség is: Lazics szerint a fiatal szerzőket hagyni kell úgy megnyilvánulni, ahogy éppen akarnak és tudnak; az idő majd elválasztja a búzát az ocsútól. Így aztán, aki csak le tudott írni néhány épkézláb strófát vagy egy gondolatfutamot, akár egy sajtpapírra is, az elnyerte az ő biztatását. Amiért aztán, hálánk jeléül, boldogan fizetgettük neki a deciket-söröket (ma is szívesen megvendégelnénk, ha csak néhány órára is visszahozhatnánk azokat a meghitt szakmai “eszmecseréket), ő pedig tekintélyével, magvas történeteivel uralkodott az asztalnál, amíg teljesen el nem ázott.


Akkor viszont nagyon durva tudott lenni. Ilyenkor talán a saját anyját is megsértette volna. Ennek a lágy toleranciából a hirtelen legkeményebb intoleranciába lépő állapotnak az volt az ismertetőjegye, hogy mindenkire érvényes jelleggel elküldött bennünket melegebb éghajlatra. Akkor tudnivaló volt, hogy nála is betelt a pohár - itt az idő, ágyba kell bújni, legalább néhány órára.


Mikor már javában együtt dolgoztunk, s láttam nap mint nap az írógépe előtt működő Lazicsot, a szerkesztő újságírót - hol órákig eltűnt az asztala mellől, s ki tudja, merre csatangolt az élet sűrűjében -, hol ismét megjelent, s bodor (Marasesti) füstfelhőbe burkolózva verte a huszadik század eleji, antik masina kalimpáló billentyűit. Gépbe írta a cikkeit. Olykor el-elakadt gondolatának vezérfonalán, s homlokát a behemót gép billentyűzetére fektetve próbálta játékból “átvinni” egyenesen a papírra a benne kavargó szándékot.


Lakásán gyűltünk össze a hatvanas évek végén, az Ifjúmunkás majdnem teljes szerkesztősége, hogy demokratikus vitában velejéig megreformáljuk a lap életét. Igazi házigazdaként egyre-másra tömdöste a kávéfőzőt, nyitogatta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az istentelen dohányfüstöt, s kissé kesernyés, néma mosolyával mintha jelezte volna nekünk, fiatalabbaknak, mennyire naivak vagyunk, fejjel megyünk a falnak, ő mindezt már jócskán kipróbálta, de az élet olyan, hogy a járt utat ritkán hagyják el a járatlanért. Amit mi csináltunk, az a spanyolviasz n-edik felfedezése volt, mi is kötöttünk rá egy csinos masnit, aztán teltek az évek és szépen belefásultunk a szocialista-realista újságírásba.


Próbálok visszaemlékezni egy-egy Lazics-gondolatra, idézetre, minthogy a könyvtárak nyáron félig vagy egészen lehúzott redőnnyel működnek, de nincs szerencsém. Szinte mindenről írt, de mindig a pillanatnak. Igazi hírlapíró volt. Nem volt hozsannás fajta, de roppant hajlékony tudott lenni. A szavak árnyalatára hiperérzékeny. Bravúrosan oldotta meg a cenzúra által kifogásolt passzusok “hatástalanítását”. Kompromisszum-készsége nem mindennapi volt - de csak akkor és annyit engedett, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy továbbléphessen.


Egyszer, a hetvenes évek közepén, egy irodalmi mellékletet arra áldoztunk, hogy a szerkesztőségben dolgozók irodalmi ambícióiból kóstolót nyújtsunk az olvasónak. Lazics az utolsó pillanatban adott le néhány karcolatot: erőt vett magán és kihordta magából azt, amit máskor oly természetes nagyvonalúsággal mindegyre elvetélt...


Egy-egy erdélyi körútja után, szinte zsebben hozta haza a soros im (irodalom-művészet melléklet) anyagát. És még akkor is elkötelezett Ifjúmunkásos volt, amikor a rendszerváltás után többszörösen átmentett lap már erősen haldoklott, ki-kihagyott. Te jó ég, és mennyi ismerőse, barátja volt! Mondhatni, az egész erdélyi magyar irodalom, színészet és képzőművészet. A sírban fekvők és a még élők... Azon töprengek, mit szólna a mai író- és művészsüvölvényekhez? Mire menne velük? És itt aztán el is szakad az emlékezés filmje...