Hogyan lettem kisérettségi tétel?

Erre egyetlen rövid válasz létezik: jogtalanul.

De mert ez így túlságosan durván hangzik, és a helyzet ismeretében némileg pontatlan is, talán inkább megfelelne, hogy: tudatlanságból; felületességből. Esetleg: félreértésből.

*

Tegnap hajnalban a vasútállomáson várakozunk egy barátommal. A vonat késik. Beszélgetünk erről-arról, s hirtelen nekem szögezi:

– Látom, vizsgatétel lettél a nyolcadikosoknál...

Furán néztem rá: azt hittem, viccel.

Az újsághirek között feltűnt ugyan nekem egy cím, hogy "Zelk Zoltán versét kapták a nyolcadikosok magyarból", de a hirt magát már nem olvastam el.

Most viszont megkerestem és elolvastam. Az egészet. Így hangzott:

„Két szöveggel kellett dolgozniuk magyar nyelv és irodalomból a képességvizsgázó nyolcadikosoknak.

A keddi megmérettetésen a magyar anyanyelvű tanulók Zelk Zoltán Nyár és Tél között című versét, illetve Cseke Gábor Légtestvérek című szövegét kapták. A végzősöknek rá kellett mutatniuk egyebek mellett a szövegek műfaji sajátosságaira, szóképeket kellett felismerniük, illetve 8-10 mondatos fogalmazást kellett írniuk, amelyben bemutatnak egy képzeletbeli utazást a „légtestvérek” által felfedezett légballonnal.”

A hir pedig megjelent – tudomásom szerint – az Új Magyar Szó portálján (ahonnan idéztem) és a kolozsvári Szabadság című lapban (azonos szöveggel).

*

Büszkeségem határtalan lenne, ha egyáltalán emlékeznék az említett, úgymond általam irt szövegre. Csakhogy nem és nem emlékszem...

De nem csoda: ilyen szöveget ugyanis én egyáltalán nem írtam. Igaz, hogy több évtizedes újságírói pályámon sok és sokféle szöveget fogalmaztam, nagy többségük nem válik dicsőségemre, de vállalnom kell őket. Ezt viszont nincs miért a magaménak vallanom.

*

Mint mostanában legtöbbször, ezúttal is az internet vezetett nyomra. A keresési eredmények nyomán egy-kettő világossá vált, mi okozhatta a félreértést.

Tehát: a nekem tulajdonított szöveg legelőször 2005. március 1-jén került olvasóközönség elé, a néhai Romániai Magyar Szó Kalandozó című útirajz-melléklete 27. számának élén. A közlemény megtalálható az alábbi címen:

http://www.hhrf.org/rmsz/05mar/05030115.HTM

A mellékletet a fejléc alatt feltüntetett személyek: Cseke Gábor és Krebsz János szerkesztették, ami sok mindent jelent ugyan, de szerzőséget nem igazán. A Légtestvérek című szöveg végén pedig világosan ott a valódi szerző/forrás: MTI-Panoráma. Olyan hírügynökségi sablonanyagról van tehát szó, amit a Magyar Távirati Iroda honlapjáról töltött le jogszerűen a szerkesztőség, s a forrást pontosan feltüntetve, némi apró szerkesztői módosításokkal használta fel a mindennapi munkában. Aki ezt a késztermékként kapott anyagot nekem tulajdonította, az föltételezhetően az itt jelzett előfordulás felületes vizsgálatával, félreértelmezésével jutott téves következtetésére, amely nyomán úgy tűnhet, mintha szőrén-szálán eltulajdonítottam volna a hírügynökség évfordulós késztermékét a Montgolfier–testvérek találmányáról.

(Fotókópia az illető honlapról)

Nem a szöveget találom tehát vállalhatatlannak, hanem magát a tényt, hogy olyan szöveg szerzőjének tartsanak, ami nem az én kútfőmben született meg. (Az őszinteség jegyében annyit bevallhatok, hogy a „légtestvérek” cím az egyedüli alkotó hozzájárulásom a szerencsétlen sorsú vizsgatételhez.)

*

A Légtestvérek – a Kalandozó melléklet 2005-ös közlése nyomán – még két internetes előfordulással „büszkélkedhet”, mindkét esetben MTI-Panoráma forrásmegjelöléssel. Az első előfordulás helye az Andreassew Iván által szerkesztett és az RMSZ megszűntével abbamaradt online Kalandozóban (egy írói-szerkesztői tevékenységemhez köthető honlap alfejezeteként):

http://users.atw.hu/cseke/kaland/kaland127-montgolfier.htm

illetve a második ennek egyszerű, szó szerinti átvételével a később általam önállósított Kalandozó honlapra:

https://sites.google.com/site/rmszkalandozo/home/101-156/121-130/127-legtestverek

(Fent jelzett források mellett a szövegnek csak egyetlen nyomtatott lelőhelye van: a Romániai Magyar Szó és melléklete jelzett száma, mely immár csak a ritkán föllelhető, tíz évvel ezelőtti lapgyűjteményekben lapul.)

*

Rendkívül sajnálom, hogy akaratomon kívül, egy szerencsétlen minisztériumi vizsga-bakinak köszönhetően illetéktelenül szerepelni kényszerültem a nyolcadikos vizsgázók irodalmi tételei között, és joggal várnám el, hogy a vizsgatételek összeállítói, illetve az őket ezzel megbízó felettesek levonnák a történetből a megfelelő következtetéseket.

2016. július 2.

Cseke Gábor

Csernobil felhőt ereget...

Lóhalálában hátrahagyott gázmaszkok egy csernobili
iskolateremben

Milyen régen volt! Harminc kemény esztendeje...
Azóta mennyi – megtörténtekor iszonyú – esemény rázta meg a világot! Hozzájuk képest Csernobil mondhatni eltörpül – de nem a tanulságai!
Elég volt rá gondolnom, elővennem 1986-os naplójegyzeteimet, s máris készen lett rá egy haiku:

Csernobil felhőt

ereget mintha sárkányt

– mit üzensz, halál?!

Halálról beszélek, pedig sokan, akik átéltük, még most is élünk. Túléltük – és nem csak azt.
De hogy? Az ég, s rajta Csernobil felhői a megmondhatói... Emlékezés fejében megpróbálom kihámozni sietős, macskakaparás szerű kézírásomból a hajdani bukaresti élményt. Feleségem éppen kórházban volt, mélyvénás trombózissal, én odahaza, a gyermekekkel. A súlyos katasztrófa, amely a hivatalos adatok szerint április 26-án történt, úgy kellett akkor nekünk, mint púp a hátunkra...

*

1986. április 29. /Feleségemnek/ tegnap óta emésztési zavarai vannak. Hasfájás, görcsök, éjjel alig aludt valamit, hányt. Én sem voltam otthon valami jól...

1986. április 30-május 1. Megtudtuk a hírekből: kigyúlt egy ukrajnai atomerőmű máglyája. Ellentmondó értesülések. Annyi biztos, nálunk is észlelték a sugárzást. Hogy mekkorát, ködösítik... De a nagyfőnök /Ceausescu/ elnökletével éppen május elsején vizsgálták meg a helyzetet, hoztak intézkedéseket.
Őrület: harcolnak a békéért, az atomfegyver ellen, s akkor békés atomerőmű fenyegeti az emberiséget! Kinek higgyen az ember?
Lehet, hogy az egész rosszullétünk visszavezethető a sugárzás itteni kitöréséig?...

1986. május 2. Bemondta a rádió, hogy elsejéről másodikára virradó éjszaka a romániai sugárzás erőssége növekedett, főleg Kolozs, Maros, Kovászna, Iasi és Bukarest körzetében. Óvintézkedésekre szólították a lakosságot (ivóvíz, a gyerekek ne tartózkodjanak sokáig a szabadban, gyógyszeres megelőzés 18 éves korig, amit nem tudni, hol, mikor és kik adagolnak, és lehet, hogy már késő, de lehet, hogy még nem. Ki tudja?) Minden esetre Péter, a kisebbik fiú betaknyosodott, prüszköl, este felment a láza. Adtam neki paracetamol kúpot és gargalizáltgattam sós vízzel. Közben az én torkom is érzékeny...
Holnap el kell mennem a poliklinikára, utána nézni a sokat népszerűsített káliumjodidnak, amit állítólag elsősorban a gyermekeknek osztogatnak.
Mintha megbolydult volna a világ. Úgy érzem magam, mint a csehszlovákiai események idején, '68-ban. Eltájolódtunk, ráadásul ünnep van, senki se tudja, hogy holnapután milyen utasításokra fogunk dolgozni.

1983. május 3. Éjfél előtt mondták a hírekben: délután csökkent valamelyest a sugárszint, de így is jóval meghaladta a megengedett értékeket. Tessék tovább folytatni a megelőzésre kiadott ajánlások betartását.
Majd egész nap mély csend az ügyről. Ismét csak az éjszakai hírekben mondtak annyit, hogy tovább csökkent a sugárzási szint, viszont más helyeken épp hogy növekedett. A felhő járástól függően. 
Ideges sor a pasztillákért a lakhelyi poliklinikán. A sorban mindenfélét összefecsegtek az emberek, sok a megválaszolatlan kérdés: hogy kell bevenni a pasztillát? mi lesz az utóhatása? kérnek-e személyi igazolványt? Van-e odabent nyilvántartás, hogy kinek adnak? A két szerencsétlen, szolgálatos ápolónő alig győzte a sok magyarázgatást. Azt nyugodtan meg lehetett volna tenni, hogy minden hírcsatornán keresztül felvilágosítják mindezekről a lakosságot. Hogy megspórolják ezt a szörnyű idegi terhelést, a pánikot. Délután a munkahelyi poliklinikán jártam, de ott egészen másfajta használati utasításról beszéltek. Szerencsére, szereztem pasztillát mindenkinek. Lelkünkre kötötték: tébécések és szívesek nem szedhetik be!
Még mozgunk, nevetünk, járunk, az utcák is a régiek, a lobogók lengenek, de hogy mi van odabent, a szív alatt? Mi van a testünkben? Mit hordozunk magunkkal? Erre már csak a jövő adhat feleletet.

1986. május 4-5. Felborult a rend, még inkább, mint amit eddig tapasztaltunk. Az emberek „ölik” egymást borvízért, terjed a rémhír, a tájékoztatás egyszerre elhallgatott. Feltételezzük: az export miatt, ami nagyon megcsappant. Gyanúmat igazolta egy hivatalos, belső híradás, mi szerint nyugat bojkottálja a keletieket az atomfertőzés ürügyén.
Döbbenetes elnézni ugyanazt a díszletet, aminek addig önfeledten örvendeztünk (tavasz) – mintha most ragályt, mételyt hordozna magában. Mintha beteg lenne, belülről rothadna a világ és bármelyik percben kiütne rajta a fekély.  V. Berci telefonált: van-e borvizetek? „Ha kell, viszek!”

1986. május 6. Késő este megérkezett Berci – egészen Csíkszeredából jött. Barátokhoz. Mindenütt lerakott 50 üveget. Megszorzom: ez legalább 250 liter borvíz! Ijesztő gesztus ez egy barátságon belül is, adott ponton nem is lehet igazából viszonozni. Az a 20 liter benzin, amit Attila leszívott neki a kocsink tartályából, hogy hazajuthasson, csak az anyagiakat fedezi. És hol vannak még az utánajárás, a fáradság, a rizikó?
Tovább tart a bolydult hangulat. Hidegháborús hisztéria Európában. Az oroszok továbbra sem mondanak semmiféle műszaki adatot. A világ azt gyanítja, hogy az atomerőműben atomtöltetet is gyártottak, s azokkal történt a baleset. Megjelent nálunk az első „riport” a szerencsétlenségről. Eszerint az elején nem vették komolyan a történteket, csak amikor már 30 m magas lángok lobogtak. Akkor már alig tudták eloltani. De ha nem szólalnak meg a svédek, hogy sugárzást észleltek, akkor még rosszabb lenne a helyzetünk. Már április 26-án éjszaka megtörtént a baj. És mi nem tudtunk róla semmit. Az első rosszullétem másnap délelőtt volt, a másik vasárnap este... Egybeesés?...

1986. május 7. „Nagy” nap: a Steaua csapata éjfél előtt pár perccel megnyerte az európai klubcsapatok labdarúgó kupáját Sevillában. Gól nélküli döntetlen volt, hosszabbítás, majd tizenegyesek döntötték el a meccs sorsát. A mi kapusunk (Duckadam) mindegyiket kivédte; ritka eset! Csak úgy robbantak az örömpetárdák, mindenütt a városban, az ablak alatt, a lépcsőházakban! Annyi nyomor és ijesztő hír mellett legalább egy kis mákony is elfér.  Képzelem, hogy megugrott a szeszfogyasztás...
A rádióban egész nap (külföldön persze) az atomsugárzáson „lógtak”. Politikai síkra tereltek mindent: Nyugat nem hajlandó Keletről vásárolni. Mi pedig végigmegyünk azon az úton, amit drótkötélnek neveznek. Nem is mondunk, s mondunk is. Baj is van, s nincs is baj.
Elkezdték mosni felénk is a járdákat. Központi utasítás. (Jó-e még valamire? Mindig kellene, úgy lenne jó...) Ki ahogy tudja, csinálja – slaggal, vederrel, literes üveggel, nejlonzacskóból. Máskor hetekig nem látni vízfoltot ekkora szárazságban, most mindenütt pocsolyák szikkadnak. Mi is felmostuk a lakást, legalább ott, ahol kilátszik a padló. A többit felporszívóztam... Ott van bezárva, a porzsákban...

Vers a Hargita Népének - a Magyar Költészet napjára

Mivel a Hargita Népe Műhely melléklete csütörtökönként lát napvilágot, a szerkesztő már most csütörtökre, április 7-ére kérte a helyi költő munkatársaktól a verseket. Szerencsére, volt valami a fiókban - az alakulgató Éppen... sorozatból állitottam össze egy egységesnek tűnő, érdekes verset. De beszéljen a szöveg maga!

Cseke Gábor: Éppen

Éppen kinéztem az ablakon…

az ablak alatt megy egy

fekete kutya

és egy fekete lány

a kutya lesunyt fejjel üget

szimatolva keresgél

a lány csupa szomorúság

Éppen beléptem az ajtón…

… s irdatlan csörömpöléssel

egy korondi váza levetette magát

a konyhában a szegről

amelyen lógott –

megállt bennem az ütő –

a csörömpölést még ma is hallom

de hol vannak a váza

cserepei?

Éppen a Fellegvárra néztem…

…amikor Gagarin átszáguldott az égbolton

de akkor én még nem tudtam róla

nekem a házunk fölötti domb is

elég magas volt ahhoz

hogy felnézzek rá

világűr után sóvárgó

tisztelettel

Éppen benéztem egy ablakon…

…nagy plazmatévé szórta szineit

krőzusi bőséggel s a hangsávon

csak úgy harsogott a dús melódia

egy férfi hajolt ki az esti sötétben

felizzott cigarettája szívta szívta

arca belevöröslött éjszakámba

jó hogy nem én voltam

Éppen a hajnali temetőhöz értem...

...amikor rám köszönt egy madár:

ptyici, ptyici – harsogta oroszosan

mintha csak kérkedett volna hogy ő a madarak

családjához tartozik

madarak, madarak – tolmácsoltam magamnak

fecsegését pedig lehet

csak annyit akart mondani: pici vagyok,

isten teremtménye –

s bizony mondom, öklömnyi se volt...

Éppen egy kis melegre vágytam...

…s a napfény, ím, csodaként megjelent –

vajon másnak is ennyire hiányzott

az elsinkófált téli kegyelem?

Mosolya mögül rám se nézett –

az idő siklik így tova –

mi nézünk utána rendületlen,

mintha nem látnánk többé soha

Kőből, fából, emlékből...

Sorok Ferencz Imre történelmi emlékkönyvébe

1. A költői létezésnek és életérzésnek furcsa szakaszai vannak; ezért nem is érdemes mindenáron megirigyelni a versíró embert. Mert igaz, hogy ő valami olyat tud, ami nekünk – úgy érezzük – nem adatott meg, viszont miénk a vers valódi megélésének az élménye, amely már nem gyötrődés, szenvedés és merő kételkedés, hanem maga a műélvezet.

Pedig a költő maga is hozzánk hasonló ember, fiziológiai működése nagyjából ugyanazokon az elveken alapul, mint a miénk, a gondolatai szintén agytekervényeiben születnek meg, őhozzá is bekopogtatnak a víz- vagy a gázdíjért, és neki is bankautomata számolja ki a pénzt.

Csakhogy a költőnél mindez melléktevékenység. Fontos, de muszáj-cselekvés. Mindebből nem lesz vers – vagy mégis?

2. A költő életében van időszak, amikor azt érzi, hogy neki feszt muszáj mindenből verset írnia, mert különben megáll körülötte az élet. Ez eltart egy ideig, kinél korábban, kinél későbben üt az óra, amelyben rájön, hogy teljesen fölöslegesen írta halomra verseit, lökte azokat oda szinte bagóért az emberiség elé, mert a kutya se törődik vele; talán már ő maga sem – legalábbis, ahogyan illene.

Amennyiben szerencséje van a költőnek, beérkezhet aztán egy olyan szakaszba is, melyben ámulva tapasztalja, hogy verset írnia ugyan nem érdemes, de – kell! A többit pedig elvégzi az idő...

3. Ferencz Imre szerencsésen megérte ezt a kort. Úgy is lehet mondani: kiállta a hétpróbát (ami esetünkben ugyan nem több háromnál, de felér a héttel).

Táncoló kövek című legutóbbi verseskötete (Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015), bár a víztükör felszínére tovahajigált színes kavicsok szövéséből nőtt ki, jóval több csokorba gyűjtött versek egyszerű halmazánál; személy szerint egy jól körülhatárolt és átgondolt történelmi emlékkönyvre emlékeztet. Persze, ettől a vers még vers marad, a szerző pedig költő, viszont amit nekünk elmond, azt nem képes egyszerűen átereszteni magán az olvasó: felépül benne ugyanis olvasás közben egy lírai eszközökkel reprodukált, összetett eleven világ, amely tartalmazza a legfontosabb történelmi igazságokat a létezésről, a haladásról, a hagyományról, az emberségről, a (székely) faluról, a szegénységről, a szülőkről, az örökségről és a ragaszkodó hűségről.

Olyan emlékeiből farag meg előttünk „táncoló köveket” a költő, melyek életének meghatározó pillanataihoz kapcsolódnak, de valami furcsa áttétel és szuggesztió folytán e pillanatok képesek ráépülni az olvasó saját emlékeire.

Ferencz Imre akaratlanul is arról győz meg, hogy az ő szövése egyúttal az enyém is, hiszen azzal, hogy bepillanthatok, verseit olvasva, az ő történelmi rekonstrukciójába, magam is részesévé válok a megidézett múltnak, amelynek tanulságai bennem épp úgy maradandó nyomot hagynak.

4. Verseskönyvet olvasva, ritkán találkozni ennyire szervesen összefonódó, ennyire egymásból kinövő, máskor szorosan egymásba kapaszkodó gyökérzetű-lombozatú vers-egyedekkel, amelyek egyfelől a saját lábukon is tökéletesen megállnak, másfelől teljes pompájukban összefonódva, együttes létezésükben érzékelhetők igazán. Ez az egy talajból sarjadottság, a közös sors teremtette együvé tartozás az egy tömbből faragott, vagy a nagyon jól illesztett részdarabokból álló méretes szoborkompozíciókat idézi, amelyek időben és térben egyaránt terjeszkednek és folyamatukban ábrázolják a teremtő szándékot.

5. Az egyik leghétköznapibb példa a kötetből: A város megidézése. Önmagában alig mond többet a költő Kézdivásárhelyhez köthető első élményeinek rögzítésénél. Csakhogy visszapillantva, a szerző rendszerint nem csak a múlt kútjába hajol be jó mélyen, mivel kutató tekintetét elvezeti a jelenig, sőt a jövő ködén is megpróbál áthatolni, ezáltal kölcsönözve történelmi távlatot mindannak, ami életében élményként rázúdult, illetve ami abból még kikövetkeztethető.

Ne feledjük viszont, hogy fenti versnek törvényszerűen – s nem csupán formálisan –létezik egy előzménye is, az Impér, a régi út című poéma, mely ugyanazzal az alkotói módszerrel készült: a gyermekkorig visszajátszott múlt (Hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy bolt / ott vásároltuk / a gyufát a sót / a lámpabelet / a petróleumot) archaikus-mesehangulatú képe és élményvilága szinte észrevétlenül tűnik át a jelenbe, amely annyira eltörölte a nagyon erős, meghatározó tegnapi benyomásokat, hogy aki mindazt átélte, úgy érezheti, hogy teljesen kihúzták alóla a szőnyeget. A régi út, akár az új is, elvezet bennünket a megidézett Városig, de milyen áldozatokkal! És milyen áron! Hiszen semmit sem lehet visszahozni, ami elúszott az idő sodrán, s a levont tanulság az egyedüli, ami lelki gazdagodást hozhat:

hol voltam hol nem voltam én

s ma már aszfalt felett

se por se sár

nincsen már nyomom

és Isten sem vesz már mintát

semmiről

talán már fent

az az égi suszteráj

is rég csődöt mondott

és bezárt -

6. A szülőfalu, a szülőhely, az emberré válás meghatározó közegeinek személyei, a szomszédok, a rokonok, az egykori jóbarátok, testvérek, koldusok, falubolond, a kászoni udvarnépe, szülők, a gyermek-, ifjú- és öregkor jelentéses történeteiből, emlékeiből válik táncoló kő a jól strukturált kötetben, amiket hiába hajít el magától a költő, mert röptükön túl, természetüknél fogva, ezúttal bumerángként térnek vissza.

A gyerekkori szövés abban különbözik a költői megidézés gesztusától, hogy a hajdani, valóságos kövek vízen való kecses szökdécselése látványos mozdulat-ívét őrzi, az emlék pedig már a visszatérés esélyeit is elénk vetíti.

Sajátos eljárás Ferencz Imrénél: tetteinek summáját mérlegelve, egyúttal egy korszak, egy embercsoport, egy összetartozó közösség felelősségével is számot vet: a Szervezők, a Szerszámfák, s nem utolsósorban a Könyvek, majd az erőteljesen lírai Adalék beszédes példái ennek a felelősségvállalásnak.

7. A kötet verseitől mélységesen idegen mindenfajta múlton csüngő nosztalgia. Ferencz Imre csöppet sem nosztalgikus költő: tudja, hogy az elcsorgott vizet fölösleges siratni, viszont nem lehetetlen megidézni, tudatosítani lehet, hogy az az ember részéről az egyedüli értelmes dolog, ha múltját vállalva – korrigálja a jövőt. Az ő eszköze ehhez nem a visszasírás, hanem a megrendítés. (Amit a régi jó görögök egymás között katarzisnak neveztek...) Ez az eszköz működteti szinte kivétel nélkül az egész verseskönyvet, amelynek tematikai egysége még csak növeli a költői hatást. Ezért tud hiteles lenni akkor is, amikor a kidőlt-bedőlt kerítésekről, a pusztuló paraszti társadalomról versel, vagy amikor a Lóhalála, illetve a Bici című, nagy ívű gyászverseit megírja. Olyan darabjai ezek a könyvnek, melyekből a kétségbeesést teljesen kioldja a Ferencz-féle líra józan valóságközelisége.

8. A kötet, amit akár verses regényként is olvashatunk, véleményem szerint A látogató éjszakája című poémában teljesedik ki, feljutván arra a csúcsra, ahonnan végignézhetünk az előzményekben bemutatott részek láncolatán. A hatásosabb meggyőzéshez az egész verset idézni kellene, de mi végre, ha majd amúgy is kézbe vesszük a verseskönyvet? (Hiszen mindazzal, amit mostanig elmondtunk, egyre csak erre buzdítottunk.) A nyílt költői számadás attól lesz igazán hatásos, hogy a szerző nem csupán alkotóként vall az őt elindító vidék pusztulásáról és az ebben (el)játszott felelősségéről, de leszármazottként is szembenéz a rá maradt hagyománnyal, az örökséggel, megfogalmazva történelmi emlékkönyvének kvintesszenciáját:

nem tudtam elaludni

nem jött álom a szememre

2013. július 23-ra virradólag

se tévé se rádió se újság

nem tudtam hogy mi történik a nagyvilágban

csak azt tudtam hogy minden

megismételhetetlen

és visszahozhatatlan

csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen

az emléktelenítés s majd a fűnyirógép után

a füvet a kukába dobják és hogy nincs kizárva

hogy az utolsó éjszakám volt ez a szülői házban

amely majd kedvező áron eladó lesz és mindenek

mellett alkudható is mert nagyon-nagyon

belejöttünk már a megalkuvásba –

Úgy tűnik, nincsen megoldást, s Ferencz Imre nem keres se derűs véget, se felmentést. Amiért kiáll teljes erőből és tisztánlátásával e kőből, fából, emlékből építkező súlyos kötetben: az a szembenézés. A felvállalás. Akkor is, ha az élet táncoló kövei már messzire szálltak...

U. i. A 2012-ben magánkiadásban megjelent Pakli című kötetéről írva az Új Magyar Szó internetes lapján, pár évvel ezelőtt megállapítottam, hogy Ferencz Imre olyan jellegzetes verseszményt követ, amely „elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, /s ami/ nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.” Legutolsó kötete, a Táncoló kövek már tagadhatatlanul e törekvés kiteljesedésének a jegyében született. Rendszerváltás utáni költészetünk egyik csúcsteljesítményét köszönthetjük benne.

Forrás: Hargita Népe, 2016. február 11.

1956 – egy furcsa regényben*

1.

Másodízben emlékezünk meg könyvtári környezetben a Magyar Kultúra Napjáról. A kultúra ünnepnapján pedig illik, hogy valamilyen felemelő, magasztos eseményünkhöz köthető olvasmányt helyezzünk köri asztalunkra, közös megvilágítás végett.

Amiként a tavaly önként kínálta magát a Semmelweis-emlékév és a jeles orvostudós alakjának irodalmi megjelenítése, az idén ugyanilyen természetességgel ajánljuk barátaink figyelmébe az 1956-os évet, annak idei hat évtizedes emlékezete kapcsán.

1956 amúgy is csúcsot jelent a huszadik századi magyar történelem összefüggésrendszerében – azt a fajta magasztosságot, amit egy századdal korábban az 1848-49-es szabadságharc jelentett s jelent azóta is.

Ráadásul egy olyan regény ismertetését szorgalmaznánk, mely alig öt éve látott napvilágot, s jóval túlmutat az illusztratív, tézis-irodalmi ábrázolás teljesítményén. Ízig-vérig olvasmány, ha nem is hibátlan, s azon ritka művek egyike, amelyek nem hősi pillanatképeket festenek egy kaotikus társadalmi megmozdulásról; a regény inkább e harc ellentmondásokkal teli, tragédiába fúló jó szándékait és melléfogásait fejti föl, majd sűríti egyetlen emberi sorsba, egy hétköznapi család még hétköznapibb életébe.

Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről van szó.

Pomogáts Béla, aki nem egyszer vett már részt Csíkszeredában magyar kultúranapi rendezvényen, egy, 2002-ben készült elemzés keretében megkísérelte fölvázolni '56 irodalmi ábrázolásának sajátosságait (Évkönyv. 10. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Bp. 1956-os Intézet, 2002. 264-276. o.) Megállapítása szerint az ellentmondásokkal terhes forradalmi események szabad vitákban történő tisztázó értékelésének társadalmi késleltetése jelentősen akadályozta íróinkat is abban, hogy autentikus irodalommá lényegítsék élményeiket.

A költészet mindig fürgébb reagálású erő volt: költőink még az események forgatagában maradandó üzenetét mentették át ama lélekemelő 12 napnak. A prózához idő és távlat szükségeltetik: az 56-ot követő első években pedig jobbára inkább az emigrációba vonult írók, újságírók, politikusok stb. vetették papírra tanúvallomásaikat, személyes élmények és gondolatok formájában, amelyek előbb kerülőúton, s meglehetős késleltetéssel befolyásolhatták csak a magyar társadalmi közvélekedést. S bár számos regény is született tollukon, de a nagy áttörés nem történt meg.

Az országban az 1956 pozitív emlékét következetesen elnyomó propagandagépezet egy idő után megszülte ugyan a maga sajátos 56-os irodalmát, amelyről Pomogáts így vélekedik: e művek „kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és ellenforradalomként ábrázolták az 1956-os eseményeket. E könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény.” Gondoljunk csak néhány Berkesi András műre (pl. az Októberi viharra), Dobozy Imre vagy Mesterházy Lajos regényeire...

Ezzel párhuzamosan – így az irodalomtörténész – felbukkant egy úgymond semleges szemléletű irodalmi megközelítésmód, amely igyekezett az objektív eseményláttatás révén politikailag függetlennek maradni. Mindenek előtt a kisprózában érvényesült ez a fajta eseményábrázolás, példaként Moldova György Sötét angyal c. kisregényét említhetnénk, „amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propagandairatok kincstári szemléletétől – szögezi le Pomogáts, majd így folytatja: – Ez volt az első regények egyike, amely ezt a szót: 'ellenforradalom', nem is írta le... Moldova később sajnos megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. A Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, folyóiratközlésben még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor a regény könyvként is megjelent, már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket.”

Ilyen és ehhez hasonló pálfordulások történtek még az irodalomban – példa rá Tamási Lajos esete, aki a legendás Piros a vér a pesti utcán sokat idézett szerzőjeként, verse megírása után két évvel újabb költeménnyel (A csepeli gyorsvasúton) már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után jogosan állították helyre a rendet.

Tény, hogy 1956 méltó irodalmi feldolgozását nagyban hátráltatták azok az általános tisztázatlanságok, melyek az események értékelésében megmutatkoztak. Gyakorlatilag máig adós a magyar közgondolkodás azzal az árnyalt, minden szempontból objektív megközelítéssel, amivel egy ilyen bonyolult, sajátos nemzeti és nemzetközi viszonyok által meghatározott társadalmi kataklizma leírható és elemezhető. Az időközben – s különösen a magyar forradalom ötvenedik évfordulója körül – elkészült, örvendetesen szép számú, azóta is egyre gyarapodó összegező munkák, kollektív emlékgyűjtemények, antológiák, megnyitott archívumok és dokumentumgyűjtemények még inkább az adalékok sokszínűségében jeleskedtek, a higgadt, valóban elfogulatlan ítélkezés még várat magára.

Érdekes módon, az események összetett megközelítésében még mindig Gyurkó László gazdagon adatolt, bár a kommunista rendszer iránti elfogultságot sem tagadó, 1980-ból datált, a rendszerváltás után némileg finomított elemzése (1956), egyike a legelfogadhatóbb definíciónak '56-ra.

2.

Spiró György Tavaszi tárlat című, 2010-ben megjelent regénye sokban közelit az '56-os irodalmi művek fentebb ismertetett általános jellemzőihez, ugyanakkor néhány ponton radikálisan szakít is az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával.

Hasonlít annyiban, hogy ezúttal is a mű főhősének élményein keresztül látjuk-érzékeljük az '56-os események zajlását, majd az elbukás utáni első hónapok társadalmi regresszióját.

Hasonlít továbbá az író ama törekvésében, hogy lehetőleg pontosan jelenítse meg nem csupán a kort, hanem akár a naphoz, sőt órához köthető eseményeket is. Ez azért is fontos követelmény, ugyanis addigra az '56-os irodalomban eluralkodik az oral history formájában rögzített egyéni átélések szerepe mint szinte egyetlen olyan műfaj, mely a valóság tiszteletének jegyében és erkölcsével igyekszik helyrerakni a másként még ki nem mondott, s talán kimondhatatlannak is vélt igazságokat.

Kiragadott példakánt a hosszú sorból itt utalnék Csete Örs 1956. Budapest. Arcok és sorsok c. albumára, amelyben az események számos résztvevőjének korabeli és jelenkori portréja mellett rögzíti azok 56-hoz kapcsolódó saját élettörténetét, összegyűjtve ezáltal a forradalmi eseménysor már-már végtelen számú személyes variánsát.

Spiró György maga is a valósághűség megszállottja. Úgy véli: ha már megtörtént eseményről ír, akkor legyen ténylegesen minden a maga helyén. Ráadásul az ő személyes kamaszélményei '56-ról túlságosan hézagosak és szürrealisták ahhoz, hogy kizárólag rájuk támaszkodhasson. Ezért aztán dokumentumok alapján kell rekonstruálnia a mindennapi történelem menetét, hősének mikrovilágát, munkahelyi-személyi kapcsolatait, környezetét, sőt akár tudatvilágát is.

A spirói regénykoncepció azonban eltér a szokványtól, mégpedig abban, hogy központi szereplője, akinek személye körül a cselekmény kibontakozik és lezajlik, tipikus antihős – olyan, aki szó szerint megfogadja József Attila 1937-es versbéli intését („nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet” - Szállj költemény), mert nem tehet egyebet. A nevezetes történelmi napok előtt ugyanis kórházba kerül, hogy megoperáltassa kínzó aranyerét, s már csak a levert szabadságharc után térhet vissza a mindennapi életbe. Csakhogy – ennek ellenére, számára megmagyarázhatatlan módon „feketelistára” kerül, pontosabban „jóakarói” sugallatára felfedezi saját nevét egy újságközleményben mint egy ellenforradalmi összeesküvés cselekvő részesét, aki az '56-os események idején már a reakció malmára hajtotta a vizet, méghozzá fegyverrel.

„Hősünk”, ahogy az író következetesen és nem minden szándék nélkül emlegeti Fátray Gyulát, abszurdnak tartja a gyanúsítást; reméli, hogy csak sajnálatos félreértésről – tán elírásról – van szó, hiszen ritka, ráadásul felvett és sajnálatosan hibásan bevezetett (a Mátrai helyett) névről van szó. Megpróbál minden logikus lépést megtenni ahhoz, hogy a számára veszélyes félreértést gyorsan tisztázza. Menet közben rá kell jönnie, hogy ez távolról sem olyan egyszerű: kórházi tartózkodását papírral igazolhatná, de a papír elveszett valahol a munkaügyi osztályon, újat pedig óvakodnak kiállítani az események utáni zűrzavaros időkben, amikor mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még rokona és jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Fátraynak pedig – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból.

E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága. Spiró nem az összecsiszolt, válogatott szavak embere, stílusa majdhogy nem közönséges, hétköznapi, ráadásul szikár és mellőz mindenfajta cifrázást, cikornyát. Hangja távolságtartó, olykor szarkasztikus, sőt cinikus, nem azonosul hőseivel, sem azok világával, a kíváncsi szemlélő hűvösségével vizsgál meg minden részletet, szereplői között nincsenek nagy és kis emberek, mindenki egyszerre jószándékú és esendően gyáva. A helyzetnek megfelelően viselkednek, a helyzet pedig gyakorta távolról sem rózsás...

Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nem csak '56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön: valamiképpen és valamiből meg kell élnie. A konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni. Fátray Gyula fölösleges, abszurd, ám mégis életszerű meghurcoltatása közvetlenül megkóstoltatja velünk – de hősünkkel is – a koholt vádak és perek keletkezési mechanizmusát és logikáját, ugyanakkor többszólamúan illusztrálja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású poémájának a végkövetkeztetését: a zsarnokságban minden ártatlanság csak látszólagos, mert az élet legapróbb mozzanata is úgy kapcsolódik egyik a másikához, akár „a szem a láncban”.

3.

Spiró György szokatlan regényének megjelenése mindenképpen korszakot jelzett az 56-os irodalomban, ezért a művel kapcsolatban nem mulasztottak el számos kellemetlen kérdést is feltenni az írónak. Az ezekre adott válaszok elsősorban azért lehetnek érdekesek a számunkra, mert kulcsot adnak a valóságábrázolás egy sajátos elképzeléséhez.

Az író nem rejtette véka alá, hogy könyvéhez rengeteg dokumentumot tanulmányozott át, hajtott fel. A kérdés az: ha az írás amúgy is fikció, akkor miért kell ennyire rögeszmésen ragaszkodni a valósághoz? Ez lenne ama híres epikai hitel?

A válasz: „Írtam már teljesen légből kapott történeteket is, de vannak bizonyos fajta szövegek, amelyek esetében nagyon fontos – az én számomra, szubjektíve persze –, hogy erős valóságalapot képezzek. Nem szokták tudni, de a tisztességes írók rengeteg háttérmunkát végeznek... Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.”

Anekdotikus adalék, de az is jellemző, hogy kutatás közben az írót kudarcok is érik: „Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta”. Kutatása tű keresésére emlékeztet a szénakazalban – végül lemond róla. Viszont a kudarc csak látszólagos, mert közben átrágja magát hihetetlen mennyiségű forráson, amelyek csak úgy kínálják magukat. Spiró szerint „az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.”

A kritikát érdekelte továbbá, hogy Spiró miért nevezte 1956-ot következetesen „polgárháborúnak”. Tehát: se forradalom, szabadságharc, de ellenforradalom sem? Miért polgárháború?

„Mert az is volt. Felkelés is volt, forradalom is, polgárháború is, és háború is volt 56-ban. Mind a négy. Nem én vagyok az első, aki ezt így együtt használja. A nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a forradalmak felkeléssel kezdődnek, utána van egy forradalmi szakasz, majd jön a polgárháború, amelyben az állampolgárok egymást gyilkolják. Aztán a külföldi hatalmak előbb vagy utóbb be szoktak avatkozni. A polgárháborút általában külső segítséggel verik le, vagyis az ellenforradalom külső hatalom által szokott megvalósulni. A franciáknál is így volt, az oroszoknál is, mindenhol. A kelet-európai felkelések és forradalmak tipikusan tizenkilencedik századi jelenségnek tekinthetők, és még közel sem vagyunk a folyamat végén. Egy nagy korszak részesei vagyunk, ami eltarthat több száz évig is, és ez forradalmakkal, polgárháborúkkal jár. Az ilyesmiből csaknem minden nemzedék kap valamit Kelet-Európában.” - fejtette ki az író a litera.hu honlapon Kassai Zsigmond kérdéseire.

Úgy tűnik, Spiró válasza nem tétovázó '56 jellegére. Legalábbis, a felfogása összhangban áll regénye szellemiségével, víziójával.

Végül, igen találónak érzem egy olvasója ambivalens vélekedését a Tavaszi tárlat-ról, amelynél jobbat magam sem tudnék megfogalmazni, s amelyet egyúttal ajánlásképpen idéznék: „Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet – bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.”

Cseke Gábor

2016. január 22.

* Az írás a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókörnek az idei Magyar Kultúra Napján elhangzott vitaindítója. (Szerkesztett változat.) Megjelent a Hargita Népe 2016. január 28-i számában

Cseke Gábor: Útféli pózák*

Az alábbi versösszeállitás egy Kriterion-antológiához készült, amelyet Mirk László felkérésére gyűjtöttem össze korábbi munkáimból; az antológia témája a moldvai magyarok. Nem tudom, lesz-e a kötetből valami, minden eshetőségre az összeállitást itt elmentem.

Fotó Ádám Gyula

A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elől, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.



Fényszüret

Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállást csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat.
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...

Az óra körbejár

Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit.
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...

Nájlontor

A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát.
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.

Sárig virág lámpái

Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág jó valamire.
Jó lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire jó, miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
Jó lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok jó virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.

Fatemplom szellemei

A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda­vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
– egy csökött álom zörgő szelleme.

* Moldvai magyarok közt a fényképre mondják ezt csángó nyelvjárásban
(A KÉP-telen szövegek, illetve a Csöndfűrész zenéje című ciklusokból. Összegyűjtött versek, Magyar Elektronikus Könyvtár)

Mire jó a Titanic...

Hölgy a Titanicon

Alig történt meg a világraszóló, azóta is közismert hajókatasztrófa, az esemény jó volt arra, hogy a korabeli magyar társadalom egyik vezető feministája – akkor szüfrazsettnek nevezték az ilyen hölgyet – elvi demonstrációba kezdjen.

A lapokban Szikra néven gyakorta közlő gróf Teleki Sándorné (Kende Júlia) A nő és a társadalom, 1912. 6. évf. 6. számában irt eszmefuttatását egy birósági tárgyalásról vett idézettel kezdte: ,Látott-e asszonyt a fuldoklók között?’ – kérdezték a Titanic megmenekült gépészét, aki határozottan igy felelt: ’Nem, uram, egyet sem . . .’  Szikra nem tartja véletlennek, “hogy azok az erős akaratú emberek, akik mindenkinél erősebben akarták, hogy a gyengébbek megmeneküljenek, egytől egyig az angol szász fajból kisarjadzott egyének voltak.” Ami azt jelenti őszerinte, hogy “nem igaz az, hogy a feminismus lovagiatlanságra tanítja a férfiakat. Sőt úgy látszik épen ellenkező az eset. Mert hol érett meg legjobban a feminismus? Angliában és Amerikában − és honnan származtak azok a hősök, akik az asszonyok életét többre becsülték a saját életüknél? épen Angliából és Amerikából.”
Állitását bizonyitandó, Szikra megfordítja a kérdését: “Képzeljünk el egy Balkán-vidékről származó hajót, amelyen csupa olyan asszony ül, aki még csak meg se meri álmodni, hogy a régi rend megváltozzék, s a férfi népessége is csupa „úr a saját portáján” − fajta őslényből áll s most képzeljük el azt a hajót a Titaniccal egyforma helyzetben . . . Kérdem, vajjon hány asszony szabadulna meg a mentőcsolnakokban? . . . De ne vegyük a Balkánt, hanem emlékezzünk vissza a rue Jean Goujon-i tűzre és a Bourgogne katasztrófájára… Ott csupa udvarias, hódoló, asszony szolgálatban túlfinomúlt párisi volt a férfielem, − és mégis mi történt? Az, hogy amely asszony nem égett el, vagy nem fúlt meg, azt halálra taposták, nyomorékká karmolták a menekülni igyekvő férfiak.”

Úgy látszik, Közép-Európának és a Keletnek e téren nincsen pardon. A magyar feministák élharcosa kimondatlanul is jól beolvas tehát a Titanic kapcsán a korabeli magyar társadalomnak – egyszerűen azzal, hogy kijelenti: az újvilág férfiai etikailag a legmagasabb piedesztálon állnak. Igy aztán nem csoda, hogy náluk “a nő ethikai fejlettsége abban is kifejezésre jut, hogy emberi mivoltának tudatára ébredt; és ahol a férfié abban nyilvánul, hogy ennek az ébredésnek jogosultságát belátja és elismeri.” A Titanic katasztrófája, Szikra szerint, a tragédia árnyoldalán túl, pozitiv tanulságot, üzenetet is hordoz. Nem is tudtuk…