Egy roma költőnk volt s most ő sincs...

(Rafi Lajos korai halála kapcsán)

Rafi Lajos. Fotó Gergely Tamás

(Naplósorok helyett) Ma, június 24-én, a gyergyói kánikulában - ami azt jelenti, hogy ha ott tűzött a nap, az egész világ főtt a levében - Rafi Lajos roma költőt halva találták a vasúti pályán Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között. Élt 42 évet. Két megjelent kötete (A földhöz vert csoda, Az élet számlája), verseinek svédre forditott válogatása és az általa képviselt költői jelenségnek egész legendaköre őrzik az emlékét, kellően még föl nem mért költői jelentőségét. De még életében megérte, hogy doktorandusz-dolgozat készüljün róla „Költői bádogos”, „csodaroma” – Rafi Lajos költészetének recepciója cimmel, Köllő Zsófia tollából. Egyik megállapitása szerint "a róla szóló beszédmód ... alapvetően néhány séma körül forog, hiszen egyrészt mint egzotikumot mutatják be, pl. „a székelyföldi romák egyetlen költője” (Duna TV), „költői bádogos”, csodaroma” (kultúra.hu), másrészt a sztereotípiák leküzdésével fáradoznak, több-kevesebb sikerrel, mint például Zsigmond Attila és Bajna György róla készített dokumentumfilmje."

Halála napján szivbéli jó barátja és egyik istápolója, Bajna György költő-újságiró a következő szavakkal búcsúztatta őt a Káfé főnix portálon:

" Nem a szíve ült a semmi ágán, hanem ő maga. Egész valójában. Ráadásul állandó kettősségben. Pedig tisztában volt azzal, hogy ki is ő, mégis állandóan gyötörte ez a kérdés is. Ezt is nehezen értették még tisztelői is, akik sokat bosszankodtak – főleg az önpusztító életvitele okán... Rafi Lajos kérdéseket hagyott maga után. Mint minden versével. A válaszok ott bujkálnak, a titok ott lappang épp a költeményeiben. Élete ugyanis nyitott könyv volt, szétszórt lapokon keringett a szemünk előtt, s hullott néha sárba. Halála ellenben megrázó volta ellenére sem válasz semmire. Talán csak arra, hogy nem figyelünk eléggé egymásra. Lajos csiszolatlan gyémánt marad immár mindörökre. Köztünk járt, nézett, látott és hallott, aztán üzent. Mi néztük, de nem láttuk és nem hallottuk. Ha pedig igen, akkor rosszul. Ritka és tétova üzeneteink valószínű ezért voltak hiábavalók."

(Mit jelentett nekünk Rafi Lajos?)  Rendhagyó, s egyben etnikai toleranciára ösztönző jelenség volt a magyarul is költő roma alkotó, aki a Gyergyói medence egyik nagyközségében – Gyergyószárhegyen – élvén, igazából mindennapi mesterségével, a bádogossággal kereste meg nyolc tagú családjának (feleség és 6 gyermek) a mindennapi betevőt. Költő mivolta isteni adottság, ráadás volt amúgy a népcsoportja életmódjához igazodó személyes sorsra.

Miközben az anyaországban egész sor roma író-költő alkotott külön réteget a magyar irodalmon belül, Rafi Lajos megmaradt erdélyi unikumnak, akinek lelkesen járnak a csodájára, akit körülrajonganak ugyan, de akihez nem igazán tudnak érdemben hozzászólni. Kuriózumszámba ment a hír, hogy Svédországból érdeklődnek utána, majd hamarosan svédre fordított válogatott verseivel (fordító:  Ove Berglund) találkozhatott a közönség Stockholmban - no meg később a költővel magával is, akit a lelki jóbarátjává lett Gunnar Svensson költő és világutazó korábban azért keresett fel, méghozzá Gyergyószárhegyen, hogy saját szemével győződjön meg: létezik az a csoda, amit a svéd Rafi-kötet megjelenése világszenzációvá emelt.

Svensson és Rafi. Fotó Gergely Tamás

Svensson 2011-es gyergyói látogatása nagy esemény volt a Rafi családban, de az egész gyergyói szellemi élet ráérzett a nem mindennapi gesztus jelentőségére. A  történtekről a Gyergyói Kisujságban beszámoló Bajna György nem is az eseményekre, hanem a jellegzetes körülményekre helyezte a hangsúlyt: azt írta le, hogy a svéd vendég jelenléte miként szabadította fel az erdélyi vidékiesség beidegződéseitől a vendéglátókat. Svensson a szoros barátság jeleként ölelte meg mindannyiukat a gyergyói állomáson, amikor végül a Coronával távozott, s hagyott maga után legendás benyomást, amit Rafiné Zsuzsa asszony ekként fejezett ki: „Látszik rajta, hogy nemes ember”.

Rafi Lajosnak amúgy nem volt kimondott vátesz-tudata. Nem akarta költőként megváltani a világot, talán még saját magát sem, de mindenben engedelmeskedett a benne élő csoda vak törvényének, s népét próbálta valamiképpen felébreszteni ösztönös pillanat-élményéből: roma-magyar szótárt kezdett összeállitani, versein mind magyarul, mind roma nyelven ő maga dolgozott. Egy, az Új Magyar Szónak adott hajdani – mára már elérhetetlen – interjúban pedig nyíltan is kimondta: "Az vagyok, cigány." Nem engedte, hogy kisajátítsuk.

Kisebbség volt ő a kisebbségünkben, de annyira példa nélküli, hogy már maga ez a tény eleve védetté tette akaratlan többségi szemléletünkben. De védtelen maradt a saját démonokkal szemben.

Rafi és a svéd tenger. Fotó Gergely Tamás

(Az első Rafi-vers) Rafi Lajos első versét – amit az egykori Hargita napilap közölt – magyar tanárnője biztatására írta meg és a békéről szólt. Az ő szavaival elmondva, a Hargita Népe nyomán egészen kerek kis történet:

“Még a rendszerváltás előtt történt, négyszöget kellett formálnunk Ceauşescu tiszteletére és a béke dicséretére. A magyartanárnőm, Pál Anna megkért, hogy írjak egy beszédet a békéről, és olvassam fel a diákoknak. Hazamentem és elkezdetem gondolkodni, de semmi sem jutott eszembe, ami a békével állt volna szoros kapcsolatban, csak az, hogy Ceauşescu miatt tulajdonképpen éhezünk. Ilyen körülmények között a békéről kicsikét nehezen lehet bármit is írni. Időközben eljött az este, és én még mindig azon töprengtem, mit is mondhatnék én másnap az iskolában a témáról. Édesanyám észrevette, hogy szomorkodom, megkérdezte, mi bajom van. Elmeséltem neki, mi az iskolai feladat, és hogy nem tudok megbirkózni vele. Elmagyarázta, hogy a béke milyen szép dolog és hogy az egyik legszebb szó a magyar nyelvben. Akkor már jött is a vers, csak úgy magától.

Pál Anna, a tanárnőm javasolta, hogy a verset postázzuk el a Hargitához. Egyed Bandi barátom imádta a cukorkát, bármire képes volt érte. Odajött hozzám és mondta, hogy te, Rafi, ha mondok valamit, veszel nekem egy dobozzal. Megígértem neki az áhított cukorkát. Na, és akkor hozta nekem az újságot, amelyben benne volt a Béke című első versem. Én nem vettem annyira komolyan ezt a verset, legalábbis nem olyan mértékben, hogy lapokba kerüljön… Aztán egy óra múlva az egész iskolai folyosó az újságot olvasta.

Édesapám nagyon örült, kivágta az újságcikket, amelyet mai napig a pénztárcájában őriz. Aztán azokat a verseket, amelyeket tizennégy éves koromtól írtam az iskola ideje alatt, elégette, de nem azért, mert nem szerette őket, hanem mert félt a hatalomtól, aggódott: nehogy bántódásom essen. Nagyon közel lakott hozzánk a rendőrség is…”

(Rafi Lajos egy versantológiában) Első kötete megjelenése után megkértem Bajna Györgyöt, hogy Rafi költészetének jó ismerőjeként állítson össze egy kifejező verscsokrot tőle az Erdélyi és csángó költészet című internetes antológia számára, amely a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában, állandó gazdagodással áll az olvasók rendelkezésére. A versgyűjtemény elkészült, s a MEK-kel párhuzamosan az anyag felkerült a Káfé (majd a Káfé főnix) portálokra is. Idővel az Irodalmi Jelen is bekapcsolódott Rafi Lajos költészetének népszerűsitésébe. Sajnos, hogy a népszerűvé válás nem segítette túlságosan a költő társadalmi beilleszkedését, életvitelének normalizálását – annak ellenére, hogy mind gyakrabban kapott hivatalos felkérést, hogy bemutatkozzék az érdeklődő közönség előtt, barátai, jó ismerősei pedig egyre nagyobb aggodalommal szerették volna visszafogni életének  önpusztitó ámokfutását.

Gergely Tamás stockholmi prózaíró, a svéd Rafi kötet értelmi szerzője és szorgalmazója egy 2012-es jegyzetében így emlészik vissza a svédországi könyvtárban tett látogatás egy jellemző mozzanatára:

Rafi Lajos a stockholmi városi könyvtár előtt. Fotó Gergely Tamás

"Már az előadására készülünk a Stockholmi Városi Könyvtárban, a felszólalások sorrendjét beszéljük meg, előttünk a svéd nyelvű plakát, rajta egy képpel, ugyanazzal, ami a könyvborítón: Rafi egy lokálban (gyergyói kiskocsma?), előtte papír, ceruza, láthatóan alkotás közben tehát, keze ügyében cigaretta, és egy – pohár. A pohár vizespohárnak néz ki, de kiívva, úgyhogy nem tudni, hogy víz volt benne vagy pálinka, ez utóbbi, ugye, serkenti az alkotókedvet… Óhatatlan arra asszociálunk, főleg, hogy tudjuk, hogy a költő is hasonlóképpen gondolja…

Szóval ha már odáig jutottunk a barátkozásban (harmadik napja kocsizzuk be a várost), hogy intimebb dolgokról is kérdezni lehet, somolyogva felteszi a  kérdést:

”Miért mindig ez a pálinkás kép kerül be a könyvbe és újságokba?”

Jó kérdés, nem?! Mit is válaszolhatnék neki? Hogy ez van raktáron… a számítógépemben? Hogy ösztönösen történik… Nálam is, és ezek szerint másoknál is…

Hogy ő már hét hónapja nem néz a pohár fenekére…Nem vádol, csak közli az adatokat. Helyükre akarja tenni a dolgokat.

Persze jobb lenne, ha látszana kicsi kávézacc a pohár alján. Hogy kávét ”fogyasztott” volna, szokták azt is serkentő gyanánt a költők, nem?"

A kávézacc láthatóan azóta se jött be. A hajnali vonatgázolás legalább is erre utal...

Kegyeleti gesztusként, összegyűjtöttem az interneten fellelhető verseinek (majdnem) teljes gyűjteményét - kis Rafi-breviáriumba szervezve...

Kis Rafi Lajos-breviárium

Városok / városiak az "aranykorban"

(Olvasónapló)

Közel negyven éve – 1984-ben – megjelent szociográfiai munka vétette le magát nemrégiben zsúfolt könyvespolcomról: kinézetre szerény, mondhatni póriasan szegényes, tartalmilag viszont annál gazdagabb. És alapvetően ma is megbízható.

Ez egy kicsit furcsán hangzik 2013 derekán, hiszen a Változó valóság címmel kiadott szociográfiai tanulmányok az erdélyi/romániai városkutatásról (előszó: Egyed Péter, szerkesztő: Szabó Zsolt), hiszen az a távoli időszak a romániai "aranykorszak" kellős közepét jelentette, s a mai közhiedelem úgy "tudja", hogy akkoriban vígan lakkozták a valóságot, elhallgatták a valós problémákat, grandiózus projekteket eredményként dicsőítettek stb. Ami, természetesen mind igaz is, csakhogy nem éppen úgy, ahogy ma egyesek beállítani próbálják. Mai olvasatában egy ilyen könyv – és a továbbiakban maradjunk meg ennél mint demonstrációnk izgalmas példájánál – jóval alaposabbnak, mélyebbnek és lényeglátónak hat, mint a maga korában, amikor papírra vetették, és még inkább, amikor valósággal kiverekedték, kitaktikázták a megjelenését.

Kiállta volna az idő próbáját?

Azt hiszem, erről szól ez a mostani olvasónapló.

Arról a törekvésről, amit illendő volna rendre újra észrevenni, megvizsgálni és a maga helyére tenni, s amit úgy ahogy működő, még meglévő nemzetiségi intézményeink a kisebbségi önismeret és öntudat ébrentartásáért megtettek – szó szerint embertelen körülmények között.

*

A Változó valóság című kötet azért is többletjelentés-hordozó, mert egyfajta szintézisét, áttekintését adja a szocialista valóságban végbement városkutatói törekvéseknek, beleértve a romániai magyar sajtó idevágó tényfeltáró tevékenységét is. A kötet tanulmányaihoz csatolva ugyanis ott találjuk, legalább egy ívnyi terjedelemben az akkori főbb romániai magyar lapok (Ifjúmunkás, Utunk, Korunk, A Hét, Falvak Dolgozó Népe) városkutatással foglalkozó írásainak 10-12 évre terjedő repertóriumait, amelyekről az előszóban Egyed Péter így vélekedik: "Sok olyan érték halmozódott föl bennük, amely nem csak számontartásra érdemes, hanem a longitudinális vizsgálatoknál is sikerrel alkalmazható anyagot tartalmaz." Ugyancsak az előszó szerzője mondja ki, mintegy végszóként: "A városkutatás – önismereti diszciplína." Az ekként lezárt bevezető csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a kötetbe foglalt írások mindenike a romániai magyarság önismeretéhez kíván hozzáadni egy-egy olyan részletet, amelyben nyoma marad annak a változásnak, ami sorsában, anyagi és szellemi létfeltételeiben, közérzetében városaink vonzkörében bekövetkezett.

*

Persze, közelíthetnénk úgy is tárgyunkhoz, hogy szóvá tesszük, mi mindent kellett elhallgatni, kidekázni, elködösíteni, tompítani, kicicomázni, fellobogózni, sejtetni stb. ahhoz, hogy ezek és az ehhez hasonló írások egyáltalán megjelenhessenek. És az effajta tárgyalásmódnak is meglenne a maga haszna, tanulsága. Csakhogy az írásokat úgy kell elfogadnunk, ahogy azok fennmaradtak az időben – eszményi lenne, ha minden szellemileg megalázott, megcsonkított, megszelídített, "kiherélt" stb. kéziratunk megtalálná a teljesség szabad kimondásának a lehetőségét, viszont erre gyakorlatilag nem csak lehetőség nincsen (a kivételeket leszámítva), de kiadói hajlandóság sem túl sok. Így aztán a megjelent és megőrzött látleleteket kell olyan alapnak tekintenünk, amiről a közelmúlt valóságát úgy-ahogy megközelíthetjük.

*

A kötet egyik, mindenféle értelemben súlypontjának számít az a hatvan oldalas tanulmány (szerzők: Pillich László-Vetési László-Vincze Zoltán-Feleki Károly), A kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása (1899-1980), amely minden bizonnyal önmagában is sok ütközőpontot jelentett a kötet megjelenésének folyamatában, de amelyre ma is bátran lehet hivatkozni, hiszen rendkívül gazdag tényanyagot tartalmaz a Szamos menti város egy sajátos kisebbségi közösségéről, mely a huszadik században Kolozsvár magyarságának urbánus utánpótlásának egyik forrása volt, nem beszélve a város mezőgazdasági életében, ellátásában játszott meghatározó szerepéről. Az írás nagy fegyverténye ugyanakkor, hogy abban az időszakban készült, amikor nagyszabású "városrendezési" – valójában inkább: városrombolási – projekt keretében céltudatos lendülettel igyekeztek eltüntetni a magyar agrárhagyományok e rendhagyó fertályát, felszámolni a mezőgazdasági termelésre fordított földtulajdont, ledózerolni a családi házakat, gazdasági épületeket, s az egészet "beültetni" sietve összetákolt, stílustalan tömbházlakásokkal, sivár, gödrökkel teli, sárba vesző utcákkal... Igaz, a tanulmány maga nem röpirat, közvetlenül nem lázít a barbár merénylettel felérő pusztítás ellen, nem fogalmaz meg expresis verbis világra szóló segélykérést, de a sajtónyilvánosság akkori lehetőségeit maximálisan kihasználva, tényanyagát felépítve többszörösen is kimondatlanul vádolja azt a rendszert, mely egy ilyen sajátos kisebbségi társadalmi szerkezetet és értékegyüttest nem csupán veszni hagy, hanem feláldoz az embertelenül ésszerűtlen városi telekgazdálkodás oltárán. Amíg egyfelől folyt tehát a pusztítás, addig a másik oldalon a szerzők a szavak erejével próbálták tanulmányukba átmenteni – Feleki Károly segítségével pedig a dokumentarista fotográfia révén is – mindazt, amit az építők megsemmisítettek.

Ide tartozik megemlíteni azt is, hogy az egyik, szerző, Pillich László pár év múlva önálló kötetben dolgozza fel hóstáti kutatásuk tapasztalatait (Városom évgyűrűi. Kriterion, 1985), majd a 2000. október 12-13-án megrendezett Kolozsvár 1000 éve című tudományos konferencián elmondott Kolozsvári Hóstátok – kolozsvári hóstátiak című előadása (2001-ben megjelent kötetben az Erdélyi Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Közművelődési Egyesület közös kiadásában) ugyancsak a huszadik század hetvenes éveinek végén elvégzett alapos kutatás adataira és következtetéseire támaszkodott. Pillich László így érvelt alapvetésük hitelessége mellett:

"Három szempontból is rendhagyónak érzem akkori városkutatási munkánkat:

– először abban a vonatkozásban, hogy egy főleg szociálisan és morálisan motivált jelenkutatás mezsgyéjén, a hóstáti magyar közösség lakóterének szétrombolása előtti állapotának rögzítése és a mai, már terrorisztikus eszközökkel véghezvitt bontások folyamatának lejegyzése mentén jutottunk el egyre mélyebb időrétegekbe a városnak és népe életének, Kolozsvár és annak hóstáti népe közötti különös szimbiózis történelmi dimenziójába, a vonzás és taszítás különös játékának időalagútjába;

– másodsorban abból a szempontból, hogy nem a Belváros, a polgári élet központi erővonalai mentén kívántunk eredményre jutni, hanem a külső, peremkörzetek népéletének és népmozgalmának történelmet alakító, vagy annak alakulását inkább csak lázadó, csendes beletörődéssel követő jellemzőiből szerettük volna megérteni a kolozsvári polgáriasodás általános, ezen belül magyar közösségének sajátos alakulását;

– harmadsorban módszertani vonatkozásban, vagyis, hogy nem minden tekintetben a hagyományos eszközeit használta a történelmi dimenziókban való kutakodásnak, nem csak a dokumentumoknak, hanem az élő emlékezetnek is párhuzamos faggatója; az 1970-es években kifejlődő modern kutatási módszerek, rendszerelméletű és interdiszciplináris megközelítésnek alkalmazója."

*

Némileg a hóstátiékra emlékeztető, de egy székelységből a távoli Bánságba irányuló migrációs jelenséggel foglalkozik a kötet élén álló tanulmány szerzője (Tófalvi Zoltán: A Temesváron élő atyhaiak közössége), amely több mint fél évszázadon át tartott, ám a vizsgálat pillanatában már megállni látszott, ugyanis az atyhai "utánpótlás" kifogyott. Így inkább a jövőre utaló kérdőjelek azok, mely az eddig kialakult, idegenbe szakadt, de belső kötelékeit fel nem adó mikroközösség sorsát jelzik.

Keszi-Harmath Sándor egy, a múlt század nyolcvanas éveiben gyakran napirendre kerülő témát: a városiasodó községek elméleti és gyakorlati feltételeit járja körül két konkrét helység – Bonchida és Egerbegy viszonylatában. Tanulmánya (A városiasodás mutatói. Bonchida és Egerbegy városiasodása) egyrészt módszertani ismertető a világszerte és nálunk is alkalmazott feltételrendszerről, annak kialakulásáról és legfontosabb mutatóiról, másrészt külön-külön megvizsgálja, hogy nevezett nagyközségek mennyiben felelnek meg a vázolt feltételhálónak, illetve milyen sajátos arcélű urbánus profilt érdemes megcélozniuk a közeljövőben. A gyakorlati elemzés során a szerző valósággal késélen táncol: egyrészt nyilvánvaló, hogy a községek fejlesztési keretszámokba foglalt kritériumrendszerét könnyen gyűrte akkoriban maga alá a tervszerűsített politikai akarat, így nyíltan nem mutathatja ki, hogy a vizsgált helységek gyors, a kilencvenes évek elejére tervezett urbanizációja esélyeiben erősen kétséges, annyit viszont képes sugallni, hogy bár a mutatók nem ígérnek teljes sikert, a remény csak a valamikori gazdasági hatalommal (a közeli széki sókitermelés vámhelye volt volt a XIV. században) rendelkező Bonchida esetében villan meg, az is csak feltételes módban, míg Egerbegy városiasodása csak úgy valósulhat meg, ha magába szippantják a közelében lévő Torda, illetve Aranyosgyéres.

A maga nemében érdekes, bár inkább az építész szakember szempontjait kutató és megjelenítő szakírás a Létay Lászlóé (Város–városközpont–városiasság), s három tanulmány is vizsgálódik a korszak egyik vezető társadalmi jelensége, az ingázás, illetve a munkahelyi mobilitás összefüggésrendszerében (Vécsei Károly: Ingázás és lakhelyi stabilitás; Várhegyi Júlia: Fiatal értelmiségiek fluktuációja egy kisvárosban; Vofkori László: A társadalmi mobilitás, a foglalkozási-területi átrétegződés vetületei Székelyudvarhelyen), a szociográfiai vizsgálatok bő eszköztárát vonultatva fel.

*

Bodó Barna tanulmánya (Egy társadalmi sodrás iránya és hozadéka. Munkásszállások – 1980) több szempontból is eltér az eddig ismertetettek módszereitől. A temesvári – főként ifjúsági – munkásszállások egész világát, létrejöttének szükségességét, fenntartása és emberi életkörülményeinek biztosítását, a nevelési szempontok érvényesítését, riporteri szemléletbe oltott alapos szakvizsgálattal világítja át, hogy megfogalmazhassa a következtetéseit, illetve hogy tudatosítsa azt a társadalmi paradoxont, hogy miközben mindenki átmeneti, "szükséges rossz" típusú megoldásként áll hozzá a szükségszállások kérdéséhez (tervezőtől-építőtől kezdve a karbantartóig, a gondnokságig és a bennük lakó több tízezrekhez), addig ez az átmeneti időszak a fiatal életekben az egyik legmélyebb, legmeghatározóbb nyomot hagyja hátra, amelynek következményei nehezen szívódnak fel – föltéve, ha elmúlnak egyáltalán. A fiatalokat ekkor ért kedvezőtlen, társadalmilag-erkölcsileg negatív befolyásokat az átmeneti, tessék-lássék rögtönzött lakhatási-élhetési feltételek nem képesek nem hogy ellensúlyozni, de éppen ők bizonyulnak előidézőiknek-gerjesztőiknek. E tanulsággal természetesen, a nyolcvanas évek romániai társadalmának nem volt mit kezdenie, de az ítélet kimondatott, aki a könyvet kezébe vette, érthetett a szóból.

*

A végére maradt – a kötet tanulmánysorát formailag is záró – írás, Molnár H. Lajos: Szanáltak című szociográfiája. Műfajában, életanyagában, valóságvizsgálatának módszerében eltér a kötet általános hangvételétől. Majdnem szabályos oral historyt tálal föl az olvasónak – anélkül, hogy kötné magát a műfaj szigorúan megkövetelt formai előírásrendszeréhez. Öt életsorsot vesz nagyító alá, öt család addigi lakóépülete lebontásának ("szanálásának") és tömbházba kényszerítésének történetét. E történetek mindig ugyanúgy zajlottak le és mégis mindig másként, legalábbis a sorsüldözöttek benyomása az volt, hogy a velük megesettek egyedi történések. Érdekes módon, az ötféle társadalmi közegből érkezett és más-más előtörténetű riportalany életérzése egyazon ponton találkozott: értetlenül álltak a saját maguk teremtette korábbi otthonaik szétverése előtt, és bár próbálták hangulatukat valamilyen módon a "fejlődés" társadalmi elvárásaihoz igazítani, a veszteségérzés és a jogfosztottság élményét képtelenek voltak elfojtani. A riportnak ez a mélyen megrázó üzenete a vallomásos, beszélt köznapi nyelv fordulatai révén rendkívül hiteles és hatásos; a tapasztalt riporter (képzettségére nézve pszichológus) valósággal be tud bújni alanyai bőre alá, s nem egyszer olyan igazságokat is kimondat velük, amiknek a megfogalmazására más körülmények között talán nem vállalkoznának.

Kényszerkilakoltatott városi férfi – apja megjárta a náci lágereket – mesélte el, hogyan hordták szét értelmetlenül kertes házukat és kertjüket, miközben őket jól-rosszul összetákolt blokkba kényszerítették, majd kifakadt:

"Ezt nem lehet megszokni. Bele lehet törődni vagy bele lehet fásulni, de megszokni ezt az életformát nem lehet. Semmi nem működik ebben a lakásban, semmi nem olyan, amilyen kéne, hogy legyen. Ezt az ajtót például már háromszor kellett, hogy kivegyem s utánagyaluljak, a zsanérnál alátét helyett két szeget vertek be s lehajlították, az alátét az már túl civilizált dolog, úgy látszik. Minden ereszkedik meg, ahogy a fűtés megindul; az ujjamat itt, az ablaknál, a zsanér mellett ki tudom dugni, mindenhol beázás, pokoli ronda kivitel, minden borzalmas. Jó, hogy most erre egyelőre nincs is pénzem, de hogyha volna se költenék egy büdös lejt se. Nem akarok itt élni. Az első adandó alkalommal, ahogy olyan környezet lesz, hogy nem riad vissza mindenki az utcától, elcserélem egy kisebbre, egy rosszabbra, csak ne legyen blokk, és legyen lehetőség arra, hogy egy műhelyt összetákoljak az udvaron s dolgozzak benne."

*

A Kriterionnak nem ez a kötet volt az első próbálkozása, hogy időszerű társadalmi kérdésekben, a romániai magyar kisebbség életével kapcsolatos szociográfiai vizsgálatokat a nyilvánosság elé tárjon. A művet a kiadói tevékenység folyamatában elhelyező előszóíró, Egyed Péter elmondja, hogy 1978-ban már jelent meg Változó valóság címmel egy első, zömében szociográfiai műfajú Kriterion-kötet (Imreh István szerkesztésében). 1980-ban látott napvilágot a Korunk folyóirat város-profilú évkönyve, majd két év múlva egy újabb évkönyv állt elő további város-orientált tanulmányokkal. Később a megkezdett kutatások folytatása, a kiadói figyelem fokozása egyre nagyobb ideológiai akadályokba ütközött, a tudományos megközelítés helyett a könyvkiadás a sikereket dicsőítő, zsurnaliszta szemléletű, hangulati benyomásokra épülő tézisriportok gyűjteményeivel próbált megfelelni a hivatalos elvárásoknak.

Az Egyed Péter által megfogalmazott kötetnyitó üzenetben igazából benne van a vizsgált probléma magva, amiről e kötet nélkül csak halvány és impresszionisztikus emlékeink lennének:

"A romániai magyarság – szemben például a zömében városlakó németséggel, zsidósággal és az örményekkel – történelmében először vált többségében városlakóvá! Ez a fordulat a hetvenes évek végére következett be, és egyik alapvető jellemzője az, hogy a mai magyar városi lakosság jelentős része az ország egész lakosságára jellemző mobilitási-városiasodási folyamat eredményeként lett városi lakos. Ugyanakkor részben kicserélődött a történelmi magyar városi lakosság. Sajnos nem rendelkezünk a korösszetétel etnikai felbontású adataival, amelyek lényegesen finomítanák összképünket a régi és új városi magyar lakosság mennyiségi arányait tekintve. A folyamat további területi jellegzetességeket mutat, amennyiben jelentős magyar lakosság került például Brassóba, Medgyesre, Segesvárra – más helyütt csökkent a magyarság számaránya.

Az egyik legfontosabb kérdés, amely ezekkel a tényekkel kapcsolatban fölmerül, az, hogy mennyiben módosítja ez a változás a romániai magyarok demográfiai szokásait... A szakmai és társadalmi beilleszkedés a nemzetiségi városlakó esetében sajátos problémákat is felvet, tekintve, hogy a nyelvi-kulturális beilleszkedés feltételei között zajlik. A családon kívül nem rendelkezik más azokkal a primer kapcsolati rendszerekkel, amelyek nemzetiségi identitását a hagyományok automatizmusának segítségével tartják fenn. Ennélfogva igen fontos szerep hárul a nemzetiségi kulturális intézményekre, iskolákra és a tömegkommunikációs intézményekre, rendezvényekre, amelyek a kulturális identitás fenntartását szolgálják, másrészt a városi beilleszkedés és élet minőségi követelményeinek és elvárásainak megfelelő korszerű ismeretekkel anyanyelven látják el a nemzetiségi városlakót. Ismét csak a jövő feladatai közé tartozik a beilleszkedés intézményszociológiai vizsgálata a fenti összefüggésekben."

A jelenben immár kiteljesedett, jóval korszerűbb szociográfiai kutatások már egy jócskán meghaladott, másfajta kisebbségi társadalmi szerkezettel és állapottal áll szemben s próbálja rögzíteni minél pontosabb rajzát. De az 1980-as önismereti kísérletek megismételhetetlenek – következésképp: pótolhatatlanok – maradnak.

Csíkszereda, 2013. június 5.

Feleki Károly fotói a nyolcvanas évek elejének kolozsvári és Kolozsvár környéki valóságát ábrázolják (az Ifjúmunkás és az Előre archívumából)

Hargitai böngészde (10): Szépvíz festője hirtelen előbukkan

A Hargita Népe 2013. május 28-i számában érdekes oknyomozó riport látott napvilágot, amelyből megismerhetünk egy elfeledett székely festőt, aki a csíkszéki Szépvíz község hírét (is) öregbíti. Alább bő szemelvényekkel ismertetjük a riporteri nyomozás eredményét, Daczó Katalin tollából.

János László

János László képzőművész száz évvel ezelőtt, 1913. június 28-án született Borzsovában. Édesapja elesett az I. világháborúban, így korán árvaságra jutva, nagy szegénységben nőtt fel. Ideig-óráig gyámok, rokonok nevelték, máskor az édesanyjával járta az országot: Szépvíz községen kívül Kolozsváron, Brassóban, Marasesti-en gyermekeskedett. Iskoláit Szépvízen kezdte, és Szépvízre húzta mindig vissza a szíve, kora gyermekkora ihlette későbbi alkotásainak egy részét is. Inaskodott lakatosműhelyben, szobafestőnél, címfestőnél, kisegített konyhán és vendéglőben, ázott-fázott-vándorolt, és éhezett is gyakran. Főiskolai tanulmányait későn, java férfikorában végezte el Kolozsváron. Ezt követően ott élt és alkotott, de művei gyakran a szülőföldet, a szülőfalut idézték. 1974. december 28-án teljesült élete leghőbb vágya: a csíkszeredai múzeum támogatásával megnyílhatott első önálló (és egyben gyűjteményes) kiállítása - éppen Szépvízen, a napközi otthon új épületében. A község számára is jelentős esemény volt a tárlat: ez volt az első szépvízi képzőművészeti kiállítás. A tárlat anyagából 1975 januárjában a mai Petőfi utcában, a múzeumhoz tartozó Kisgalériában is láthattak egy válogatást az érdeklődők. A betegeskedő János László ekkor jó néhány művét a csíkszeredai múzeumnak, illetve Szépvíz községnek adományozta.

(A továbbiakban unokahúga, Pál Éva, illetve János Pál volt múzeumigazgató emlékszik a szinte elfeledett művészre.)

Az unokahúg

- Pontosan emlékszem, hogy az érettségit követően, 1960 nyarán ismertem meg őt személyesen - mondta Pál Éva nyugalmazott csíkszeredai magyartanár, János László egyik unokatestvérének, Pál Árpádnak a lánya. - Ekkor felkeresett bennünket Szépvízen, sajnos édesapám akkor már nem élt. A János Lászlóval és családjával való találkozásaink színhelye ezután Kolozsvár volt. Ez a periódus öt évig tartott, amíg diák voltam, majdnem heti rendszerességgel. Náluk jártamkor sokszor tanúja voltam az alkotási folyamatnak. Egyszer éppen tavaszi virágcsendéletet festett. Kérésére a korondi bokályban virító „főszereplők" mellé odakerült a napszemüvegem is, mint a tárgyi világ képviselője. Különösen kedvesek lettek számomra azok a képek, amelyekhez közvetlenül vagy közvetett módon, személyesen is kötődtem. Előbbi csoportba a szülőföld, a szépvízi táj ihlette festmények tartoznak, utóbbiba például a kolozsvári látképek, az ablakpárkányon virító muskátlik, a művész színes ceruzával készült önarcképe.
A tanári diplomához az előírt vizsgákon kívül ötödéven vizsgatanítást is kellett tartanunk. Én egy Radnóti Miklós verset választottam vizsgatanításom témájául, ő elolvasta, és ebből ihletődött a vers hangulatát kifejező képi illusztráció: egy akvarell...Egyszer csak elkezdte írni visszaemlékezéseit, élete történéseit, művésszé válásának izgalmas és fáradságos útját. Saját maga gépelte le, köttette be a kétkötetnyi, 730 gépelt oldalnyi anyagot, a harmadikra való azonban elakadt. Az írógépben maradt, teleíratlan papírív a tanúja ennek...

-  Nagyon kevés egyéni kiállítása volt életében... Ugyanakkor részt vett a Hargita megyéből elszármazott képzőművészek közös tárlatán a múzeumban. Miért állított ki ilyen keveset?
-    Én   azzal   magyarázom, hogy az elveihez körömszakadtáig   ragaszkodó ember volt. Semmiféle    kompromisszumot nem volt hajlandó kötni sem a magánéletben, ami szinte lehetetlen, sem a művészeti életben. A kommunista vezetők kritériumai, a részükről tapasztalt gáncsoskodás, amely néha embertelenséggé fajult, nem engedte őt beállni a sorba, felzárkózni az alkotók világában is tapasztalható nyájszellemhez.

-  Önéletírása olvasásakor bennem egy érzékeny - talán túl érzékeny -, sértődékeny, de igazságos, őszinte ember képe alakult ki. A hetvenes években papírra vetett sorokat átírás, „korszakhoz igazítás" nélkül ma is vállalhatná szerzője: a magyar világot köszöntő lelkesedéstől a reményekkel kecsegtető kommunizmusig. Nem elfogult akkor sem, amikor a negyvenes évek végén csíkszeredai kultúraktivista...
- A kommunizmus meghirdette népboldogító eszmék kelepcéjébe sok ember beleesett abban az időben, amikor ez felhajtó erőként működött az élet peremére szorult, szegénységben, kitörési lehetőségek hiányában élő emberekre. Íróknál, költőknél is kezdő kötetükben - ezt ők sem tagadják - tetten érhető ez a magatartás. Feltették azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, a világlátásét, amely eltöltötte őket hurrá-optimizmussal. Mindent, ami jó, az új világtól reméltek, a mesebelinek tűnő, de megvalósulható ígéretektől. Ebben a hajóban volt Laci bácsi is. Aktivistaként, fiatal házasként gyarapította azok sorát, akikben, gondolom, kialakult bizonyos fokú meggyőződés. Ez az ő életében arra volt jó, hogy felemelt fejjel járhasson, megbecsült embernek érezhesse magát, de a kritikai érzéke nem homályosult el sem ekkor, sem az úgynevezett magyar világban. Észrevette, feltárta azokat a hibákat, amelyek akár társadalmi, akár egyéni szinten mutatkoztak meg előtte, melyeknek a méltó emberi életben nincs helyük. Ez mentette meg őt attól, hogy akármelyik világváltozáskor túlzásokba essék és fanatikussá váljon.

-  Volt néhány szocreál festménye is, de ezek születésére nem tér ki az önéletrajzban...
- Tagja volt a kolozsvári képzőművészek szövetségének, amely a  pártprogram   szerint  elvárta, hogy a szocializmus kezdeti szakaszát tükröző alkotásokat hozzanak létre a művészek, ezáltal magasztalva a szegények számára is elérhető társadalmi felemelkedést. Ipari táj, Cséplés a mezőn, Malombeli tevékenység című festményei ennek jegyében születtek. Ezt el is várták tőle, de bizonyos szintig hitt is ebben, ennek a megvalósíthatóságában. A Józsa Béláról szóló festményei a gúzsba kötött ember, a többre hivatottság megbéklyózása, a kiszorítottság, az elesettség festményei. Komor színekben, a feltámadás reménységébe vetett hittel vagy hit nélkül, viszont ebben a leszorítottságban is éreztetni tudja, hogy kitörhet az ember.

-  Mikor találkozott vele utoljára?
- Utoljára a betegágyán, 1977-ben láttam. Súlyos vesebetegség vitte sírba. Két kiskorú gyermeket hagyott maga után. Ott voltam a temetésén is, és sokáig fájdalmas érzés volt Kolozsváron náluk járni, mert ott volt a fogason a felöltője, a kaliapja, a kirándulókulacsa, amiket én úgy ismertem, mint az ő életének állandó társait...

A kiállításszervező

- Az 1970-es években évente legalább tizenkét jeles művésznek volt kiállítása a múzeumban, egyre népesebb közönség előtt - idézte fel János Pál volt múzeumigazgató. - Olyan is volt, hogy sok százra, talán ezerre is rúgott azoknak a száma, akik az ünnepi megnyitóra eljöttek. Kétszáznál több meghívót szórtunk szét. Olyan személyek jöttek kiállítani, mint Gy. Szabó Béla, aki nem Olaszországba ment a Dante-sorozattal tárlatmegnyitóra, hanem hozzánk. Vagy jött Szervátiusz Jenő, aki akkor a kolozsvári képzőművészeti iskolában tanított, Veress Pál, Bene Jóska, sokan. János Laci is előkerült, mégpedig olyanformán, hogy elhatároztuk, a sok egyéni kérést úgy próbáljuk megoldani, hogy megszervezzük a magyar képzőművészek által készített művészeti anyag országos tárlatát. Várakozáson felüli volt. Úgy megmozdult a romániai magyar képzőművész-társaság, hogy olyanokat is idesqdort, akikről nem is tudtunk. így kerültünk össze János Lacival is.

Egy kolozsvári kiszállás alkalmával szerét ejtettem, hogy találkozzam személyesen vele. Mit mondjak? Nem volt valami meglepő számomra az, hogy az anyagi gondokkal küszködő család minden szomorúságát egyszerre láttam meg egy bérpalota mosógőzös lakásában. János Laci az agronómia fakultáson szemléltető eszközök, képek gyártásával foglalkozott, de tudtam, hogy sok kínnal-bajjal keresi a család kenyerét. Miután részt vett a közös tárlaton, én támogattam kérését, hogy szülőfalujának községközpontjában, Szépvízen kiállítása nyíljék. Az igaz, hogy szegény János Laci - aki nagyon szerény, középtermetű, elég izmos ember volt - három képet is felajánlott nekem, de én csak a legkisebbet vettem el, és azt is lelkiismeret-furdalással, mert ha képet tudott eladni, az jelentette a mentőövet abban az árban, ami akkor sok ilyen tehetséges embert sodort.

-  Olvastam a visszaemlékezésében, mennyire rosszul esett neki, hogy Pali bácsi csak egy képet választott. Úgy értelmezte, hogy nem tetszettek a festményei...
-    Amikor   én   felkerestem, talán a Jókai utca egy bérkaszárnyájában lakott, elég sötét, elég szomorú helyen, ahol nyomortanya levegője érződött. Arra gondoltam, hogy ezen az emberen segíteni kellene. Ha a kiállításon valamit értékesíteni tud, az külön haszon lesz neki, amihez nincs is talán hozzászokva. Hogy vegyek én el három képet? Hármat!? Én soha nem használtam ki egy művészt sem, pedig sok jó barátom volt a képzőművészek között.

-  Miért éppen Szépvízen volt az első kiállítás?
- Ehhez ő ragaszkodott. Úgy vélte, a szülőföldnek az a darabkája, ahonnan elindult, megérdemli, hogy az első kiállításával ott köszöntse a rokonságot, az ismerősöket, a barátokat, azzal a művészettel, ami nem volt fogyatékos, és nem volt amatőr szintű. Témaválasztásában hagyományosan a népi életformát részesítette előnyben. Számos alkotásán megcsillan a falusi élet szépségének vonzereje, varázsa, és én ezért különösképpen tiszteltem János Lacit, hogy nem elfordult, hanem közelebb került ehhez az életformához.

Daczó Katalin

János László festményeiből

1. Szépvizi udvar; 

El-el- vagy "föl-földobott kő"?

(Olvasónapló)

A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga módján pertinens, karakterisztikus elemeket is.

Így a dél-romániai oltyánokról elterjedt a vélekedés, hogy szeretnek törtetni, vérükben a minden áron való előbbre jutás, a karrier imádata. Tréfás megjegyzés ugyan, de ki lehet próbálni: egy zsúfolt terem hátsó részében kiáltsuk el magunkat románul: "Şefule!", vagyis "Főnök Úr!", s akik e személytelen felszólításra hirtelen hátrafordulnak, nos, azok az oltyánok.

Persze, ez a kísérlet velejében gyermeteg és hamis, de annyiban némi igazságot tartalmaz, hogy a hátrafordulók ha nem is mind oltyánok, de valamilyen módon, bevallottan vagy bevallatlanul, igényt tartanak a főnöki titulusra.

Ugyanilyen igaztalanul summás, ám valahogy mégis célba találó minősítés a székelyek (némiképpen az oltyánok "szellemi" testvéreinek tartják őket) legendás furfangja, ezermesterkedésre való hajlama, "okoskodása", a skótok takarékos beállítottsága, az olaszok tésztazabáló kedve...

Használjuk is ezeket, ha kell, ha nem, mit sem törődve azzal, hogy közben jobbra-balra, indokolatlanul sebeket osztogatunk.

Köveket dobigálunk...

*

Súlyosan tragikus, sokszori meghasonlások után jut el oda a múlt század harmincas éveiben az amúgy nyolc nyelvet beszélő, népek és kultúrák ismerkedő közeledését kitartóan gyakorló jeles költőnk, Dsida Jenő, hogy élete végéhez közeledve, máig vitatott, sodró erejű poémájában, a Psalmus Hungaricus-ban váratlanul megkövesse fajtársait, s addigi értékrendjének emberi aspektusait látványosan fölcserélje a végveszélybe került etnikum előbbvalóságával:

...Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi "de".

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, -

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek...

Dsida Jenő (PIM fotótára)

Olyan szavak, megfogalmazások - szentenciák! - hangzanak el e zsoltárosan hömpölygő és visszhangzó, terjedelmes versszövegben, melyek a költőtől szokatlanul indulatosan elhajított kövekként szelik át a teret; ki tudja, hol állnak meg ("repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg..."), már vissza nem szívhatók. Az indulat és a kimondás ténye valósak, megtörténtek, a pályaív röpte beméretlen s minden bizonnyal erősen el is túlzott. De a látlelet akkor is pontos, ráadásul az 1936-ban született poéma egyedülálló sziget Dsida költészetében. Olyan, mint egy akaratlanul kiszakadt jajkiáltás az erdélyi kisebbségi magyarságot ért korabeli megpróbáltatások okán, amiről később már maga az elkövető sem tudja pontosan: megtörtént-e valóságosan is, vagy csak a képzelet játszik vele?

Láng Gusztáv a vers születési körülményeit tisztázó kései elemzésében (A "magyar zsoltár" polifóniája) kiemeli azt a csöppet sem mellékes motívumot, hogy költeménye megírásakor Dsida erősen bizonytalan, hezitál, képtelen bemérni, hogy a pillanatot tekintve árt-e avagy használ az ő váratlan megszólalása. Valamiféle biztatást vár a közlést illetően. Kőmíves Nagy Lajos (Tessitori Nóra férje), Reményik Sándor az első felkért, bizalmas olvasói, de Bánffy Miklóst is megkeresi. Bánffy azonban - Láng szerint - "nem találta időszerűnek a Psalmus megjelentetését, s szavát vette a költőnek, hogy ettől egyelőre eláll. A megegyezésüket követő napon (?) aztán küldött egy csekket Dsidának a korabeli vershonoráriumokat jóval meghaladó összegről. A költő ezt úgy tekinthette, hogy Bánffy megvásárolta a Psalmus közlési jogát, s a későbbiekben sem tett kísérletet közzétételére. S mert mindig is korai halálra készült, a dedikáció és az ajándékozás gesztusával vélhette biztosítani kéziratának megőrzését. Így várakozott a vers 1940. szeptember 15-éig, amikor is a Keleti Újság a Psalmus közlésével köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz, jó két évvel Dsida halála után. Ezzel egyszersmind egy olyan politikai alkalommal házasította össze, ami miatt a második világháború után a tiltott, sőt üldözött szövegek közé került mind Magyarországon, mind Romániában."

A sokáig elfojtott indulat gátja tehát átszakadt. A vers pedig, alkotója nélkül is járni kezdte a maga ellenőrizetlen útját, nem csupán az irodalomtörténetben, de az ideológiában, a politikában is. Dsida, aki hosszú éveken át még csak le se írta Erdély nevét, továbbá a román költészet egyik élvonalbeli tolmácsolója volt, s tudatosan kerülte költészetében a kisebbségi sorskérdések direkt felvetését, a Psalmussal egy csapásra "ellenség" lesz, "persona non grata" a romániai szellemi életben. Miközben pedig poémájának minden sora, vonatkozása, motívuma nem egyszerűen csak szólam, nem propaganda, hanem a legmélyebben megszenvedett költő- és embersors.

*

A "kődobálás" motívuma pár évtizeddel korábban valamiképpen Adyt sem kíméli. Igaz, az ő "kövei" fölfelé repültek, a magasba, hogy aztán visszahulljanak arra, aki feldobta őket. Az a jelenség, amiben Ady Endre foglal állást, tulajdonképpen a magyarságot mint identitást látszik jellemezni: azt az alkatinak vélt tehetetlenséget, mely nem engedi kibontakozni, saját sorsán felülemelkedni, európaivá, együttműködővé, az emberiség nagy ügyeivel szolidárissá tenni a magyar lelket. Érdemes talán ezt a sokat elemzett és emlegetett verset egészében idézni, mert akkor azt is jobban megérthetjük, hogy mi az, amire Dsida csupán élete végén ébred rá - hogy minden menekülési kísérlete hiába volt: a földobott kövek bizony, visszahulltak...

Ady Endre

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

*

Az 1940 után Észak-Erdélyben berendezkedett "kis magyar világ"-ban a "repülő kövek" kérdése - ha szó szerint nem is ekként megfogalmazva - tovább emészti mindazokat, akik felelősen gondolkoznak a történelmi együttélésről és annak perspektíváiról. Azokban az években Szabédi László, aki többedmagával (szerkesztőtársai: Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő) szerkeszti a Kolozsváron megjelenő negyedévi Termés-t, az erdélyi magyar irodalom népi vonalának önálló fórumát, számos tanulmányt közöl a lapban a magyarság és az erdélyiség sorskérdéseiről, s egy idő után fontosnak tartja, hogy írásait kötetbe gyűjtve megcélozza velük a könyvolvasót is. Így lát napvilágot 1943-ban Budapesten, a Magyar Élet kiadásában az Ész és bűbáj című esszégyűjtemény, amelyhez szerző indokoltnak lát elöljáró beszédet is írni. Ebben magyarázza:

"A nemzete sorsán aggódó magyart ma minden oldalról bűbájosok kísértik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak, lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni a semmiből."

Elkötelezett népi íróként, Szabédi egyrészt hitet tesz a népi írók sorsfordító fontossága és szerepe mellett az erdélyi jövő alakulásában, ugyanakkor egyéni módon, valamiképpen a középen állva igyekszik leválasztani magáról mindenfajta szélsőséget, amelyek jobbról vagy balról egyként megkísértik. A tanulmányok egy része tehát irodalompolitikai állásfoglalás és elemzés, minket viszont az a része jobban érdekel a könyvnek, amelyben a szerző a magyarságról, a magyar szellemről alkotott képben, pontosabban az e téren tapasztalható eszmei zűrzavarban igyekszik rendet vágni.

Ugyancsak 1943-ban lát napvilágot Spectator (Krenner Miklós) szerkesztésében egy zsebkönyv: 48-as Erdély. A Krenner bevezetőjével ellátott kötetet az illegalitásban élő Józsa Béla kezdeményezésére Balogh Edgár, ifjabb Jordáky Lajos és Nagy István szerkesztették, a szerzők között szerepel Berde Mária, Entz Géza, Felvinczi Takáts Zoltán, Janovics Jenő, Jékely Zoltán, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Orosz Endre, Sándor József, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Zolnai Béla - a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon összefoglalója szerint. - A szerkesztők nemcsak Petőfit, Kossuthot, a román Nicolae Bălcescut és a szász Anton Kurzot idézik, hanem az egykorúak közül Czetz Jánost, Kővári Lászlót, Medgyes Lajost, Szentiváni Mihályt s a későbbi 48-as függetlenségi párt közíróját, Bartha Miklóst is, s a kötet élére Bem József tábornok brassói kiáltványából vett jellemző mottóját emelik: "Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden nemzeti gyűlölséget – és boldogok lesztek."

Szabédi-plakett a szabédi unitárius templom falán (Wikipédia)

Szabédi László, komolyan véve a kötet szellemi kihívását, késedelem nélkül értelmezi a gyakorlatilag kódolatlan üzenetet, s miközben elemző ráérzéssel kibontja azt, egyúttal bírálja is a kötet szerkesztőinek helyenkénti történelmietlen, propagandisztikus hozzáállását. A Megállított nap c. vitacikk (majd az erre érkezett Jordáky Lajos féle reagálásra adott válasz: A nyitott kapu) a könyvben mintegy súlyponti helyet foglal el, s miközben arra igyekszik rávilágítani, hogy a gyűjteményben a '48-as eszmék baloldali kisajátítása mellett a történelmi tények jelenbe, sőt, jövőbe vetített aktualizálása is a szerkesztők számlájára írandó, előszeretettel veszi célba a nemzeti türelmesség és türelmetlenség fogalmát, melyek úton-útfélen emlegetve szerinte csak zavart okozhatnak a fejekben.

"Mi a nemzetiségek feletti magyar nemzet eszméjét hibásnak tartjuk, mert erőket, melyekkel számolni kell, összezavar erőkkel, melyekre számítani lehet. A nemzetiségekkel számolni kell, mint ahogy hajózás közben számolni kell a víz ellenállásával; számítani a magyarságra lehet. A nemzetiségekkel nem számoló nemzeti türelmetlenséget éppúgy elítéljük, mint az ország jövőjének zálogát a nemzetiségekkel való „hatalmas barátkozás"-ban látó liberalizmust. Magát a hatalmas barátkozást természetesen nem ítéljük el, sőt kívánatosnak, de másodlagos fontosságúnak tartjuk. Senki sem hiteti el velünk, hogy a nemzetiségek gyengítésével gyarapítjuk államalkotó erőinket, valamint azt sem, hogy ezt a célt a nemzetiségek erősítésével érjük el. Ezek adiaforák. Azon a véleményen vagyunk, melyet Mikó Imre tavaly novemberében hangoztatott a képviselőházban, hogy t. i. ,,a magyarság szaporulatának serkentése, gazdasági alapjának megerősítése, társadalmi összefogása, kultúrájának kiművelése, tehát végső fokon a magyarság megmagyarosítása ma is az egyetlen időszerű, de egyben időfeletti magyar nemzetiségi politika".

... Sem a hatalmas barátkozó készség, sem az őszinteség hevülete nem nyugtatja meg azt, aki tudja, hogy ez a nemzeti elfogulatlanság ugyanabból az eszmei forrásból táplálkozik, ha érzelmileg másként szineződik is, mint amelyből a nemzeti türelmetlenség, t, i. a nemzetiségek feletti nemzet koncepciójából. Az ú.n. „idegenajkú magyarok" (helyesebben a nem-magyar nemzetiségű magyar állampolgárok) számára az a jog, hogy magyaroknak vallhatják magukat, vagy semmit sem ér, ha t. i. nem akarnak élni ezzel a joggal, vagy ok a gyanakvásra, hogy ez a jog az asszimilálás eszköze. Mi dolog olyan jogot juttatni magyar állampolgároknak, mely azokban csak gyanút, ha nem gyűlölséget kelt a magyarok iránt? (...) A liberális magyar nemzetszemlélet azért tragikus a magyarságra nézve, mert a nem-magyar nemzetisegeknek a mi szempontunkból legértékesebb rétegét, azt ugyanis, amely tisztán látta a magyar elem történelmi fontosságát Magyarországon, a magyarságba ölelve eltüntette, nem magyarosodó fajtestvéreivel így akaratlanul szembeállította és ezzel nemhogy könnyebbé tette volna, hanem ellenkezőleg, mindegyre nehezebbé és nehezebbé tette a magyarnak a nem-magyarokkal való — szerintünk is természetesen kívánatos! — barátkozását, gyanússá és népiségüket veszélyeztetővé varázsolva azok előtt minden magyarbarát hangot."

A tanulmányból nyíltan kitetszik, hogy a Termés szellemisége nem vág egybe teljesen a megbírált negyvennyolcas kötet bevallott szándékával. Az erdélyi népek (jogos) közeledését szorgalmazó, befolyásolni kísérelő próbálkozások okkal hívják elő az asszimilálással, az asszimilánsokkal kapcsolatos gondolatokat, elméleteket, amelyeket Szabédi határozottan leválasztana a fajelmélet fájáról. Szerinte legalább is aggályos bármifajta megbékélést mesterkélten, ravaszkodásokkal, elhallgatott tényekkel, kellemkedő hangulatban tartósan előidézni.

"...Éppen a liberális magatartás, a magyarosodni akarók tárt karral fogadása a melegágya azoknak a nemzetek közötti félreértéseknek, melyeket kiküszöbölni akarunk. Nem az elmagyarosodó személynek vagyunk ellene, hanem a helyzetének. Mások úgy vetik fel a kérdést: jó magyarok-e az idegen eredetű magyarok? Bennünket — ezen jóval túl — az a tapasztalat döbbent meg, hogy mentől jobb magyarok, annál több eleven szenet gyűjtenek a magyarság fejére. A mi nézőpontunk tökéletesen különbözik azokétól, akik ezt a kérdést csak magyarságon belőli viszonylatokban veszik szemügyre. (...) Az asszimilánsnak a saját jó magyarságát kellene kétségbevonnia ahhoz, hogy arra az álláspontra helyezkedjék, hogy különbséget kell tenni, vagy egyáltalán különbséget lehet tenni mélységesen magyar és felszínesen magyar között. Ez pedig általában lélektani lehetetlenség, ami azt jelenti, hogy az asszimiláns véleménye a nemzeti és faji kérdésekben a saját faji helyzetétől határoztatik meg végzetesen. Faji türelmetlenség és faji elfogulatlanság között ő nem választhat, társadalmi és vérségi adottságai őt eleve a türelmesség mellett kötelezik el. Az asszimiláns faji elfogultságból hirdeti a faji elfogulatlanság ideológiáját..."

Jó hetven esztendővel megtoldott múltunk többlet-tapasztalataival a hátunkon, ma már tisztábban láthatjuk, hogy az elméleti levezetés, az érvelés formailag hibátlan; a Szabédi-féle mérlegelés logikailag is áll a talpán, éppen csak arra nem jó, hogy rendet teremtsen bennünk. A polarizált gondolkodás kényszerű reflexe az, ami félresöpri ennek a fajta középutas logikának a működését, mert mind balról, mind jobbról úgy reagálnak rá, mint a tűz és víz kibékítési kísérletére.

Az nem lehet - lamentál a szélsőség -, hogy egyszerre igazam legyen, nekem is és az ellenségemnek is. Ezt csakis egy megátalkodott "kompromisszumkötő", egy "asszimiláns", egy "középutas" állíthatja, aki azáltal kívánja saját fontosságára felhívni a figyelmet, hogy az egymásnak feszülők közé áll, s mindenáron a helyes útra rángatná őket. Akárha egy magára maradt, ottfelejtett közlekedési rendőr volna, aki nevetségesen hadonászva, sípjával sivalkodva próbál rendet teremteni a bőszülten elszabadult forgalmi zűrzavarban...

A nemzeti identitás ugyanis az együttélés történelmi földrajza alapján sokkal bonyolultabb képletekben gondolkozik, mint azt elképzelhetnénk. Legtöbbször nem ismeri a logika parancsait, s esetenként hol gazdagíthatja, vagy éppen szegényítheti az egyes ember személyiségét. Sajnálatosan, olyan kor a Szabédié - és persze, mi sem mondhatjuk azt, hogy mentesek lettünk az előítéletek ódiumától -, amely nem a kulturális kapcsolatokban keresi az érintkezési pontokat, hanem a vérségi viszonyrendszerekben. Amelyekben nem a közeg, és nem az érték a fontos, hanem a lelkeket úgymond összekapcsoló faji misztikum. Az, hogy minden nép, népcsoport rendelkezik a maga sajátos lelkiségével, amely őt meghatározza és képviseli, nem tarthat bennünket örök viszályban és nem mentesít tetteink személyi felelőssége alól.

Szabédi László könyve vezető írásában (Módszer és népiség [Megjegyzések Lükő Gábor A magyar lélek formái című könyvéhez]) kemény, részletező kritikával sújtja az illetéktelen, tudománytalan fajlélektani elméleteket és módszereket. Stílusa olyannyira szarkasztikus és metsző, hogy cikke megjelenésével őt magát is teljességgel félremagyarázza a kritika, amiért is újabb cikkben (Ész és bűbáj) kénytelen magyarázkodni. Persze, a vita ettől lesz még izgalmasabb - a kérdés tisztázása viszont mind zavarosabb.

Zilahy ajándéka című írása Zilahy Lajos írónak egy látványos hagyatéki gesztusából indul ki. Zilahy ugyanis jelentős vagyonát a magyar ifjúság magasabbrendű, ízig-vérig keresztény nevelésére kívánja fordítani a magyar állam révén, azzal érvelve, hogy "a magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel. Egyrészt a saját hibájából, másrészt történelmi és gazdasági okoknál fogva. Ezt a kérdést nem lehet megoldani semmiféle fajelmélettel, vagy olyan intézkedésekkel, melyek az idegenvérű magyaroknak érvényesülését bármily mértékben korlátozzák... De senki se veheti el a magyarságnak azt a jogát, hogy a saját, gazdaságilag elesett fajtájának segítséget nyújtson, a nyílt versengésben utakat építsen a vezetői állások felé." Szabédi addig-addig forgatja a kezében ezt a tipikusan szabódezsői gondolatkörre hajazó érvelést, amíg maga is a vizsgált eszmék "küllői" közé kerül. Gondolatban a történelmi fejlődés sajátos útjain végigmenve konstatálja, hogy az intézményes, az állami műveltség mindenek előtt a gyökérteleneket vonja magához, fokozatosan eltávolítva őket a néptől, amely a mélyben tovább őrzi a maga jellegzetesen nemzeti műveltségének értékeit, s e kettő később kibékíthetetlen konfliktusba kerül. Csakhogy: egy a magyarázat, s kettő a cselekvés. Szabédi joggal teszi fel a praktikus kérdést: ha ez így van, mi hát a teendő?

"Elvi okokból fontosnak találjuk ugyan hangoztatni azt, hogy az asszimiláns ellen nem az a kifogásunk, hogy idegen fajú, hanem az, hogy asszimiláns, s ez a kifogásunk akkor sem szűnnék meg ellene, ha vérszerinti magyar volna is... Mégis tény marad az, amit röpiratában a faji elfogultsággal igazán nem vádolható Zilahy hangsúlyoz: „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel". Mit tegyünk hát? Kicseréljük őket vérszerinti magyarokkal? Ez végeredményben megtehető. Azok a történelmi erők, melyek az asszimilánsnak kedveznek, faji tekintetben nem finnyásak, annyira nem, hogy zsidókkal tömtek meg igen fontos hatalmi helyeket, gyermekes dolog volna azt hinni, hogy éppen a magyar vér ellen tiltakoznának. Igazán fordítva van a dolog: valamiképpen a magyar társadalom tiltja a szerepvállalástól a szorosabban hozzátartozó magyarokat. Ez paradoxonnak látszik, hiszen majdnem mindenki, aki ebben a kérdésben szót kér, Zilahy is, a magyar elem érvényesülését szorgalmazza. És mégis úgy van, ahogy mondom, a szerepvállalástól maga a magyar társadalom tiltja a magyar elemet. Az asszimiláns akarati magyarságával szemben a vérszerinti magyart akarata ellen kötözi ezer szál a magyarsághoz. Ezek a szálak, melyek az asszimilánst nem kötik, megannyi akadálya a modern Európában, tehát a modern Európához tartozó Magyarországon is, az érvényesülésnek. Nem arról van szó, hogy a magyar nem akar érvényesülni, nagyon is akar, hisz innen van ádáz dühe az asszimilánsok "érdekszövetsége" ellen, de végeredményben nem ez az „érdekszövetség" tiltja a bejutást, hanem. a magyarság nem engedi az elszakadást."

Itt jön be aztán a képbe Ady Endre, a maga föl-földobott kövével, és állunk tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen...

Mint később tapasztalhattuk, a második világháború és annak kimenetele, megadta rá választ.

*

Ady nem érte meg az országvesztést.

Dsidának nem adatott meg szemmel kísérni Psalmusának utóéletét.

Szabédi a vesztes háború után, a korszak számos, felelősen gondolkodó és az erdélyi magyarság sorsáért aggódó személyiségével együtt megtette azt a lépést, amitől a negyvenes évek elején még óvakodott: balra lépett. És a bal beszippantotta. Józan, kiegyensúlyozott gondolkodását, logikáját gúzsba kötötte. Munkájába, szakértelmébe durván beleszólt. Írásművészetének illetéktelenül irányt szabott. Később pedig, amikor a meghirdetett népegyenlőség elve és gyakorlata is nyilvánvaló csorbát szenvedett és egyszerű demagógiává silányult, a tiszta szavak és helyzetek embere meghasonlott önmagával. Hatalmi nyomásra ugyan még önbírálatot gyakorolt a kolozsvári magyar egyetem beolvasztásával kapcsolatos első állásfoglalása miatt, de önmagával már nem tudta elszámolni ezt a kompromisszumot. S a visszahulló kő az öngyilkost befogadó koporsó fedelén koppant...

Olvasom, hogy május végére, a budapesti könyvhétre Kőrössi P. József beszélgetőkönyvet készül megjelentetni Markó Bélával, A magyar kártya címmel. A mutatványban nemrég közölt egyik fejezet (Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Népszabadság, 2013. május 6.) mintha az eddigi gondolatmenetünkbe szólna bele, gazdagítva a látleletet mindazzal, ami a ma hordalékának tudható be. A magyar irodalom két felelős személyisége, mindkettő erőteljes erdélyi kötődéssel beszélget itt a kárpát-medencei magyarság lelkiállapotáról és hangulatáról, a felerősödő magyar nacionalizmusról és annak jellegzetességeiről. A sokfelé ágazó párbeszéd során Markónak elhangzik egy igen lényeges észrevétele az identitás mai állásával kapcsolatban: "A nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák – így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról..."

Azt mondhatnánk tehát, hogy mifelénk alapjában véve minden rendben, mi csak a jogainkat védjük, az értékeinket, az intézményeinket, szinte már-már az örök vesztes reflexével, félelmeivel, nehogy újra csapdába essünk...

Eközben pedig, ha alaposan szétnézünk magunk körül, gyakorlatilag ott állunk, ahonnan elindultunk. Az elszabadult és a visszahulló köveknél.

Csíkszereda, 2013. május 15.

(Jelen írást a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Hargitai böngészde (9): A Székelyföld árnyalatai

Zsidó Ferenc könyve csíkszeredai bemutatóján
(fotó HN)

Zsidó Ferenc író, az eirodalom.ro portál közismert mindenese, Laska Lajos "szülőatyja" és történeteinek kiötlője nemrég bemutatkozott a Hargita Népe hasábjain is (Árnyalnunk kell a Székelyföldről alkotott képet. Beszélgetés Zsidó Ferenc íróval. HN., 2013. május 3.). A csíkszeredai napilapban Sarány István kérdéseire válaszolva a Székelykeresztúron élő író-szerkesztő új oldaláról is bemutatkozik: kultúrantropológusként. Nemrég megjelent terjedelmes elemzése (A múlt kisajátítása. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2013) a székelyföldi valóságképben végbement érdekes változásokat jeleníti meg, az ezzel kapcsolatos kérdéseket-válaszokat szemlézzük az alábbiakban.

– A köztudatban egy olyan Székelyföld-kép él, amely etnikai szempontból homogén, lakóit tömbmagyarságnak nevezik. Az ön kultúrantropológiai kötetéből viszont az világlik ki, hogy ez a terület a peremén nem is annyira homogén, Keresztúr környékén például románok is élnek szép számban és egyre népesebb a cigány közösség. Baj van a tömb–szórvány meghatározással?

– Igen, lassan árnyalnunk kell a képet, ami a Székelyföldről a köztudatban él. Akkor is, ha ez nem esik jól, ha az itteni székelység számára ezt nehéz tudomásul venni. Udvarhelyszéken például 25% fölötti a cigányok számaránya, s néhány olyan település is van, ahol többségbe kerültek. És ez csak a folyamat eleje. A románság jelenléte inkább a régió délkeleti részén hangsúlyos. Mindenesetre, ideje kidolgoznunk egy mindhárom fél számára elfogadható együttélési modellt - ha nem akarjuk, hogy komoly traumák érjenek a nem is olyan távoli jövőben. Könyvemben épp a magyar–román–cigány együttélés problematikáját vizsgálom – a múlt perspektívájából: hogy milyen következtetéseket vonhatunk le a jelenre nézve a múlt tapasztalataiból.

– Két, egymásnak látszólag ellentmondó mondatra figyeltem fel a [könyv] bemutató[já]n. Az egyik szerint a mindennapi életben jól megvannak egymás mellett a magyar, román és cigány falusfelek, egymásrautaltságuk készteti őket erre, a másik szerint viszont a lokalitás nem képez kohéziós erőt. Megmagyarázná ezt a kettősséget?

–  Arra   próbáltam   utalni, hogy  tapasztalatom   szerint  az együttélésnek van egy pragmatikus szintje, melyet az egymásrautaltság szabályoz, és van egy ideológiai szintje, amikor az előítéletek, a régi sérelmek, az eltérő nemzetkarakterológiából adódó feszültségek felülkerekednek a józan pragmatizmuson. Úgy érzékeltem, hogy a kettő együtt, pontosabban váltakozva van jelen, némiképp talán tudathasadásos állapotot eredményezve: többnyire a józan pragmatizmus szabályozza az együttélést, de olykor, ha egy külső esemény (elég egy hír vagy egy nemzeti ünnep stb.) „kiprovokálja", akkor előtör a szembenállás, a versengés. A közös élettér - a lokalitás - tehát össze is köti és versenytársakká is teszi a népcsoportokat.

– A kötetben a három etnikai csoport múltképét vizsgálja. Milyen ez a múltkép, s hogyan használják őket e csoportok tagjai?

–  Egymással versengő múltkonstrukciók ezek, melyek gyakorta kizárják egymást. A magyarság számára a múlt erőt és legitimációt ad a jelenhez, így teremtve meg a régióban az „erkölcsi fent", a „morális jólét" érzetét. A románok szintén a múlt értékeire  építve, némi felülről jövő, adminisztratív rásegítésnek köszönhetően erős hídfőállásokat alakítottak ki a Székelyföldön; a viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően van némi előretolt helyőrségérzetük, ugyanakkor (a magyarsághoz hasonlóan) a nagy virtuális harckészültség közepette elfelejtettek gyerekeket nemzeni. A cigányság pedig jött a maga nonkonformizmusával, s unzsenír megvallja, hogy a múltja nem túl dicsőséges, ellenben a jelene...

– Azt állítja, hogy a magyarok és a románok a múltban élnek, a cigányok pedig a jelenben. Ez mit jelent?

-  Úgy fogalmaznék, hogy a magyarok és románok a múltjuk miatt olyanok a jelenben, amilyenek, a cigányok pedig annak ellenére... S hogy az első két népcsoport számára fontos a múlt, minduntalan „rágják" és újraértelmezik (aktuális stratégiáiknak megfelelően), a cigányok viszont nem foglalkoznak a saját múltjukkal sem - nemhogy a másik két népcsoportéval, viszont annál erőteljesebb a jelenben való térnyerésük, felemelkedésük. Ez az, amit - közhellyel élve - úgy szoktak mondani: kettőjük versengéséből győztesen kerül ki a harmadik...